Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-18 / 40. szám

1912. február 18. DÉI MAGYARORSZÁG 1 Elmondta Prohászka Ottokár. Az evolúció inkább filozófia, mint természettudomány. Egy fenséges, inspiráló, utakat jelölő gondolat ez, melyet ugy vesz az emberiség, mint egy fényes csillagot, egy kinyilatkoztatást. A régi bölcsészetben a fejlődés gondolata nincs megalapozva. A régi bölcsek azt gondolták, hogy a négy elemből lesz minden, de azért a középkori skolasztikának is vannak oly tantételei, melyek elfogadják a fejlődést hirdető gondolatot. Ebben a középkori bölcsészetben a lényeget tevő rész a forma, amely által a dolog azzá lesz, ami. De ez a bölcsészet azt is vallotta, hogy a formák közt vannak a kapcsolatok s egyik forma megváltoztathatja a másikat. Van tehát egy bizonyos sorozat a dolgok rendjében, amely azután egyikből a másikba viszi át a tulajdonképeni matériát. A skolasztikában tehát már megvolt a fejlődés gondolata. A fejlődés gondolata voltaképen erőteljesen és erőszakosan modern gondolat s főleg az élet országára alkalmazva. A természettudós látta azt, hogy a vérrckonság tartja fönn s fejleszti a nagy természetet s elsősorban a nagy fajfipusok variációja volt az, amely a filozófiai összefoglaló tekintetnek ezt az irányt adta. A második gondolat a morfológia volt. Észrevették, ihogy az egész állatország egyformán van szervezve, az egységesítő gondolat megragadta az észleJCépzzft utazások. Most, hogy száll az alkony óra, És kitágul a szoba, S ködbe vész a falu tornya S jön az árnyak nagy sora; Csak a kandúr szeme csillog, Két ijesztő, nagy szeme, És a vén kályhába' villog A kiégett fák szene; Most indulj, álmok vonatja, Jelzőlámpa, gyúlj ki most, Most siessünk el nyugatra, Most kell világlátni, most! Mig nem jő a szürke hajnal, Régi gonddal uj napok, A szárnyas álomvonattal Uj világba rohanok! Itt hideg van? El keletre, Hol dús pálmák intenek. Most elsötétül? Délre lelkem, Hol arany fövény remeg! Öreg este. A parázs húny. Ma elég is már az út. Messze, távol jártunk, Ma elég is ... Ágyazunk! S ha az álom, ez a balzsam Leragasztja a szemet. Álomhajók kürtje harsan Vár az új táj, új egek! Juhász Oylua . konzekvenciáit vonták le. Ez ejtette gondolkodóba a modern gondolatot s ezen az alapon egyre inkább tüzet fogott az a felfogás, hogy ezt a csodálatos világot a vérrokonság magyarázza meg, az tartja és fejleszti tovább. A fejlődés és a leszármazás tanát el lehet fogadni filozófiai hipotézis gyanánt, de nem darvinista stilizációban. A darvinizmus természettudoimány, de erős filozófiai betéttel. Az a darvinizmus, amely a Büchner—Hegeli filozófiából kifakadó materializmus korában keverte föl a szellemeket, azt akarta, kimutatni, hogy a természetben nincs célszerűség, nincsenek belső organikus elvek, célirányok s következőleg nincs vezető gondolat. Ellenkezőleg. A fejlődés, ha belső elvekből indul ki, még hatalmasabban kiemeli az egésznek egy hatalmas eszme alá való tartozását. Nem szolgál semmiféle tendenciát, mert a tudományt tendenciákkal szolgálni nem lehet. A darvinista elvek nem fogadhatók el elégnek, kellenek benső elvek. S ha valaki ilyen benső fejlődést fogad el, akkor az igazi filozófiai alapon áll. Ennek a leszármazási elméletnek a gondolatát természetesen sehol megállapítani nem lehet s Végig tekintve a mai világ biológusain, azt látjuk, hogy erős hajlamok vannak arra nézve, hogy ezt a leszármazást az emberre is kiterjesszék. Ugy gondolják tudniillik, hogy az ember szerveJjircfc Tjispániádőf. Sasok repdestek a tenger felett ma És partra léptek az uj légiók, Vén szolgád Róma, fiatalos szívvel Lesi a friss hirt meg a régi szót; Gonosz táj ez, hideg táj, félvad ország, Rossz házigazdák a hispán hegyek, Öreg szolgád örömmel hallja Róma, Hogy a Cézárnak fia született. Be jó lehet most otthon melegedni — Mi itt falvakkal fűtünk, hogyha fagy; Vörös a tüz, a vér, a tőr, a tóga, Vörös a tábor, a tenger, a nap, Vörös perpatvar ágál a seregben, — Égetőbb kérdés Rómám lehet-e? — Hány font vájjon már az isteni gyermekf Szépülf A szeme kék vagy fekete? Ha megnő, jogra Cézár ne tanittasd, Meddő dekórum és merő szabály, Görög zene, virág, bor, asszony és tánc Gyönyörködtesse, hogyha szive fáj. 0 csak szeressen; itt Ibériában Fürgék, feketék és forrók a nők, Márványra cseppent vér a szüzek ajka, Ide küldd Cézár, ha majd nagyra nőtt. állítandó be. E természettudományi elvek nem fogadhatók el. Ismeretes a lieckel családfája, aki valamiképen a majomból szeretné levezetni az embert. Schwalbe a majmot és az embert valami közös törzsből akarja származtatni, a vérrokonság alapján. Az erre vonatkozó kisérletezések azonban nem adnak elfogadható eredményeket. A biblia gondos tanulmányozásában megtaláljuk az emberi leszármazás ellen tiltakozó gondolatot. Szent Tamás az ember keletkezését ugy gondolta, hogy Isten az embernek csak a lelket adta, a test előállítására nézve azonban sokféleképen okoskodott. Kimutatta, hegy azt nem lehet ugy gondolni, mintha valami anyagból lett volna formálva; nem, mintha az isten először egy embriót teremtett volna. A bibliát nem mint természettudományos oktatás kell nézni, hanem mint nagy, fenséges isteni utalásokat. Egy huszadik századbeli keresztény imás antro.pomonf vonásokat fedez föl, mint.egy tizedik században élő és pedig az ő tradicionális hitének minden sérelme nélkül. X. Pius pápa bizonyos tézisszerü eligazításokat adott a teológusoknak s ezek egyike igy hangzik: Nekünk az embernek különálló teremtését kell tanítanunk. Ezt a gondolatot ugy kell beállítani ebbe a nagy tradicionális láncolatba, hogy az emberi lélek egy külön kiindulás. Vannak bizonyos kikezdések, mert kikezdések nélkül a nagyvilágot megérteni A bucinadanol már. Itt az este. Orcus ködöt fuj és a fény kihal; Üzend meg Rómám, nem nyűgös a gyermek? (S mi van Pompeius légióival1) Holnap megyünk a hispáni hegyekbe És lándzsavastól zug-zeng a világ Herkules két nagy oszlopáig. Ave! Csókoltatom a Cézár kisfiát. Ernőd Tamás. Szonett. Már nem szeretlek téged, Árva Hölgy, A szoknyád szélét többé nem lesem. Mint hegytetőn egyedül vár a tölgy, Ugy állok, amig egyszer elesem. A két kezemet nem tartom eléd S nem keresem már a lélekzeted, Ha mennék is, nem a lélek vezet, Csak piszmogok, mint konyhán a cseléd. í Mely minden sebet betölt, Szememben tükröződik már a Föld, Igen, én itthagyom a helyemet: \ S mig elalszom a magány karjain, ... Állok emléked omló partjain És lelógatom fáradt fejemet. Ambrus Balázs.