Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-15 / 37. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. február 13. a kormány, hanem Apponyi. És mindenki látni fogja, hogy védelmezte meg az államnyelvnek egyszer megszerzett birtokállományát — nem Apponyi, hanem a kormány. És a frázisoknak nem lesz foganatjuk, amint a kelepce se fogta meg a kiszemelt áldozatot. A miniszterelnök ma is folytatta még béketárgyalásait. Valószínű, hogy a csütörtöki képviselőházban olyan lesz a többség hangulata, hogy az ellenzék minden rövidítés nélkül békét köthet. Nem. Ilyen politikusokkal nem lehet politikát csinálni, nem lehet megegyezni. Még szóba se szabad állni többé velük. Hadd jussanak maguk abba a kelepcébe, melyet perfidül másoknak szántak. Ítél a tábla a Simon—Petrovics-ügyben. (Saját tudósítónktól.) A szegedi Királyi ítélőtábla február 15-én és 16-án olyan országos érdeklődést kelitett ügyben fog ítélkezni, amely neira mindennapi vonatkozásainál ifogva a magyar 'vidéki társadalom és fgiazságszoIgáltatfás még az elsőbirói ítélet után is megoldatlan kínos 'kérdését jd'.eriti. Annak idején részletesen ismertettük a nevezetes bünpetr tárgyát és eilőaméníeit és beszámoltunk lairról a négy napiig tartott főtárgyalásról is, amelyen mint sértett, a királyi ügyész által képviselt Simon Ákos dr szegeldli táblai bíró szerepelt, a vádlottak padján pedig Petrovics Mihály dr battonyai főszolgabíró ült. a sajtó felébresztette országos figyelam kíséretében. Az eddigiekből ismeretes, hogy a rágalmazás miatt indult per egy kaszinói összeszólalkozásból eredt, amely 1909. év februárjában történt Simon táblabíró — .akkor a battonyai járásbíróság vezetője — és Petrovics főszolgabíró között a battonyai 'kaszinóban. Az ügy előbb lovagias útra terelődött, majd a sértett táblabíró sürgetésére az igazságügyminiszter felhatalmazása folytán a bíróság elé került, hogv válságos kalandokon keresztül Iskolapéldájául szolgáljon annak, bogy milyennek nem szabad tennie egy bíróság előtti büntető ügy lefolyásának. Már a vizsgálat során, a per előkészítő stádiumában történtek hibák. A sértett táblabíró, sajátos módon, Ihiáfea kérte megballgattatását -a vádlott által állítása valódiságának bizonyítására hivatkozott „vádpontok"-ra vonatkozólag és ez a szókatlan dolog nem nyert orvoslást a szegedi törvényszék előtti főtárgyaláson sem, amelynek sokat vitatott és jogászi körökben nagy elégedetlenkedést keltett ítélete, — amint ismeretes — a vádlakat fölmentő volt. A törvényszék ugyanis fölmentette a vádlott főszolgabírót azon a címen, hogy állításait beigazolta, tehát nem rágalmazott és tette ezt .annak ellenére, hogy a vádlott által hivatkozott 19 igazolási pont közül hat pontban a valódiság bizonyítását .megtagadta, a mi általános bírói gyakorlat szerint az ezen pontokban váló marasztaló Ítéletet szokta maga után vonni. Sőt ítéletében még azt is megállapította a bíróság, 'hogy a bizonyítani cngeneít 13 pont közül kilencben vádlott nem tudta állításait igazolni és négy pontban is csak oly tényékét bizonyított, amelyek valódiságuk esetén sem rágailmazóak és igy nem 1 csoda, hogy jogász és laikus világ egyaránt az indokolt sorai között kereste a felmentés magyarázatát elősegíthető okokat és részleteket. Hozzájárult a meg nem nyugtató pereredmény lélektanához a szegedi sajtó egyes orgánun aínak és az ezen orgánumok révén félrevezetett budapesti sajtó egy részének a sérteti táblabíró elleni heves állásfoglalása is. amelynek nyomán az egész közvélemény felmentő Ítéletet várt; valamint a felmentő ítéletet nyomon követő fegyelmi ügy is, a rnely az jtélőtanács egyilk bírája eliten, épen ezen ügygyei kapcsolatosan indult meg és kínos részletességgel fenyegette a perben rétetszerkesztőként szerepelt bírónak az aninózirs és agitáló sajtó orgánumokhoz való benső és állandó viszonyát. Az ügyészség felebbezése folytán ilyen előzmények után került az ügy a szegedi védve, példátlan hazugság azon számon kérni, akire a kész törvényt ráhagyták. Ha pedig megvan sértve benne a nemzet joga: még hallatlanabb perfidia máson számon kérni, amit ők vétkeztek! A lelkiismeretlen ugratási szándék, a hidegvérrel kicirkalmazott kelepce nyilvánvaló s az ebben rejlő gonoszságnak csak az a vakmerőség nagyobb, mellyel Apponyiék a saját alkotásukat merészelik mások jogcsorbitásának hazudni! De meg fognak szólalni az akták a perrendtartás nyelvkérdésében is. Világosan fogja látni a közvélemény, mit akart a kormány és mit akart Apponyi. A kormány meghozta a magyar államnyelv territoriális kizárólagosságának áttörhetetlen elvét azzal az egyetlen gyakorlati kivétellel, hogy aki csak a szolgálati nyelvet bírja, ,ezen a nyelven vallhasson és tárgyalhasson tolmács nélkül. És mit akart Apponyi ennek a helyébe léptetni? Azt, amit nyelvi téren Magyarország összes külső és belső ellenségei követelnek! Azt akarta, hogy aki nem tud magyarul, azzal tárgyaljon a katonai biróság azon a nyelven, melyen tud. Ha németül tud, németül. De ha tótul, románul, szerbül vagy akármilyen más nyelven. Még szép, hogy az államnyelv territoriális elvéből annyit volt hajlandó Apponyi ur meghagyni, hogy a magyar ember magyar biróságot kapjon. Még szép, hogy a magyar államnyelvnek magyar területen nem ^akar kevesebb jogot adni, mint az összes nemzetiségi nyelveknek; még szép, hogy legalább a tóttal, románnal egyenlő jogot szánt neki! ... De erről az Apponyi-féle ajánlatról akták vannak ám! Nem lehet letagadni. És ha kell, a nemzet előtt fog állni a tiszta igazság. Mindenki tudni fogja, milyen jogcsorbitást tervezett a magyar államnyelven — nem gyakorlati honszeretet meghozza mindazt, ami a nemzetet erőssé teheti. Veron: A milliók, — a nemzettömeg még soká nem nélkülözheti a sakangos szólamokat. Lehet, hogy unalmas azoknak, akik a tömeg föliött állanak. A 'tömeg nem lehet el nélkülük. Ajnóti: A hivalkodva kiabáló hangok tapasztalat szerint nem szívből erednek. A 'tömegnek is van érzéke. Ma még vezetteti magát, fut a jelszók után, később disztingvál... (Megáll, elméláz.) A tömeg is ugy fejlődik, mint az egyén. Gyerekkorában minden csilingelő komédiának örül. Később a hasznát ís keresi a dolgoknak és fontolgat. Márton: Jól van, hirdessék éjjel-nappal a hazaszeretetet, de hagyják békében az értelmiséget; ne kínozzanak azzal mindenkit szakadatlanul. Még a külföldi embert is, aki méltán nevet a nemzetiimádás vásári profanizálásán. Ajnóti: Ez mind elmúlik egyszer. Lássák c-sak, — ugy fejlődik nálunk most minden, hogy lehetetlen törvényt nem látni benne. Vagy tiz éve ia nemzetnek széles kettős mederben fejlesztett társadalomtudománya van. Már-már fáradtnak látszik; — de még merít, rr.erit mindenhonnan. Végre kimerül. És mire a társadalomtudományunk kimerül, miire a Marx, Lassale, Bebel neveket megszokták az emberek, már 'lesz szervezett munkásr társadalom az országban ... Félszázados ké sé'ssel most kezdjük Darvint, Bölsahét, Hegelt, Machot, Nietzschei fordítani. Most kezdjük előszedni az európai közkeletű és részben már túlhaladott neveket. És fordítunk, irunk, olvasunk lázasan; — a serdülő leánvka igv szokta első regényeit habzsolni. A közkeletű nevek sallangjai végzik az előőrs munkáját. És mikorra a divatos nevek becsempészték az eszméket is, a felfogásokba, — már lesz tudományosság. Mióta én emlékszem, soha nem voltak ily hitetlenek az emberek, mint ma. És ma beszélnek legtöbbet a bitiről... És hinni fognak megint 'lelkesen, őszintén. De akkor már nem 'beszélnek róla. — Uraim, hallgassák meg egyszer a forralt viz beszédét. Mielőtt a felszín megmozdulna, oly zörgő lármát csap, mintha robbani készülne. És mire a belső forrás buborékokban felszabadul, minden cseppje táncra kel. Minden molekulája mozog. Ez a nagyszerű mozgás már hangtalan, mert ritbmikus. Mindenütt ugy van. Á lárma addig fart és addig kell, müg lusta, mozdulatlan a tömeg. Az igazi felmelegedéssel milliók, milliók után jönnek forrásba. És a forponton tul egy harmóniáiba olvad minden mozdulat. A harmónia a hangtalan mindenség. Minden életnek egyetértése. Márton: Szép megnyugvás az, hia az ember ennyire megközelíti a lényeget. Ajnóti: Látszólagos. Sok fájdalmat okoz. Tudom, hogy igy kell lennie mindennek; — hogy nem lehet fejlődéseket átugorni. Mégis sokszor kérdem: hát nincs segítség? Muszáj a legértékesebb tehetségeknek elpusztulni, csak azért, mert nem párhuzamosan fejlődtek nemzetük evolúciójával?! (Szenvedéllyel Márton Pálra mutatva.) A németeknél Márton ur fiatal tehetségéről már komoly müvésztekintéiyek tudnának. (Fáradtan.) Itt... talán lenézik. Sajnálják, — hiszen még hivatala sincs. Még uniformis nélkül jár. Veron (Lelkesedve, majd egy léíekzetre.): Mindennek az arisztokratikus tehetetlenség az oka. Sikerüljön csak egyszer a magyar arisztokrácia prepotenciáját ellensúlyozni, — minden másként élsz. Ez lenne az erősen növekedő demokrácia legnagyobb vívmánya. Ebez a nagy küzdelemhez hívjuk önt segítőnek. ön, —tudom —mélyen ismeri a helyzet igazságtalanságait. Igy az állapotok tarthatatlanok ... Uram, fogadja el meghívásunkat! Ne vonja ki magát e szép 'kötelesség alól! Fogadja el. Önmagának és hazájának tartozik vele. Ajnóti (Fáradt szomorúsággal.): Elhatározásom végleges. A hazámnak odaadtam mindenemet. Erőmet, vagyonomat, tudásomat. És nem kaptam érte semmit. Nem is számítok semmire. Az életem, az elhatározásom a magamé ... Veron: Nem hátrálok még. Tessék arra gondolni, hogy a demokrácia győzelmével teljesen uj rend következik. Önre szükség van. Tenyéren fogja hordani a polgárság, ha törekvéseit támogatja. Ajnóti: Oh, én a polgárság tenyerét már sokszor éreztem. Súlyosan éreztem. Áldását nem ismerem. Félek tőle. (Másra a'karja terelni a beszédet) Uraim gyújtsanak rá és pihenjünk egy kicsit. Én olyan sokat hallgatok, mindig hallgatok; — elszoktam a beszédtől. (Bágyadtan hátradől a széktámlán.)