Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-11 / 34. szám

1912. február ,7. i DeLMAGYARORSZÁG 17 Nem szabad házasodni. A (helyzet ez: Egy nyolcadik gimnazista fiu, aki teljesen árván maradt, megszeretett egy leányt. A fiu tizennyolc esztendős, minden anyagi és erkölcsi erő birtokában. A leány szülei számolnak a fiu 'helyzetévél. Figyelembe veszik, hogy annak az egész nagy égi világon nincs senkije, de gazdája egy tekintélyes uradalomnak, jó termő földekkel, szép kastélylyal. Miért ne adják tehát hozzá a leányukat? Ha a modern korban nem is igen fordul már az élő, volt rá elég példa a háborús időkben, amikor az ifjú mátkapárok gyakorta az oltár mellől siettek a harcmezőre, A népélet pedig napról-napra produkál hasonló esetéket. Ott, 'ahol szükség van az aszszonyra, részint mert kell valaki, aki a munkásemberre süssön, takarítson, részint, hogy az ifjúi tüzek utat találhassanak maguknak anélkül, hogy más ember családjában kár essék. Itt tehát csak arról volt szó, hogy uri társadalomban történnék valami, ami egészen természetes abban a pillanatban, amikor a két (házasulandó félben megvan az arra váló képesség, hogy kivirágozzanak; egészen természetes a paraszti sorban, de annál szokatlanabb a felső körökben. Azonban a legbonyolultabb 'helyzeteket is megoldja a kényszerűség: a tizennyolc esztendős gimnazistának megengedték a gyámjai, hogy feleségül vegye szive választottját és teremtse meg magának azt az otthont, amelytől a halál megfosztotta. Csupa poézis eddig a dolog. Minden tényező megvan benne ahoz, ihogy a termékenység" apostola legalább tiz oldalon keresztül zengje ezen az alapon hymnusát a diadalmaskodó életnek. Leirja, hogyan győzi le az ifjúság, a szerelem, a sir hatalmát, hogy töri le a halál koronáját, hogyan népesiti be a kihalt uri hazat, a pusztuló kertet az uj nemzedékkel, akinek derűs kacagásától menekül a gyász, a sivár, kihalt szomorúság. A társadalom-bölcsélőnek is kitűnő példa volna a tizennyolc esztendős korában házasuló uri-ember arra, (hogy bebizonyítva lássa kedvenc tételét; mi minden társadalmi szomorúság megoldása. íme a példa arra, hogyan lehet kioperálni a társadalom sorvasztó rákfenéjét: a prostitúciót. Tessék módot adni a tizennyolc esztendős embereknek a házasodásra. Nem azért menekülnek ők az éjszaka leple alatt a tiltott helyékre, nem azért dobják magukat ama élet karjaiba, amelyre kétségbeesetten néznek vissza napvirradatkor, mert kedvük telnék benne, hanem belesodorja őket az ellenállhatatlan szükség, amely nagyobb ur hálunk ... Lám, lám boldog büszkeséggél vállalják magukra szép fiatalságukban az élet terheit, csak adjanak nekik módot reá. ... Mikor pedig igy mindenek megelégedésére megvolt már oldva a probléma, akkor beleszólt a koncertbe a mélyen tiszteit tanári kar. Adassék meg nékik minden tisztelet. E sorok irója sokkal több intelligens, fölvilágosodott fejű, humánus és modern Az angol nőmozgalom. (Saját tudósítónktól.) Angliában már régi idő óta nagy különbség volt a nő társaságbeli és jogi helyzete között. Nagybritanniában a nők évszázadokkal ezelőtt oly fesztelenül viselkedhettek, ami a legújabb időkig minden más európai nemzet előtt hallatlannak látszott volna; az angol jog ellenben a nőt jóval a mult század közepe utánig is alig kezelte máskép, mint kiskorú gyermeket. Az ős angol jog szerint például, melyet csak a mult század közepén változtattak meg, minden ingó és ingatlan tulajdonos, gondolkozású tanárt ismer, mint vaskalapost, de amit ebben a dologban cselekedtek, az legalább is nevetséges. Mikor a házasulandó fiu bejelentette a tanári karnak szándékát, kitiltották a rendes hallgatók sorából... Valószínűleg ugy gondolkodtak, hogy a poétikus szerelem eme élő bizonyítéka megmételyezné osztálytársait... Lehet, hogy az is eszükbe jutott, minek annak tovább tanulni, aki házasodik. Az alapítsa meg a családját és ne fájjon tovább a feje az érettségitől. Vagy !ha már mind a kettőt egyszerre cselekszi, akkor csinálja meg rejtve, dugva, legyen magántanuló, bújjék el az osztálytársai elöl, nehogy, isten őrizz, mieg tudjak szegénykék, hogy a férfiak esetleg házasodni is szoktak. Lehették persze a tanár uraknak rejtettebb okaik is. Ezt persze csak ők tudják. Senki más, csak ők. A rendes polgári ész nem elég tekervényes ahoz, hogy a legtisztább dolgokat ugy kiforgassa mivoltukból. Oscar Wiíöe itéíiai szonettjdöőí. Hton Jtéfia feíé. (Turin.) Itália, már az Alpoknál tiéd lett A lelkem és benne égett a neved És hogy ott jártam, hol hegy már nem meredt, Az éltem minden más vágyával végzett. És én, boldog, nevettem. Ragyogó képzet Száz kélt hírnevedről és jött a reggel, Mig tűnt az óra és lángoló sebekkel A türkiz ég már színaranyban égett. Mint asszonyok haja lengett a pínia A fák álltak virággal kiverten Habtajtékban a dus pompájú kertben. És emlékszem a bus korra, midőn Egy másik Péter Róma foglya lön És sírtam, hogy virulsz szép Itália. Tliit a szentQét afatt GénuáÖan irtani. öld berkeidben jártam Scoglietto, Hol az ág naranccsal dusrakottan állt: Mint arany lámpa, nap hintett homályt; Madár ha rebbent, virág hullt mint a hó. Halvány nárciszok égtek a széleken, Mint ezüstfényes holdas foglalat; Szafir-öböl vidult a nap alatt És minden élet oly édes volt nekem. Künn egy ifjú pap énekelt hangosan: „Itt Jézus, a Szűz fiának sir ja van, Jöjjetek virággal borítsuk el ezt." Isten! ez órán, mely görögén derült, Minden szenvedésed, messze-messze tűnt És katona, lándzsa, korona s kereszt. Hasvét. Ezüst fanfórok harsantak fel a dombon, Mély hódolattal a nép letérdepelt És fenn a trónon, mint Isten megjelent. Messzi kimagaslón az emberradonban Róma szent ura, Vállaira borult Bibor papi palást s királyi hermelin És három tündöklő koronával fejin Fény és pompa közt a dómba bevonult. Az emlékezés most csendben szivemben Messzi utakon sivár partokra szállt, Hol 0 bolygott, ki nyughelyre nem talált. „A róka vackában, a hollók fészkükön, De nincsen zug, hol énfejem megpihenjen És üditő borom üröm-keserü köny." Fordította: Rózsa Ferenc. Torzóm. Hick Bajosnak firiisszefőe. Művész keze és lelke kőbe formált. Egy fej. örökre néma, bánatos. S mig sorsok utján életem botorkál, Ö vár reám s nem bántja őt a sors! Homályos, elhagyott műhelyben él ő. Hol a nagy munka régen elpihent És pókhálós és összetört a véső S az Ikotö, az árván messziment. S e távoli, magányos, néma másom A messzeségből néha rám mered: Milyen lehet most, ó milyen leheti A művész nem fejezte be s ha látom, Hogy életmüvem tengő szenvedés, Érzem, hogy az a torzó mily egész! Juhász Gyula.