Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-11 / 8. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. január 64. folyásának tágítását kérték ellenértékül, -Fanem valami mást. Mária Terézia nemcsak uralkodói eszénél, hanem asszonyi ösztönénél fogva is teljesen kiismerte a magyar rendeket. Látta és tapasztalta, hogy almilyen hős katona a magyar a harctéren, annyira fázik a rendes katonai szolgálatttó! és minden anyagi áldozattól. És tehát midőn tapasztald, hogy a rendek kezdenek szükkebliiek lenni az újonc és a hadi adó emelésében, ö nyúlt először ahoz a sakkhuzáshoz, hogy bekivárita és a rendes és állandó katonaság mintájára állandósítani akarta a nemesi fölkelést. Arra számítva, Jiogy mintsem ebbe rendek bele menjenek. Inkább fogják emelni ,a hadi adót és szaporítani az újoncokat. Ami igy is történt. Á rendek fölemelték az adót csaknem négy millióra, de ugyanakkor mindent elkövettek a nemesi fölkelés állandósítása ellen. Még azt a példátlanul naiv és mégis körmönfont argumentumot is hangoztatván, bogy abban, ha a nemesi fölkelés megmarad a maga határtalanságában, igen fontos status-titok rejlik! Mert a külföld nem lévén tájékozva a fölkelés hadi •ereje iránt, ez a bizonytalanság kifelé ennek a haderőnek tekintélyét csak növelheti! Láttuk, hogy hová vezettek ezek az argumentumok, hogy mi lett a nemesi fölkelésből. JÉs szakasztott ilyenek azok az argumentumok is, melyek azzal akarják elámítani az országot, hogy. az obstrukció hasznos volt az országra nézve. Ezeknek sorsa sem lehet más, mint a kinevettetés. És ha már ilyen argumentumokra szorulnak, hogy a technikai obstrukció folytatásának beharangozhassanak akkor semmisem bizonyosabb, mint az, hogy eb•'...' i1 ——•——————~ megérezték a pénz melegét, látták, hogy komolyan gondolom. Hálálkodtak, én meg büszkén, a magam nagy cselekedetétől áthatva, mentem tovább. Pár hónap múlva elfelejtettem az egész •esetet. Amikor egy szép napon — hogy történt — megint összetalálkoztam velük az utcán. Hárman voltak, mint akkor: apa, anya és a leány. Ők is megismertek, de nem igen átszőtt rajtuk az öröm. Hát maguk? Mit csinálnak a városban megint? ' Az öreg nagyon nem akart a szemembe nézni. — No, mi baj? ' , — A régi baj, uram. • — Mi? — Megint pénzszűkében volnánk. — Hát aztán? — Mi bizony azért jöttünk be, 'hogy most már odaadjuk a leány haját a borbélynak negyvenért is. No ez szép dolog. Hát 'hiába volt a múltkori kapacitálásom és gavaliérosságom? Elfogott a méreg. •— Megőrültek? Még mindig azon jár az eszük. Komisz, rossz emberek maguk, hogy ennek a leánvnak nem hagynak békét. Örüljenek, becsüljék meg, hogy a természet Olyan kincset adott neki, aminek minden szála megfizethetetlen. Hiszen az egy aranyhenger, azt nem szabad bitangkézre adni! De hiába beszéltem, ők csak egyre azt hajbői a beharangozásból temetési harangozás lesz. Mert a nevetséges — öl. Vigalom évadja. (Saját tudósitónktól.) A legvidámabb alkalmakat a legsötétebb gondok felihősitik be. A karácsonyt nehézzé teszi a köteles ajándékok túltengő szokása és adója, az újév szfnte rettegett fesz az elháríthatatlan borravalók miatt — a farsang pedig a mulatókra és a mulatók körül levőkre a báli költségek örömét dönti. Vannak irigyelt kivételek, a legfelső és a legalsó fokon. A legfelül állók azok, akiknek csakugyan nem számit, 'ha egy elegáns bálon való megjelenés és mulatság ezer koronába, vagy még többe kerül. A legalul levők azok az egyszerű emberek, akik Végiigtáncolják a maguk zártkörű báljaikat a nélkül, hogy a hölgyeik minden alkalomra uj toalettet csináltatnának Pestről, esetleg Bécsből és akiknek cipősarka nem esik le, ha a bálteremig nem puhakerékün, hanem villamoson vagy gyalog mennek. Ezek között azonban óriási rétege van azoknak, akik annyit kénytelenek költeni, mint a vagyonban fölöttük állók, a nélkül, hogy olyan jól és olyan kedélylyel tudnának mulatni, mint azok, akik társadalmilag alattuk vannak. Bernstein Henry drámahőseihez hasonlók ezek. Vidám, kivasalt arccal járnak, csevegnek a mulatók között, zenében, fényben, — belül pedig az gyötri őket, hogy rendben lesz-e az ultiimójuk és milyen váltóra kell megint felpattanni, hogy a megkezdett nyaralás fönn ne akadjon? De akármennyire és akármilyen régen megállapították is a bálnak és a bálozásnak nagy gazdasági kárait — viszont az is igaz, hogy a bálozás teljes megszűnése kiszámíthatatlan gazdasági veszteségekkel járna. Egy-egy nemzeti gyász, amelyet valamely államfőnek, trónörökösnek ép a farsang idetogatták, hogy kell a pénz, az szükségesebb mint a haj. — Tudják, m'it? Itt a negyven forint, de aztán hazamenjenek ám! Megkapták a negyven forintot. Ha már egyszer megvédtem azt a hajat, most sem hagyom veszni. Komisz, ronda, kapzsi nép, de száz forintot még mindig megér nekem az„ hogy nem vágja le egy barbár olló azt a gyönyörű hajat tövében egy szegény fiatal teremtés fejéről. Két hét sem mullott el, megint megjelent az öreg paraszt. A lakásomra jött, kikutatta a vén gazember és egyedül volt, de igen bátran beszélt. — Adjisten! Elfogyott a pénz. Hát ugy határoztunk, hogy mégis levágatjuk a leány haját. Ad az ur ötven pengőt? Akkor nem megyünk vele a borbélyhoz. Ha nem ad, hát még ma eladom a hajat. Most már láttam, kivel van dolgom. Szépen, hidegen fogtam fel az esetet. Nem is boszantott, legfeljebb annyiban, hogy ez az öreg paraszt azt hiszi, hogy amikor zsarolni mer, egy hülyével van dolga. Nyugodtam megmagyaráztam neki a véleményemet gyönyörűséges viselkedéséről. — Nézze öregem, a balek fogáshoz maga nagyon is együgyű, én meg nagyon is okos vagy. Mit gondol, meddig fog maga engem pumpolni ázom a cimen, hogy ott lóg a leánya fején az a haj. Csak szedesse le, ha akarja, akár még ma. Én többet nem váltom meg. Tőlem nem kap ugyan egy krajcárt sem. jén történt halála miatt kell megtartani, — az illető ország iparára, kereskedelmére olyan csapás, amely az egzisztenciák egy részét derékba töri. A divatárus, a .cipőkereskedő, a szabó, a vendéglős, a bortermelő, •sőt a nyomdász és igy végig egy sereg brandhe-on, — mit csinálnak ők a bálák nélkül? Hát ha még valamelyik pápa, egy uj imotu proprió-ban — hiszem úgyis megkezdték az ünnepek tizedelését, — a farsangot egyszerűen megszüntetné, és nagyobb hatás kedvéért átokkal sújtaná azokat, akik a táncoknak porfán és csak testet gyönyörködtető élvezetének hódolnak? Erre gondolni se lehet, de nem is jó gondolni. Végül pedig, akármennyi megszólás éri a mulatságok jótékony céljait, bizonyos, hogy a humánizmus tőkéjéndk és tartalékalapjának legnagyobb része mégis a farsang alatt gyűlik össze. Egy ma megjelent újságazt a kolosszális adatot közli, hogy Magyarországon a jótékony testületek és egyesületek évente száz milliót vesznek be és adnak ki segítő célokra. Fogadást lehetne tenni, hogy ennek a száz milliónak legalább a fele mulató alkalmak révén gyűlt össze, — vagy ha nem is ez az összeg, de az a tőke, amelynék kamata ebben a tekintélyes számban benn foglaltatik. Az ember természetes érzése, hogy ellenszolgáltatás nélkül még a könyörület részére se szeret adni és a könyörület önzetlen vállalkozói okosan teszik, ha az anyagi áldozatok ellenértékéül néhány vig órát, a női kedvességek szivesen fogadott attribútumait és hasonlókat nyújtanak. Farsang nyitójára kár böjti prédikációkat tartani, — s az okoskodásnak vége az, hogy a farsangra, a mulatságokra, minden gondjai és árnyai mellett, szükség van. Farsang nélkül is lennének anyagi zavarok és lennének akkor is olyan emberek, akik az anyagi zavarokból avival a féllábukkal, lépnek ki,amelyik a sirba hág. Valaki egyszer megütközött a régi regényeken, amelyekben, úgymond, A paraszt nagyot nézett. — Ugy? Akkor hát megyünk a 'borbélyhoz. — Csak rajta. Hanem tudja mit, öreg? Én kétszer megváltottam már a leánya haját? Azt hiszem száz pengőt kapott ezért és én nem kértem érte semmit. Ha nagyon akarnám, kérhetném az egészet, de erre nincs lelkem. Azt azonban megtehetné nekem, hogy emlékbe egy pár szálat ad nekem a leánya hajából. Ennyit megkívánhatok. Mielőtt a borbélyé lesz az a szép haj, juttassanak nekem belőle egy keveset, csak egy kis fürtőt, hadd lássam a színét, hadd érezzem a selymességét. És most kaptam meg á legszebb, a leginkább nem várt feleletet. Az öreg irtózatos dühhel fakadt iki: — Mit gondol az ur? Azért a rongyos pár forintért hozzányúlok én ahoz a hajhoz. Kiveszek én csak pár szálat is abból a hajból, amikor annak minden szála, ugy ahogy van, a maga helyén megfizethetetlen. Nem is haj az, uram, aranytenger az, abból ugyan nem kap! És bevágta az ajtót. A parasztot én eddig csak Móricz Zsiga regényeiből és Bihari képeiről ismertem. Most már máshonnan is . . . Csak egy tincset kértem és azt sem kaptam meg. Az első női tincs, amit kértem de nem kaptam meg. Igaz, hogy az apától kértem és nem a leánytól. Ezentúl megint majd csak maguktól a leánydktól fogom kérni.