Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-03 / 2. szám

ti DÉLMAG Y ARORSZÁG 1912. január 4. mányelnök interpretációjában minden élét elveszitette. Több miniszterviselt férfiú ült a kormányelnök hallgatóságában. Egy se volt, aki igazat ne adott volna neki, amikor bizonyos melankolikus derűvel kérdezte: láttak már az urak minisztert, aki nem akart volna bőségesebb dotációt a tárcája részére? Aki ne a maga tárcája szükségleteit tartotta volna a legelsőknek és a legfontosabbaknak? Talán nem is volna jó, ha nem igy volna! Apponyi Albert gróf is ott ült a középpadsorban, ő is megjárta már a miniszterség hadi-iskoláját. Tudja, menynyire igaza van Hédervárynak és hogy a pénzügyminiszter ceruzája milyen nagy pusztítást végez egy-egy resszortminiszter előirányzatában. Kérni könnyű, kapni nehéz. Még inkább megnyugtatott Khuen-Héderváry grófnak az a felvilágosítása, hogy a hadügyminiszter semmi esetre sem a véderőreformmal kapcsolatosan gondol ujabb kiadásra. Ennek a reformnak prelimitált költségeiben előreláthatólag nem lesz túllépés. Auffenberg lovag erőditések, felszerelések és hasonló tökéletesítések körében mozog a vágyakozásával. így azután a dolog egészen másképen fest. A különbség a parlamenti politikus és a katona előadásának különbségében rejlik. Ismét alkalmunk nyilt megállapítani azt is, hogy régen volt magyar miniszterelnök, aki annyira otthonosan és biztosan mozgott volna a külügyek birodalmában, mint a jelenlegi prémier. Nem akarunk aláhúzni semmit abból, amit előadott, de a gyakorlott szem nem egy igen érdekes és jelentős fordulatot fog találni a Héderváry gróf fejtegetéseiben. A rövid delegációs ülésszaknak nem éppen jelentőség nélkül való bonyodalmai ismét megmutatták a magyar miniszterelnök politikai erejét és vezérlő talentumát. A miniszterelnök szereplése erővel teljes volt, ahol kellett, elevenre tapintó és mégis általános rokonérzést keltett. Téíi éhínség Oroszországban. — Szentpétervári levél. — Pétervár, december vége. A cár óriási birodalmából az éhinség tulaj donképen soliasem vész ki, legfeljebb helyét változtatja olykor. Az idei éhinség azonban, amelyről táviratok már hirt adtak, meghaladja a megszokott mértéket. A földművelő bizonyos mértékig mindenütt az égtől függ, mindenütt van tehát rossz termés, nyomorúsággal együtt, de egész Európában sehol sem nyilvánul meg olyan borzalmas módon, mint Oroszországban. A rossz termésnek itt nem kizárólag az erő és a napsugár az oka. Amikor máshol még tűrhető volna az év, itt már beáll a nyomor, mert hiányzik a kevésbé kedvező talaj megmunkálásához szükséges kedv, képesség és eszköz. Bár az egész ország földmivelésből él, a lehető legprimitívebb eszközökkel dolgoznak. Az általában koldus-szegény paraszt szivesen felejti el bánatát egy-egy garas ára pálinka mellett. A kormány nem állit iskolákat, nem emeli az agrikulturát arra a fokra, amelyen ilyen fölmivelő államban állnia kellene és ezek a bűnök évről-évre borzasztóbban boszulják meg magukat. Egyrészt belépusztul a népesség, másrészt azonban az államnak mindig nagyobb összegeket kell kifizetni éhínségek alkalmából. A paraszt egyáltalában nem törődik a jövővel. Ugy véli, ba rossz a termés, a kormánynak kötelesség-e segíteni rajta. Ha megfeledkezik róla, vagy későn jön, akkor ép ily fanatikus nyugalommal várja a balált. Elhivatja a papot, magához veszi az utolsó vacsorát, akkor aztán jöhet a megváltó halál. Az idei éhinség főképen a Volga mentén pusztít, érinti azonban Szibériát is, különösen Tobolszk, Tomszk vidékét, Irkuck és Jákuck kormányzóságokat. Itt a bőség és az eső tette tönkre a termést, Kelet-Szibériában az Amur és Usszuri vidékén pedig a borzasztó áradások. Szibériában a legreménytelenebb a helyzet az utóbbi időben nagy mértékben megnövekedett bevándorlás miatt. Körülbellü két millió paraszt telepedett meg ugyanis itt, mindnyájan európai Oroszországból. A települési akciót a kormány kezdeményezte és most ezek a telepesek mentek teljesen tönkre. Az orosz kormány már eddig is óriási öszszegeket volt kénytelen az éliinség enyhítésére forditani, mindez azonban a nyomor nagyságához képest keveset jelent. Nagyon érdekesen viselkedik az orosz társadalom: áldozatkész, pénzt és közvetlen segitséget ajánl fel. Még érdekesebb azonban, hogy az orosz kormány a segítség egy részét, amenynyiben a jótékonyság szervezésére és a helyszínén való működésére vonatkozik — viszszautasitja. A társadalmi segítség első sorában áll a Vörös kereszt. Tömegesen állit fel népkonyhákat, egészségügyi segitséget is küld, mert az ínséges területeken mindenütt különféle járványok pusztítanak. A népegészségügyet ápoló egyesület is működik, az éhinség azonban egyelőre erősebb, nemcsak a maga, hanem állatai számára sincs eledele. A takarmánybiápy pusztítására jellemző, liogy egyes vidékeken a tehenet öt rubelért, a lovat hét rubelért vesztegetik a parasztok, miután az alomszalmát már felétették velük. A szörnyű hírekre valóságos szentimentális felbuzdulás vett erőt a pétervári társaságon. Egész sereg jótékony egyesület jelentkezett, közös segítségét ajánlva fel. Különféle orvosi egyesületek, azután a császári mérnök-egylet tagjaik szaktudását ajánlották fel." Az egyesületek közös küldöttsége fölkereste Kokoveev miniszterelnököt, hogy megbeszélje vele a segítés módozatait. Legnagyobb meglepetésükre a válasz az volt, hogy az ajánlat nem fogadható el, mert ilyen organizáció nem bocsátható az ínséges területre. A törvény ugyanis nem intézkedik róla. A küldöttség erre fölkereste a belügyminisztert, akinek tárcájához a segítségadás tulajdonképen tartozik. Makarov belügyminiszter azonban egészen röviden hasonló szellemben nyilatkozott, mint a miniszterelnök. A törvény nem tud ilyen, a helyszínen történő segítségadásról, tehát nem is lehet szó róla. Kegyesen megengedték azonban az egyesületnek, hogy adományaikat átadhatják a Vörös keresztnek, vagy az egyes zemsztvóknak, a közigazgatási testületeknek. A deputáció tagjai megjegyezték, hogy egyes kormányzóságokban zemsztvók egyáltalában nincsenek, ínséges tömeg azonban annál inkább. A kormány álláspontja azonban erre se változott meg. A jó szándékot megölte látszólag a törA férfi: Légy szép. — Hát azt hiszed én nem kínlódom egy esztendő óta? Azit hiszed, én nem gyötröm magamat, hogy olyannak lássalak, mint tiz évvel ezelőtt? Azt hiszed, nekem nem rettenetes, hogy csak gyöngéd tudok lenni és szerelmes többé nem? Azt hiszed, nem rettenetes nekem, mikor mindennap újra dideregve és fogvacogva kell elmodanom magamban: nem tudom többé szeretni azt az asszonyt, akit valamikor olyan boldog forrósággal szerettem . . . Az asszony: Hát mit csináljak . . . Istenem mit csináljak . . . A férfi: Légy szép. Az asszony: Hogy mondhatod ezt? Hogy mondhatsz ilyent? A férfi: Csak ezt mondhatom. Mást nem is mondhatok. És amilyen kegyetlen hozzád vagyok, amikor megmondom, épen olyan kegyetlen yagyok mágairíhoz is. Nekem is fáj, hogy nem tudlak szeretni. Az asszony: Nem tudsz? A férfi: Nem. Mindent kivánhatsz tőlem: becsületet, gyöngédséget, jóságot, még hűséget is a multunk nevében és én mindent adhatok neked: hűséges kitartást, gyöngédséget, szeretetet egy egész életen keresztül, csak szerelmet nem. Légy szép; miért nem tudsz szép lenni? Az asszony: Ezt mondod, ezt mondod nekem ... A gyermekeim, a te gyerekeid vitték el a szépségemet; az, hogy a te gyerekeid anyja lettem. A férfi: Én nem kívántam tőled, hogy anya legyél. De ha azzá lettél, ha gyermekeidnek feláldoztad a szépségedet, akkor elégedj meg azzal, hogy ők a tieid; elégedj meg azzal, hogy én az egész életen át melletted maradok miattuk és értük és mondj le arról, amiről a szépségeddel együtt le kellett mondanod. Az asszony: Hát a szépség minden? Hát a szeretet, .a hűség és a jóság semmi? A férfi: Hát nem a szerelemről van szó, akármi másról van szó, a szeretet, a hűség és a jóság minden. A szerelem ... a szerelem az más. Ha tudnád, hogy kinlódom én is egy év óta. Ha tudnád, hogy könyörögtem magamban hozzád: légy szép ... Ha tudnád, hogy milyen remegve vigyáztam rá, hogyan öltözködöl, mit veszel, magadra, milyen szinben vagy, hogy hátha . . . hátha szé- tudnál lenni a szememben. (Könyörögve.) Légy szép. Légy szép . . . Az asszony (kétségbeesetten): Milyen kegyetlen vagy. Lehetetlent kívánsz tőlem. A férfi: Amit te kívánsz tőlem, az még lehetetlenebb. Az asszony: Mi az? A férfi: Hogy szeresselek. Hogy szerelmet érezzelk, amikor . . . amikor nem érzek. Inkább megváltozhatnak a természet törvényei, minthogy szerelmet érezzen az, aki nem szerelmes. És tiz évvel ezelőtt, fiatal korunkban a csókjaink azért voltak tiszták és szentek, mert szerettük egymást. Most nem szabad, hogy megcsókoljalak . . . tisztátlan és bűnös volna minden csók, amelyet szerelem nélkül, gyöngédségből, szánalomból csókolnék. Az asszony: És igy akarz ezentúl élni? Igy kell ezentúl élnünk? A férfi: Igy. Az asszony: És sohasem lehet ez másképen? Én ezt nem birom. Én kinlódom . . . A férft: Én is. De talán másképen lesz valamikor. Ha megöregszünk. Akkor csak a jóság és a 'hűség fontos és a szerelemre nem emlékezünk többé. Addig bünhődnünk kell. Az asszony: Miért? A férfi: Mert örök szerelmet ígértünk egymásnak és örök szerelmet vártunk egymástól. Pedig az ember csak hűséget fogadhat. Olyant, ami tőle függ. Szerelmet... Azt nem fogadhat.