Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-28 / 23. szám

1912 III. évfolyam, 23. szám Vasárnap, január 28 KSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ==J Korona-utca 15. szám t=J Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Ki) Városház-utca 3. szám n ELŐFIZETÉSI egész évre . K 24*— negyedévre . K 6-— Egyes szám AR SZEliEDEPt félévre . . . R 12'— egy hónapra R 2'— ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R T— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőse} 305 Siadóhivatai 836 Interurbán 3C5 Budapesti szerkesziőseg telefon-száma 128—12 Béke v/agy háború . . . Khuen-Héderváry miniszterelnök ma Bécsbe utazott. Utazásának nem egy oka van. Első sorban a kötelező udvariasságnak tesz eleget, hogy megköszönje azt a meleghangú szerencsekivánatot, amelyet szembajából való kigyógyulást alkalmából neki ő felsége tolmácsolt. A másik fontos oka a miniszterelnök bécsi utjának, hogy a Vilmos német császár tiszteletére rendezett diszebéden részt vegyen s igy ott Magyarországot, mint annak első közjogi tisztviselője reprezentálja. És at last but no least: hogy referáljon ő felségének a magyar parlamenti helyzetről és a folyó ügyekről. Épen elég ok arra, hogy érthetőnek és természetesnek találjuk, ha a miniszterelnök Bécsbe utazott. Mégis mit látunk? Hogy az úgynevezett „közjogi ellenzék" sajtó orgánumai sietnek „beharangozni" a miniszterelnök bécsi utazásának és tőlük telhetőleg iparkodnak azt olyan szinben föltüntetni, miszerint a miniszterelnök azért utazott Bécsbe, hogy ő felségétől a magyar parlamenti helyzet szanálására, — elhatározó lépésre kérjen fölhatalmazást. Nagyon érdekes és figyelemre méltó az ellenzék lelkiismeretének ilyen megnyilvánulása. Mert nem más ez, mint félelem, lelkiismeretfurdalás. A csinytevő gyermek természetes félelme a jól megérdemelt veréstől. Az ellenzék is tudja, érzi, hogy rossz fát tett a tűzre, tudatában van bűnének, de nincs erkölcsi bátorsága, hogy azt beismerje. S elcsittitja, elnémitja a fölföl siró lelkiismeretet s üzi tovább a maga handa-bandázó, rakoncátlan politikáját. Akinek nincs elég akaratereje, akiben nincs elég erkölcsi bátorság, az nern tud megállni a lejtőn, amelyen elindult. Az obstruálló ellenzék is elindult a lejtőn s nem tud megállni rajta. Két esztendei elhibázott politika átka üzi lejjebb egyre lejjebb. Olyan követeléseket támasztottak, a melynek teljesítését maguk is lehetetlennek tartottak. S mikor legnagyobb ámulatukra arról voltak kénytelenek meggyőződni, hogy követeléseik nem egészen teljesithetetlenek és hogy azok nem is annyira az övék, mint inkább magáé a kormányé és hogy ez meg is fogja azokat valósitani, akkor azért obstruáltak, hogy most mindjárt tessék megcsinálni, ideadni, a levegőből, akárhonnan, de nem várunk! Ilyen esztelen politikai magatartás után nem lehet csodálni, ha a kormány minden jó szándéka; — melyet a békés kiegyenlítés érdekében tanusitott, hiába való volt. Nem tagadhatja senki, akinek csak egy csöpp józan belátása van, hogy a kormány kereste a békét, nem az ő hibája, hogy az ellenzéki éretlen politikai-gyerekekkel minden messzemenő engedékenység, minden igaz hazafias érzéstől vezérelt békeakció sikertelennek bizonyult. Most már azután a kormány is végire ért a kísérletezésnek. Ez már többé nem jóakarat, nem egyéniségre valló türelem, vagy békeszeretet dolga. A nemzet életérdekei nem arra valók, hogy ekszperimentáljanak vele és az államélet organikus működését időről-időre halogatni nem lehet. Az államháztartás rendje parancsoló diktálja a következendő eseményeket, a fejetlenséget tovább húzni nem lehet. Erről meg van győződve az ellenzék is, ő is tudja, hogy a fordulatnak jönnie kell. Azt is tudják, hogy mi lehet ez a fordulat. Sőt azt is tudják, hogy csak nekik kell végre az okos belátásnak engedni, hogy kész legyen a béke, mert azt is tudják, hogy a többségnek igazán nincs oka arra, hogy beadja a derekát. Azt is tudják, hogy ha ők nem engednek, akkor annak nem is ők, de a nemzet látja kárát, mert föltétlenül kell, hogy a kormány a legerélyesebb intézkedéseket foganatosítsa. És a bűnös lelkiismeret ismét megszólai. Érzik a felelősség súlyát, és sietnek a bajok ódiumát átháritani. Nem mi vagyunk a hibásak kérem, hanem a kormány, mert nem teljesítette a mi szerénytelen kívánságunkat? Mi vagyunk a kisebbség, mi vagyunk a gyengébbek, velünk szemben nagyon udvariasnak kell lenni, még akkor is, Slászut. Irta Biró Lajos. (A berlini Adlon-hotel hallja. Egy angol karosszékbe beleomolva, mosolygó nézésű, negyven év körüli, barna liaju ur szemléli a járó-kelőket. A ballon igen elegáns, őszülő, de negyven évnél szintén nem idősebb ur halad át. A barna hajú előtt hirtelen megáll és előbb meglepetve néz rá, azután álmélkodva kérdezi: „Niki, te vagy az?" A barna hajú felugrik: „Stefi, öregem..." Megölelik egymást, leülnek és beszélgetnek.) Stefi (szemrehányóan): Niki, te Berlinben vagy és én itt találkozom veled ... Ez a barátság? Niki: Kedves öregem, bocsáss meg ... Tegnap délben érkeztünk és én ma délután akartam felmenni a követségre. Előbb igazán nem lelhetett, mert... (Megakad.) Stefi: Mert... Miért? Bizonyosan nagyon siirgös és nagyon fontos ügyeid voltak. Niki: Igazán ... (Mosolyog.) nagyon fontos és nagyon sürgős ügyeim voltak. Stefi: Oh nagyon' élénken el tudom képzelni. Szeretném tudni, mi dolgod van neked Berlinben. Miért jöttél ide? ... Niki (mosolyog): Miért iöttem ide? .. (Habozik.) Miért... Stefi: Miért:? Niki ('kimondja): Nászuton vagyok itt. Stefi: Tessék? Niki (mosolyogva): Nászuton. Stefi: Hja ugy!... Most már értem. Niki: Nem érted. A feleségemmel vagyok itt. Stefi: lessék? Most már igazán nem értem. Niki: A feleségeimmel vagyok itt. Itt van a feleségem. Felment átöltözködni az ebédhez. Stefi (felemeli a két kezét): Hát nem értem, na! Hacsak te... hacsak nem volnál szives megmagyarázni. Niki: Megmagyarázni? De igen, azt hiszem, megmagyarázom. Sőt azt hiszem, örülök neki, hogy elmondhatom valakinek. Javíthatatlan fecsegők vagyunk; minden férfi az; kamaszkorunk óta rászoktunk, hogy a szerelmi ügyeinket elbeszéljük, hogy a szerelmi boldogságunkkal eldicsekedjünk, ha csak hősiességből, úgynevezett lovagiasságból nem keli hallgatnunk ... És ez olyan bolond eset. « Stefi: Beszéld el. Niki: Igen. Hát a dolog ott kezdődik, hogy én a nyár elején beteg lettem. Stefi: Tudom. Hiszen az első időben voltam is nálatok néhányszor tudakozódni az állapotodról. Niki: Igen, utólag nagyon hálás voltam érte. Tehát előbb torokgyulladást kaptam. Mikor az eimulóban volt, akkor jelentkezett egy mellhártyalob és egy tüdőgyulladás. Stefi: Igen. Niki: Igen; egy kissé a sir szélén állottam, valami harmadfél hónapot töltöttem ágyban, másfél hónapig voltam lábadozó. Azonban nem haltam meg. Stefi: Sőt, amint örömmel látom, pompás erőben és kitűnő szinben vagy. Niki: Igen, épen ez az. Stefi: Tessék? Niki: Várj csak. Te tudod azt, hogy az én budapesti házamban a hálószobánk a földszinten van. A közös hálószobánk... én gyűlölöm a külön hálószobát, nevetséges és ostoba intézmény, olyan emberek találták ki, akik sohasem szerették egymást. Stefi: Na ... Niki: De igen. Két szerelmes ember, aki állandóan... de hiszen ez mellékes. Szóval a mi hálószobánk a földszinten van. A gyerekeim és az édesanyám az emeleten alszanak. Amikor én beteg lettem, akkor a feleségem természetesen nem maradhatott a szobában. Kiköltözött, fel az emeletre, egy kis szobába, amely a gyerekek szobája és az édesanyám szobája között van. Egy ideig még ott aludt ,a hálószobánk mellett, az öltözködő-szobában, de itt soha nem tudott egy negyedóránál tovább aludni, minden negyedórában felriadt és bejött megnézni, hogy vagyok, szinte tönkrement; az édesanyám végre rákényszeritette, hogy menjen fel az emeletre. Ott lakott tehát a kis .szobában, egyik oldalon a gyerekeim, másik oldalon az anyám között.