Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-27 / 22. szám

1912 III. évfolyam, 22. szám Szombat, január 27 Történeti erők. A nemzetközi politika mindenkor nagy tanulságokkal szolgál annak, aki figyelemmel kiséri. Azok a jelenségek azonban, a melyek a legutóbbi hetekben a világpolitika terén lejátszódnak, a nemzetközi történelem legtanulságosabb fejezetei közé sorakoznak. Évtizedek óta az egyezményekre, nemzetközi jogszabályokra való törekvés politikája uralkodik a hatalmak között. Népszerűségében, hacsak elméletileg is, egyre jobban hódit a világbéke eszméje, s bárha a végcélhoz képest csekélyek az elért eredmények, a nemzetközi békebiráskodás, a választott birósági rendszer térfoglalása a nemzetközi érintkezésben, kétségtelenül figyelemreméltó eredmény. Épen a napokban voltunk tariui annak, mint került szokatlanul éles ellentétbe egymással két, rendkívül szives és egyezményes viszonyban lévő állam: Olaszország és Franciaország. Ma már békés megoldás felé terelődött ez az összeütközés. De a remélhető sima elintézés nem feledtetheti az a szenvedélyességet, amely néhány francia hajó elkobzása kapcsán mindkét részről kitört s amely miatt a francia közvélemény egyöntetűen, élén a parlamenttel és kormánynyal, igen erőteljes tiltakozó hang alkalmazását látta szükségesnek. A ELŐFIZETEM AR SZEGEDEK egész ívre . K 24-— félévre . . . R 12'— negyedévre. K 6'— egy hónapra R 2-— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14-— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 Kitér. ,, történtek, hisszük, mihamar puszta emlékké fognak válni. De az okulás, ami belőlük megmarad, örökké tanulságos. Mert nyilvánvalóvá vált ez esetből is, hogy a nemzetközi jognak kodifikálatlan kodeksze széjjellapul, mihelyt valaki rácsap a kardjával. A nemzetközi jog szabályai szerződéses és szokásjogi alapon létrejött tételek, amelyeknek törvényereje nincs, mert törvényes hatálya valamely jogszabálynak csak egyazon szuverénitás keretén belül lehet. Mihelyt több szuverénitás érvényesüléséről van szó, a jogszabály szankció nélküli tétellé válik, melyet illik, de végszükség esetén nem szükséges megtartani s amelyet erőhatalommal mindig háttérbe is lehet szorítani. El lehet mondani, hogy a nemzetközi jogszabályok csak a nemzetek békés együttélésének állapota számára valók. Mihelyt valahol megszűnik a béke, s fegyveres mérkőzésre kerül a sor, a hadviselő felek természetes és alapvető érdekből a hadi ősjog álláspontjára helyezkednek, mely legősibb természeti jog és a legrégibb szokásjog. A hadiállapot esetére is vannak nemzetközi jogszabályok, ez kétségtelen. De mik ezek a szankció nélküli egyezményes tételek akkor, mikor a fegyverrel védett érdekkel, a harcban álló nemzeti becsület, esetleg állami lét érdekeivel kerülnek szembe. Ilyenkor mindig az erőhatalom diadalmaskodott és fog is mindenkor diadalmaskodni. Ép ezért, akiben van felelősségérzés, körüljártatja szemét a nagyvilágban is. Hála királyunk békeszeretetének, Magyarország és Ausztria távol áll minden bonyodalom felidézésétől, sőt egyik legnag3'obb megakadályozója annak, hogy mások idézhessenek fel bonyodalmakat. Bizonyos, hogy külső politikánknak az az irányzata belátható időig változatlanul meg fog maradni. Megtörténik azonban, hogy az események rohama hatalmasabb minden emberi akaratnál s ez esetben életérdeke Magyarországnak, hogy a nemzetközi vonatkozásban beállható fordulatok mindenre készen találják. Apponyi Albert gróf mondotta beszédében, hogy belső politikai életünkben történelmi erők mérkőzése folyik. Valóban államok és nemzetek minden életnyilvánulása történeti erők működésének következménye, nemcsak a belső, hanem a külső politikában is. S ha meg kell látnunk nemzeti életünkön belül ilyen nagy folyamatoknak sodrát, még inkább meg kell azt látnunk az államok egymáshoz való viszonyában is. Enélkül nem állhatunk helyt a hatalmak nagy érdekversenyében, nem szolgálhatjuk igazán — ami célunk — a békét és nem lehetünk kéRJzponíi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Rorona-ntca 15. szám budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Ká Városház-utca 3. szám cia Szerkesztőse® 305 cea ííiadóhivatal 836 Interurbán 365 Budapest: szerkesztőseg telefon-száma 128—12 TELEFON-SZÁM: A rémes látogatás. Irta Pierre Vernon. Ma szorította meg utoljára hucsuzóul Jean Sorlet gazda az ajtóban Céline Ohartrain finom kezeit és ragyogó szemekkel, gyengéden néztek egymásra, nem törődve a jeges északi széllel. De amint magáihoz vonta a fiatal asszony remegő testét, nyugtalanul szólt: — Menjen be, Céline! Még meg talál fázni. Majd vidám, becéző (hangon tette hozzá: — Holnap... 'holnap ... És az ölelő 'karokból kibontakozva, elsietett. Céline pár pillanatig hallgatózott, de mikor a lépések zaja elhalt a puha hóban, bement a kunyhóba. Lefekvés előtt elrendezte esküvői ruháit másnapra, amikor a derék, tisztességes Jean Sorlet gazda felesége lesz és véget vet méltósággal elviselt, fájdalmas keserőséggel telt előző életének. A mellette levő szobában alvó fia üde arcát megcsókolta, majd leült a nagy kandalló mellé és jövendő boldogságáról kezdett álmodozni. Csoszogó lépések közeledő zaja hallatszott. Figyelni kezdett. Valaki az udvarban járkálhatott és megállt a küszöb előtt. Egy kéz , megfogta a kilincset, s még mielőtt a reteszt rátolhatta volna, hirtelen kinyílott az ajtó. Viharos szélzugás közepette egy ember jelent meg, egy rémes alak, a fején levő havas kalap beárnyékolta vad, ápolatlan fekete szakállal benőtt arc'át, mélyen fekvő szürke szemei sötéten, vadul villogtak, mint egy farkasé. Még mielőtt a fiatal asszony megmozdulhatott volna, rémülten hallotta a különös látogató rekedt mormolását: — Hallgass, Céline... Én vagyok Claude, Claude Chartrain, az urad ... Csendesen 'becsukta maga mögött az ajtót, ledobta az ütött-kopott kalapot, s mialatt fáradságtól kimerülten egy székbe roskadt, szemei alattomos pillantásokkal kisérték a néma, megrémült Célinet, kinek egész valóját eltöltötte a nagy nyomorúság, a félelem érzése. — Igen, én vagyok ... Én!... Nem viártál, ugy-e? Mint a többiek, te is azt hitted, hogy meghaltam! Haha! Nagyszerű!... Ó, hogy felismerte azt a kegyetlenül gúnyos, durva, rikácsoló hangot a fiatal aszszony, s feltámadt vele az eltemetettnek hitt mult teljes nyomorúságában! — Viszont akartalak látni! — folytatta Claude Chartrain. — Viszontlátni és magammal vinni... Téged és a kicsikét... Itt van, mondd? — kérdezte, a másik szoba ajtajára mutatva. — Igen — sóhajtotta a lesújtott anya. — No jó! Mindjárt bemegyek hozzfáf... De először, asszony, adjál valami harapni valót, kis itókát... mert éhen-szomjan veszek! ... Asszony! Igen, asszony! Ennek a gyalázatos rossz embernek az asszonya, felesége! Még most is a felesége ennek az embernek, aki gyilkolt, rabolt, ennek a kényszermunkára itélt fegyencnek ... És az egész szerencsétlenséget átlátták hirtelen lelki szemei. Az esemény rettenetes súlya szinte agyonnyomta, a lehetetlen, az elképzelhetetlen — rettenetes, borzasztó valósággá lett. Örült vágy suhant át lelkén, az asztalon fekvő kés vonzotta. .. Hogy megmentse boldog álmát, élete biztonságát, gyermeke jövőjét, elég erőt érzett magában ahoz, hogy I a fénylő pengét e nyomorult torkába mé| lyessze. De a férfi nyugodtan kelt fel és morogva szolt: — Hát igy kel! fogadni a hazatérőt? Csókolj meg, feleségem. És átölelte csontos karjaival és undok jszáját a szerencsétlen fiatalasszony hűvös arcára nyomta, ki az ájuláshoz volt közel. — Jó, jó, hisz én meg tudlak érteni, — folytatta gúnyosan. — Hisz te már meggyászoltad a szegény Claude-ot... Majd később beszélünk a dologról... De az ördögbe is, éhen elpusztulni mégsem akarok. — S levette a kést az asztalról, vágott magának egy szelet kenyeret és egy darab sajtot. Majd újra leült a székére, s mintha már évek óta itthon lett volna, ugy parancsolta: — Céline, adj innom! Az asszony összeszedte minden erejét.