Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-04 / 3. szám

191?. január 4. DÉLMAGYARORSZÁG 7 — Egy szürkehályog-operáció rendesen, azt mindenki tudja, két percig tart. De az előkészület eltartott egy óra hosszat. Én rögtön siettem vissza, mert itt a klinikán várnak a betegek . . . A miniszterelnök a délutánt jól töltötte, ugy egészségi állapota, mint kedélye kifogástalan. Grossz tanár a délután folyamán meglátogatta a miniszterelnököt, akinek egészsége javulásával teljes mértékben meg van elégedve. Mindennek ellenére a miniszterelnök nem fogadhat látogatókat. A lencsét kivették a miniszterelnök szeméből s azt épugy, mint Tisza István grófnál, üveggel helyettesítik. A nemzeti munkapártban ima egy ivet tettek ki, amely gratulációt tartalmaz a miniszterelnök az operáció szerencsés lefolyásához. Az ivet már eddig is nagyon sokan írták alá. Ha semmi komplikáció nem áll be, ugy a miniszterelnök rövidesen teljes egészségben folytathatja nagy gondot és energiát igénylő munkáját. fi magyar szinészügy országos rendezése. (Saját tudósítónktól.) Az idei sziniévad kezdete előtt színházi, de társadalmi körökben is nagy föltűnést keltett egy érdemes és jónevü színházigazgatónak nagy szinügyreformáíó terve. Komjáthy János, a kassai színház kiváló igazgatója vetette föl a straggione eszméjét, mellyel a magyar színészet országos rendezésére adott megszívlelendő direktívákat. Röpiratot is készült kiadni akkor Komjáthy, amelyben nagyszerű reformterveit a'karta kifejteni és a nagy nyilvánossággal megismertetni. Azonban nem tudni mi okból, de a beígért és már megjelenése előtt sokat kommentált és firtatott röpirat még •mindig nem jelent meg s az egész akció még születése előtt letörött. Nem kutatjuk, hogy mi okból maradt el ez a várva várt röpirat. Ugy látszik leintették, mert azt nem tehetjük föl, hogy Komjáthy, akinek negyedszázados színigazgatói múltja alatt szerzett keserves tapasztalatok adtak elég okot az elkeseredésre, — ez az elkeseredés viszont impulzust a röpirat megírására, megváltoztatta vo'lna véleményét, a melyet a szinügyi viszonyok végleges megutálása érlelt meg benne. Elmaradt a röpirat, de nem maradtak el azok a lehetetlen igazságtalanságok és félszegségek, amelyek az emiitett röpirat megjelenésére, de még inkább a szinészügy országos rendezésére okot szolgáltatnának. A szinészügy még mindig, sőt mindtovább nyílt kérdése, hogy ugy mondjuk nyílt •nyomorusága marad a társadalomnak, melyet előbbutóbb országosan rendezni kell, mert ugy amint van, tűrhetetlen. Tűrhetetlen az, hogy inig a színházat mint a művészet egyik eklatáns kifejezőjét közérdeknek tekintik, addig a köz rovására üzletet csinálnak belőle. El kell végre is dönteni, hogy müvészet-e vagy üzlet? Há művészet, akkor ne csináljanak belőle üzletet, ha pedig üzlet, akkor ne bolonditsák el vele a népet azzal, hogy művészet, amit pártolni köteles és amit pártolnak is a köz nevében és a nép pénzéből azok, akik a közérdek lovagjaivá és a szent művészet őreivé szeretik magukat föltolni. Lássuk már most, mi a helyzet: meddig művészét és meddig üzlet? Van Magyarországon vagy husz-lmszonöt kulturváros. Mondjuk igy, bár a kultúrát inkább a népesség nagy száma helyettesíti. Ezek a városok építenek egy színházat, amely méltó legyen a városhoz és már a külsejével, a homlokzatával,. sot többnyire csak is azzal hirdesse, hogy az illető városban milyen nagy érzékkel vannak a kultura, a művészet iránt. Egy-egy színház-épület felépítése kerül vagy egy millióba, sokszor többe. Nem baj, nem érzi meg senki, télik a jó adófizető polgárok pénzéből, meg is éri nekik a költséget azok a művészi élvezetek, amelyeket nyújt, S ugyan mire telne, ha még színházra sem? A kövezetet, világítást, köztisztaságot bánja a kánya, az nem fontos, fontosabb a kultura és annak első tényezője a színház. És mert a magyar városok, köztük Szeged is, nagyon híresek a kultúráról, hát kerül, amibe kerül, megépítik a színházat s benne rendbe lesz a világítás is. fűtés is, miegymás is, — csak a művészet marad ki belőle rendszerint. A színház tehát meg volna. Eddig rendben is van. Most aztán a város hivatása, hogy gondoskodjék arról, liogy élet, művészet s kultura kerüljön a falai közé. Ezt ngy csinálják, hogy kiadják egy színigazgatónak, csináljon vele, amit akar. Félreértés ne legyen belőle, állítólag nagyon megkötik a kezét, sőt bizottság utján bele is szól annak ügyeibe, de azért az igazság, hogy a színigazgató még is a markába nevet s azt teszi, amit akar. Pedig ő tudja, mit akar. A józan ész azt diktálná, hogy a város, amely óriási áldozattal épiti meg a színházat és fizeti annak hatalmas összegű részleteit, bérbe adja a színházat, vagyis hasznosítsa azt és ha lehet, jövedelmet húzzon belőle, de semmiesetre se fizessen rá, mert annyit isten bizony nem ér meg a „színházhoz címzett kultura". E helyett a színházakat egész egyszerűen odaajándékozzák egy szerencsefmek, hadd gazdálkodjék benne, sőt sok esetben még rá is fizetnek.A boldog halandó pedig, akinek a kezeibe adták a város színészetét, a színház basája ,az gazdálkodik és okosan, sok üzleti érzékkel s egy-egy színházi bérlet elmulta után, ha újra a nyakába nem sózzák a hasznos kis boltot, nyugalomba vonul és él a tőkéje kamatjából, mig a vidéki színészek hatalmas gárdája a legnagyobb nyomorban ténfereg egyik helyről a másikra és sok esetben kabarékhoz címzett nyilvános helyeken váltja fel aprópénzre nemcsak a színészi képességeit, de emberi becsületérzósét is. A színigazgató, mikor megkapta a színházat, igér fűt, fát, művészetet, fővárosi igényeket kielégítő előadásokat, magas művészi nivóju rendezést, diszletezést stb. stb. Hozzálát a társulata rendezéséhez. Itt nyilatkozik meg aztán főkép az üzleti szel lem, mert ezen a réven nagy megtakar itásokat leliet tenni. Lehet ugyan nagy összegeket is kiadni, de hát nem lenne kár a pénért? Színész és színész között ugyanis szokott lenni különbség, még pedig nemcsak kvali tásban, hanem árban is. Jó színész nem szerződik olcsó pénzért. És mert hát mégis fődolog a business, hát majd megteszi az olcsó színész. Primadonna, — primadonna, mindegy, liogy milyen, jó az a szegedi publikum nak. Mire végire jár a szerződésének, még bele is tanul, meg is szeretheti a publikum. És igy vagyunk az egész szinész-gárdával Kipróbált, megizmosodott tehetségű sziné szek helyett a szegedi társulat zöme meglehet, liogy talentumos, de fiatal, kezdő erőkből van összeválogatva, akik alig, hogy lerázták az iskola porát és akik tulaj donképen csak most végzik igazán színészi tanulmányaikat Ez még nem lenne haj, elvégre fiatalnak is kell lenni, de az mégsem járja, hogy a szegedi közönség, a szegedi adófizetők költségére „szini gyakorlati iskolát", gyerek-szinházat tartsanak fenn s hogy a színigazgató a sok kedvezés fejében azzal áltassa ezt az elnéző jó publikumot, liogy színtársulata elsőrendű erőkből van összeválogatva és hogy gyereke ket, kezdő színészeket komoly primadonnáknak, drámai hősöknek játszik ki Azt mondhatják, liogy megítélés, gusztus dolga. Erre nézve azt állíthatom, liogy ha megítélés dolga, akkor ezt maga a szinliázdirektor is igy ítélte akkor, amikor nevetségesen csekély — gázsikért: mondhatni éhbérért szerződtette le őket. A szegedi közönség összecsapná a kezét a csodálkozástól, ha tudná, liogy ragyogó, pazar toalettekben megjelenő színésznőknek annyi fizetésük sincs, liogy abból karton blúzra és perkálszoknyára sem tellene, nem pedig fényes db vatkosztüinökre és plörözös kalapokra. Igaz, hogy van nekik, abban azonban a direktor ie, a színművészet is nagyon ártatlan, hogy egyéb ártatlanságokat ne is firtassunk. Színészek, talán ífiatalok, de „ilyen öreg" sz« repkörrel, szégyenletesen kevés fizetést kúpnak, olyan keveset, hogy az úgynevezett szervezett munkásoki lakatosok, nyomdászok, kőmivesek sztrájkba lépnek, ha csak annyit fizetnek nekik. A színészek, úgynevezett szi» művészek, intelligens, képzett emberek, t« lietségek, akikben, hogy is mondják csak: isteni szikra lángol ' és akik napról-napra tanulnak, próbádnak' és játszanak a szivükkel, lelkükkel, a legjobb tudásukkal, azok nem sztrájkolnak, nem is sztrájkolhatnak, mert szerződésük van, egy éves vagy bárom éves és mit bánják ők a fizetést, ők ideálisták, megélnek a dicsőségből. Jó, hogy a direktor nem ideálista, ő fütyül a dicsőségre, ő többre becsüli azokat a esengőzengő melódiákat,' melyeket az anyagiak zöreje csinál. A tanulság pedig a dologból az, hogy elsősorban ő maga legkifejezettebben ismerte el, hogy nem is másod, de harmadrangú társulattal játszik, amikor tényleg harmad, sőt negyedrangú színészeknek kijáró gázsikat fizet. Ezt a valóságot pedig homlokegyenest tagadta akkor, amikor Szeged város tanácsával és a szinügyi bizottsággal elhitette, liogy az uj társulatának személyzete sokkal több fizetési huz, mint a megelőző, szélnek eresztett személyzet. Tehát hol van itt szó mindeddig művészeiről? Eddig mind csak üzlet, még pedig nagyon egyoldalú, nagyon a színigazgató zsebére játszó üzlet Na és amilyen a gárda, olyan az előadás, amilyen a művész, olyan a művészete. Maga az igazgató igazán nem várhat többet társulatától, mint amennyit az azért a pénzért produkál, de a közönség, az igen is igényelhet többet. Nem lehet csodálni, ha olcsó nyári operetteket és bohózatokat adnak, amiken nem ronthat az előadás. Bár azt is aláírjuk, hogy a szegedi színházban helye van a komoly és klasszikus színmüveknek. Oh igen, hétfőn és kedden, amikor a közönség úgyis elkerüli a színházat, előadják a Maebethet is, előadnak olykor egy-egy operát is, csak ugy tessék-lássék. Nagyon ügyesen: kisebb a közönség, kisebb a rossz előadás fölött érzett blamázs. És igen helyesen, mert azért, liogy a nyilvánosság kizárásával csúszik le egy-egy Shakespeare darab; a klasszikus színműirodalom mégis meg van mentve s a szegedi muzsahajlék, a komoly szinmühajléka. Az „Ártatlan Zsuzsi", „Eszemadta", avagy „Kegyelmes ur" cimü léhaságokhoz úgyis megtelik hét utolján az egyetlen egy szegedi színház. Mindezekért a lehetetlen állapotokért pedig világért sem hibáztatjuk a színházigazgatót, sőt még a .város szin ügyekben intézkedő hatóságát sem. A rendszer a hibás, amely alapjában rossz. A színészetet országosan kell átszervezni Minden szakma, testület között ezt a leg könnyebb szervezni, mert már meg van az alapja. Az Országos Szinészegyesületet kel szélesebb alapokra fektetni és a kultuszkor mány kiegészítésével nagyobb hatáskörre ellátni. Azután a városok ne adják sem bérlie sem igazgatásra a színházat egyeseknek, ha nem adják ki ennek az ilymódon átszervezek Országos szinészegyesületnek. A város a ma ga adminisztratív közegeivel együttvéve is kevésbé illetékes unnak megítélésére, hogj, méltó-e, érdemes-e és hozzáértő-e az a szi nész, akire a színház kezelését rábízza, min egy ilyen szaktestölet. Ez a szaktestület mondjuk Országos Szinészegyesület, mely as ország összes színészeinek egyetemét jelenti majd kijelöli a maga ügyvezető igazgatóit rendezőit és ad nekik megállapított, megfe lelő gázsit. Egy-egy ilyen kiválasztott ügyve zető talentumnak azután majd nem az les a törekvése, hogy a színházat spekulatív ce lókra használja, hanem hogy színművészét* produkáljon, hogy művészi eU-smerest araZ A vezetése alatt álló színtársulatot pe-