Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-21 / 17. szám

DJELMAGYARORSZAQ 1912. január 21. Jasztási rend módosításának tervével, mert a bővített jogokat követelő tömeg világszerte be akar jutni a kormányzás, nálunk -— mint mondják — az alkotmány sáncaiba. Ha ez valóban a kiindulási alap, akkor nézetem szerint az egyik is, a másik is tévúton jár. Én magam is szükségesnek tartom a választói jog és választási rend módositását, de nem azért, mert a tömegek kivánnak jogbővitést, hanem azért, mert én a jelenlegi választási rend mellett sem vagyok képes biztosítékot találni arra nézve, hogy a magyar törvényhozásban állandóan megmaradjon a hazafiság, tisztesség és az értelmiségnek azon magas színvonala, melyet pedig én a magyar parlamentben örök időkre biztositani óhajtok. Addig, mig a kúriai bíráskodásról szóló törvény a választások vezetésétől a közigazgatásnak tisztviselőit el nem tiltotta, épen ebben a vezetésben volt meg a garancia, hogy a választások eredménye legalább nagyobb mérvben el nem fajul. A közigazgatási szolgálat, alkotmányunknak ezen legbiztosabb védőszerve, ma is még — hála a Gondviselésnek — a magyar gentry kezében van és addig, amig ők vezethették a választásokat, kevésbé lehetett félni a parlament hazafias színvonalának sülyedésétől. De ma, mikor a választások vezethetése a mindenrendü és felekezetű tanítók és papok számára van biztositva, okvetlenül szükséges más remediumokhoz folyamodni, nehogy a parlamentben is a legdesolutabb állapotok rakhassanak fészket. Ez ellen kell nézetem szerint, a nagy tömegék mindjobban megnyilvánuló óhajától egészen eltekintve, biztos korlátokat emelni. Ez az elsőrendű érdek, mely mellett a tömegkivánság egészen eltörpül. En a magam részéről ilyen csalhatatlan biztosítékot, a cselekvő választójognak bármily irányú korlátozásában, a statisztikai adatoknak bármilyen csoportosításában találni képes nem vagyok, mert a választási küzdelmeknek esélyei kiszámithatlanok. Az egyedüli, ami az általam is óhajtott biztonságot némileg nyújtani képes, a szenvedő választójognak megfelelő korlátozása és azután a megválasztott képviselő parlamenti magatartása sőt magánélete fölött való szigorú bíráskodási joga, egy e célra alakított bíróságnak. És ha ezen az uton sikerülne a kivánt biztonságot megteremteni, akkor egészen közömbös, másodrendű kérdéssé vált az, hogy a cselekvő választójogot kik gyakorolják. Ez esetben én a magam részéről célszerűnek és üdvösnek tartanám a tömegek óhaját teljesíteni és megengedni az általános, titkos, egyenlő és községenkint gyakorlandó választási jogot, mely mellett sok és erős érv szól és melynek csak egyedüli. de nem mellőzhetett akadálya az, hogy a magyar parlament hazafias, tiszteségbeli, kötelességtudó és értelmi színvonalát, nehéznek látszott az általános titkos választás mellett biztositani. Oktatók szövetsége. Irta Ágoston Péter dr. Az oktatás az elemi iskolától a középiskolán keresztül, a felső- és szakoktatásig egységes folyamat. Ezt a folyamatot széttépi az iskolák s tanítók elszigeteltsége. A középiskola lenézi az elemit, a felső a közép- és szakiskolát, A tanitót mindegyik. Az összes iskolák egy célt kelene, liogy szolgájanak: a wulturáa. De az oktatók nem akarnak egymásról tudomást venni. A középiskola nem tudja, mit tanít az elemi, nem tudja, mit bánit a felső- és mit a szakiskola. Az elemi iskola nem tudja, mit követel a középiskola, a középiskola nem tudja, mit követel a főiskola s mit a szakiskolák. A tanító nem ismeri a tanárt, a tanár a professzort. S igy az isicola hibáit az emberek sem korrigálhatják. A tanító előtt élte végéig a képezdei tanár, a középiskolai tanár előtt az egyetemi tanár ngy jelenik meg, amint vizsgája alkalmával látta. A tanító s a középiskolai tanár a térdet hajtó diák marad mindig, a felsőbb pedig a kegyetlen, a rettegett cenzor. A főiskolai tanár előtt meghajolnak a többiek s ezért nagyobbnak látják maguknál. Álljanak fel egyszer s akkor maguk is csodálkozni fognak azon. hogy milyen kevés a különbség köztük s a nagynak tartottak között, Nemcsak az alsóbbfok a tanulhat a felsőbbtől, hanem megfordítva is. Ehez azonban szükséges, liogy a különböző fokon oktatók egymással minél gyakrabban érintkezzenek. Ez az érintkezés annál is inkább szükséges, mert ezáltal elő volna mozdítható a tanítás egyetemes célja, előtérbe kerülne a kultúra, mint cél. minden aprólékos féltékenykedés, utasítás és tanterv dacára. Ez ellen talán felhozzák majd azt, hogy minden fokn iskolának más-más rendeltetése kell, hogy legyen. Igy, hogy a népiskola .főleg ismeretet kel,, hogy adjon, a mai középiskola főleg eőkészit a főiskolai ismeretgyüjtésre, a többi iskola megint főleg ismeretterjesztő. Elfogadva ezt az álláspontot, semmiféle akadályát sem láthatni az oktatók szorosabb összeköttetésének. Mert végeredményében minden iskola ismereteket közvetít s a szakiskolát sem véve ki, csak kulcsot ad az ismeretek teljes megszerzéséhez.- Másrészről azonban mindnek egy célja van: a kulturemberré nevelés. Miután a kulturemberbe öntudatot kell elsősorban nevelni, az öntudatot pedig a magasabb egység gondolatából kell meríteni, s mintán ehez külső körülmények nem kévéssé járulnak, az összes oktatással foglalkozóknak egységes szervezetbe való tömörítése ezt a célt nagymértékben mozdíthatná elő. Másrészről a. különböző iskolák oktatói egymástól sokat tanulhatnának, sok hibát korrigálhatnának s igy az iskola eredményeit nagyban fokozhatnák. A különböző fokon oktatok társadalmi ellieyezkedése, műveltségi foka ugyan nagyon különböző s igy a közös cél érdekében való munkálkodás elé nagy akadályok gördülnek, mégis ez a nehézség nem ijeszthet meg akkor, mikor az oktatással foglalkozók szelemének demokratikussá tételéről van szó. Az oktatók e szellemét annál szükségesebbnek kell tartanunk, mert ez az oktatás irányának megváltoztatására vezetne. Ha egymást megismerve a másik szükségleteit megismerik, megszűnnek olyan merevek lenni elvinek képzelt álláspontjaikban is. S ha merevségük megszűnik egymás közt, meg fog sziinFerenc: Né mond . . . Laci: Oszt ezek a házak itt ni, amik itt erre mönnek, mög arra mönnek, mint a Csillag högyei — ezekbe vannak a rabok. Ferenc: No ezt hamar megtanultad. Nem tudom, a számolást tudod-e ilyen jól. Laci: Tudom, amit tudni köll. Ferenc (az építkezésre): Hát ezt (honnan tudod? Laci: Hát a Ferkó magyarázta. Az vót mán bent, miikor a Sátán gyerököt meglátogatta. Az is itt münt be . . . oszt itt van valaJhun. Kend is itt mén be, látja-e? Mert ez itt a kapu. Ferenc: Aztán merül gyiivök ki te betyár? Laci (fölnéz): Merről? Hát hiszen, ha kend egyször oda bekerül, sose gyün ki sé merül. Ferenc (nevetve aprehendál): No nézze mög az embör, te akasztófára való! (ügy tesz, mintha az ustorával meg akarná ütni. De aztán a fejét csóválva, jobbra elmegy). Laci (énekel): „Vasat vertek szögény fejem kezire . . . (Jobbra sercint.) Lássa anyám, mért szült engöm vesztire. Veron (a házból): Lacika! Lacika! (Megjelenik.) Merre vagv, szentem, gyerököm ... Kell-e lángos? Laci (felugrik): Lángos! lángos! (Ujjongva odaszalad.) Veron: Nesze galambom, neköd sütöttem. (Aci neki.) Laci (eszi): De jó ... de jó! Veron: No csak játsszá' galambom, osztán ha előgyün édös apád, mondd, hogy törkölyt is hozzon föl, mer' nincs mán az üvegbe égy szöm sé. (El a házba.) Laci: Majd mögmondom. (Az országút felé megy, észre vesz valamit.) Hujnye! (Meg van ijedve.) Tv>ü! (Befelé kiált.) Édös anyám! (Kinéz. Eszik.) Ehun a'! Édös anvám, gviin a kolera! (Bejön és az úttól oldalt somfordál a pince felé.) Apám! Mögén itt a kolera! Pásztázó (lovon megjelenik a kapu előtt. Tanyai lovas hajdú. Se csendőr, se rendőr, régi pandúr féle. Sokat ád a hivatalára, amelyhez az idézők kézbesítése tartozik. Harcsabajuszú mókán v ember. Amikor meg. áll a kapu előtt, széttekint, majd keményen leszól a nyeregből): No! Laci (az eresz alatt halkabban): Ide gyiitt a hétszentségit neki, ide gyütt. Pusztázó (keményen): Embörök! No! Sönki sincs itt? (Laci felelet nélkül lassan előbbre jön, de rá se néz, csak sunyit rá, mintha nem látná. Eszik.) Hé! Gverök! Hun van apád? Laci: Erre van valathun ... Mér keresi? Pusztázó: Írást hoztam. Elereszti a 'kantárt és a dolmányából egy csomó idézőt vesz elő.) Laci: No azt ide ugyan hiába hozta. Mer' az nem ide szól. Pusztázó: Honnan tudod té azt, gverök? Laci: Hát itt a Báránv András lakik. Pusztázó: No hát ez mög éppen Bárány Andrásnak szól. Laci: Oszt mi fene az? Pusztázó: Idéző! Laci: Nem íköll az itt . . . Mög vagyunk a nélkül is. Pusztázó: Ebadta! Ne komázz velem, gyerök. Laci: Nem komázok én . . . Hászen maga gyütt ide . . . Mondta is apám röggel, hogy vadludat látott álmába', hogy aszongya: „alighanem mögén lösz szöröncsénk aliího' a vészmadárhó'. Mög azt is mondta, hogy ha az a mikuláspofáju pusztázó gyün, mondjam, hogy 'kiment Amerikába. Pusztázó: Hát majd mögkeresöm én apádat mingyár'! Oszt majd megmutatom én néköd is, hogy ki a vészmadár. Csak kikötöm a lovat. (Balra elkocog.) Laci (magában): Okosabban tönné, ha magát kötné föl égysző'! (Ferenc jobbról jön. Laci súgva feléje.) A pusztázó! Kék papirost hozott. Ferenc: Hű, az áldóját! András (feljött a pincéből): Szóltál, gyerököm?