Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-13 / 10. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. január 64. Ha az ország gazdasági és kulturális érdekei fontosak, nem kevésbé fontos a biztonsága és emberanyaga. S ha az ellenzék elég óvatos volt, hogy ne vállalja a költségvetési ex-lex nyomában járó ódium súlyát, bizonyára azt még jobban meg fogja gondolni, hogy széles és ártatlan néprétegek gazdasági és testi javainak feláldozásával provokálja azt az elkeseredést, mely ha egyszer kitör, viharként fogja elsöpörni az obstrukciót és mindazokat is, akik félszeg taktikából, kicsinyes pártszempontból, vagy talán inkább pillanatnyi szeszélyből veszélyeztetnék az ország biztonságát, sok ezer szegény család jólétét és nyugalmát. Pierre Loti az olasz-török háborúról. Az egész világ sajtója fölháborodással foglalkozott az olaszoknak tripoliszi hadjáratával és egyáltalán neim volt hajlandó dicsőséget zengedezni az olaszok vitézi tetteinek, hanem egyhangúlag elit élte azokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket az olaszok a civilizáció nevében elkövettek. Az olaszok ellen szól — bár Európa is érthet belőle — Pierre Loti nagyszerű francia iró cikke, amelyet a párisi Figaro közöl. A cikk megérdemli, hogy a maga egészében ismertessük. Pierre Loti így ir: . . . Emlékszem, liogy egyszer, egy éjszaka Afrika valamelyik őserdejében magnéziumfény mellett néhány pill/ •ytig láttam egy bivaly és egy párduc éli j jílál harcát. A párduc épen akkor uar1^ L bivaly hátára. Bámulatos, sőt szinte 'meghatóan csodálatos volt szerencsétlen barom, ahogy küzdött, birkózott a fenevaddal, mely. fogaival beleragadott már a nyakába. A harc persze nagyon egyenlőtlen volt. Először is azért, mert a támadás teljesen készületlenül érte a bivalyt, azután, mert ennek nem voltak körmei, mig ellenben a párduc vagy tízzel vájta és tépte a szegény állat liwsát, tiz hosszú és éles körömmel, amelynek nyomában rögtön kiserkent a vér. Az őserdőbei i epizód és a mai olasz-török háború vagyon hasonlatosnak tűnik föl előttem. A támadásnak ugyanaz a vérengző vadsága, — oka is hasonló — a fegyverek egyenlőtlensége és a védelemnek kétségbeesett hősiessége is hasonló. És ezt a mai emberek müvelik! És Európa, mint mindig, amikor valahol embereket mészárolnak, ugyancsak közömbős arccal nézi ezeket a dolgokat. Milyen nevetségesek is az emberek, amikor a fórumon ezeket az üres nagy szavakat szavalják: baladás, békeszeretet, békebiróság, önkény stb. Már ballom, liogy az olaszok ezzel riposztoznak erre: hiszen maguk a franciák is rendeztek hódító hadjáratokat Algirban, Tonkingban. Ma sem tűnt még el minden nyoma a gyarmatfoglaló háborúnak. Igaz, meghajtom a fejemet. Bár az is igaz, hogy mindeme háborúk sokkalta kevésbé voltak vérengző jellegűek, mint a mai tripoliszi harcok. Nem is egyedül és kizárólag az olaszok ellen emelem föl e szomorú tiltakozó szavakat, hanem édes mindnyájunk: az európai keresztényvilág barbársága ellen. Igenis, mi vagyunk azok, akik — a testvériség szavával ajkunkon — minden évben ujabb és pokolibb robbantószereket keverünk és tűzbe és vérbe borítjuk egész közönséges rablási szándékkal az afrikai és ázsiai óvilágot és ugy kezeljük sárga vagy barna „testvéreinket", mint a barmokat. A mitrailleuse-ök golyózáporával söpörjük el a magunkétól különböző civilizációkat, amelyeket, a priori elitélünk, anélkül, liogy megismerni vagy megérteni megpróbálnék. Miért: mert ezek kevésbé praktikusak, kevésbé hasznosak és rossz fegyverekkel védik őket . . , És nyomunkban, amikor az öldöklés müvét végeztük, behurcolkodik a féktelen kizsákmányolás, a kényszermunka, az egyéni munkát és müipart pusztulásba kergető nagy gyár ós minden nyomorúsága és bűne az európai nagyvárosnak. Aki a mi kulturmunkánkat jól megnézi, —- de távol él a metropolisoktól, ahol megvesztegetik az embert a testvériség szellemének mézétől csöpögő szónoklatok, — megállapíthatja, liogy a hunok ideje óta az emberi nem tiz lépést sem tett az Irgalom felé. Az európai sajtó ujabban az olaszoknak kedvez. Hidegvérrel számol be naponkint a csatáról, amelyekben az olaszok kitűnő ágyúik segítségével a törökök és arabok százait öldösték le, mig maguk alig veszítettek báromnégy embert. Borzadás nélkül mesélik el a tömegakasztások látványosságait, amikben a szomorú passzív szerep a csapatostól összefogdosott arab katonáké, akiket egyszerűen „lázadóknak neveztek ki. Gyilkolnak, rombolnak, pusztítanak és ezt ők egyszerűen az oázisok megtisztításának nevezik, mintha vadállatokra rendezett hajtóvadászatról volna szó. Egy párisi újság tudósítója hosszú sorokban dicsőitette egy ágyúlövés „szépségét", egy nagy távolságra kilőtt golyó pompás munkáját. Az olasz tüzér ugyanis olyan precízül célzott, hogy az arab katonák a maguk nyomorúságos puskáival ugy hullottak egymásra, mint ahogy egy szép kaszavágásra a földre terülnek a fűszálak rendjei... A jeles haditudósító azután arról is beszélt, hogy egy „átkozott mecset" hosszú ideig föltartóztatta az olaszok előrenyomulását, mert a mecset mögé rejtőzött törökök ugy védték magukat, mint a dühödt oroszlánok. Majd egy másik hangulatos előadásban azt mesélte, liogy egy falucskában, amelyet az ágyuliarc jóformán a földdel egyenlővé tett, amikor már a halottakon és a gazdátlanul ődöngő baromestordákón kivül senkit sem találtak a győzelmes benyomulok, egy-egy rom mögött még mindig akadtak fanatikus öreg arabok, akik utolsó patronukig lövöldöztek . . . Amikor már nem volt mivel lőniök, engedelmesen követték az olasz őrséget, amely elvezette őket . . . (Kétségkívül az akasztófához.) Egyáltalán >a mai kereszténynek mondott Európa szemében a muzulmán embertársak ugy szerepelnek, mint a fenevadak, amelyekre bizonyos szezonban szabad a vadászat és ez a vadászat eddig rendszerint busás zsákmányt hozott. íme, Afrikában Zanzibártól egész Moghrebig, a veszedelmes Egyiptomot is beleértve, már lefújták a ballalit. India valamennyi élő muzulmánja is behódolt. Perzsiában most indult útnak a két hatalmas vadász: az egyik délfelől, a másik ószakfelől. Most Törökországon van a sor. Olaszországban nagy hangon panaszolták föl a beduinok kegyetlenkedéseit/ Ám legyen. Én ismerem a sivatagbelieket. Nem mondom, hogy valami gyöngédlelkü emberek és szivemből sajnálom a szegény kis olasz rekrutát, aki a körmeik közé Ikerül. De megértein az ő gyűlöletük vadáilatias voltát, emberi formákból kivetkőzött boszuvágyukat. Ah, hiszen az idegenek, akik minden ok ós ürügy nélkül egy szomorú napon kikötöttek a partlanatra se hagyd magára! Étel-ital hozzá ne kerüljön! Johnná némán bólintott és alázatosan nekidőlve tolta a kerekes széket a mély homokban. A liba-réten leányok-fiuk játszottak és felénk kiáltottak: — Johanna, gvere játszani! Elfordította az arcát és szótlanul mentünk tovább. Künn, a falu végen, a forrásnál süppedős rét volt, középütt terebélyes vadkörte fával. Itt, az árnyékban megtelepedtünk. A .forrás boszorkány-forrás volt; valamikor — ugy mondják villám csapott bele és azóta ember nem ihatik belőle. De a vize vékony érben csurgott végig a réten és dus virágtöveket áztatott. Johanna hátára feküdt •a süppedős fűben'és kezét arcára téve, keskeny ujjain át a napot nézte. Én repesve kapkodtam ki a párnák közül. — Johanna, szedj nekem. virágot! Durcásan, rosszkedvűen tápászkodott föl, >egv marék gazt összetéodesett és az ölembe •dobta: - Nesze, csak már hallgass! ... Neked is folyton bajod van! El is maradtam csendben jó darabig. De aztán talán a szellőtől, yagv talán madárka szakította le — egy kis szutykos vadkörte. hullott oda énnen a takarómra, örvendezve kiáltottam föl: — Nézd csak, Johanna, körte! De ő nem hallotta. Folyton a napot nézte hunyorító szemmel. Igazán nem értem, mit nézhetett rajta. Még egyszer szóltam neki: — Johanna, nézd, körte! A fáról hullott! Dühösen ugrott föl. — Hát edd meg, zabáld meg! — Szabad megenni? — Nesze! Van itt még! Zabálj! Zabálj! Leszakított néhány körtét és a két kezembe szorította. Illedelmes akartam lenni, ugy ahogy tanítottak rá és szelíden rebegtem : — Köszönöm szépen! Aztán beléharaptam, de utána majdhogy sírva nem fakadtam. — Nagyon kemény! Nem birom szétharapni ! — Nem birod szétharapni? Hát majd én rágom össze neked! Nesze! Most aztán zabálj! Nesze! Apróra rágta a körtét és a számba tömte az ujjával. Ugy megtömött, mint ahogy a libát szokás. Sápadt arcán szinte világított a gyűlölet, mint a foszfor. A körtét egyre sza* porábban tömte belém: — Zabálj te ronda! Most már aztán mukkani se mertem. Láttam, hogy nagyon haragszik. ... Amikorára hazaértünk, már nagyon beteg voltam. Az a sárga köd, a láz újból rám szállott. Anyám rárivallt kétségbeesetten Johannára: — Mit csináltál ezzel a gyerekkel? Nem evett valamit? Johanna alázatosan meghajtott fejjel intett nemet. Most hozzám fordult anyám és hevesen csókolgatva, kérdezte: — Mondd, fiacskám, neon kaptál semmit? Mi történt veled? Johanna rám nézett és én sirva hebegtem: — Nem kaptam semmit... Ott voltunk a réten... Johanna virágot szedett nekem... Sokáig voltam utána beteg és most is Johanna őrködött az ágyam mellett. Azt mondják, valóságos csoda volt, hogy felgyógyultam. Fölgyógyultam, elkerültem hazulról a gimnáziumba és Johannát nagvon sokáig nem láttam aztán. Csak a levelekből tudtam, hogy anyám férjhez adta őt. Ha jól emlékszem, valami asztalosmester vette el a falunkból. Égvszer, mikor vakációra hazakerültem, el is látogattam hozzájuk. Ott laktak a felvégen egy kis házban. Az udvar ragvogott a tisztaságtól és ew fa alatt, keskeny lócán ott ült Johanna. Az ölében kis fiúcskát tartott és egv cseréptányérból griz-pépet kanalazott a szájába. — Egvél kis aranvos fiacskám, egyél... \