Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-10 / 283. szám

1911 II. évfolyam, 283. szám Vasárnap, december 10 DÉLMAGYARORSZÁG Mzponíi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=a Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ca Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETESI AR SZEGEDEK egész évre . R 24— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6*— egy hónapra H 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre K 28-— félévre . . . K 14'— negyedévre . K 7*— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. I

TELEFON-SZÁM: Szerkesztőseg 305 Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 u Budapesti szerkesztőseg teleion-száma 128—12 A sínek mentén. Elmondotta Beöthy László. Minálunk általában közkeletűvé vált szólam az, hogy a vasúti forgalom bajait a vaggonhiány okozza. Pedig nem ebben van a baj, hanem a vasút teljesítőképességének hiányában. A vasút teljesítőképessége nemcsak a vaggonoktól függ, hanem a teljesítőképességhez szükségesek a sinek és az épületek is. Ez a három kellék nagyon szorosan összefügg egymással és ezeket csak együttesen lehet megoldani. Hogy mennyire összefüggnek ezek egymással, annak illusztrálására legyen szabad egy érdekes adatot, amit épen most a tárgyalás folyamán hallottunk, elmondanom. Mikor a nagy fennakadásokról tárgyaltunk, azt mondották, hogy azoknak az üzletvezetőségeknek a keretében, a melyeket nem tudunk kellő számú vaggonnal ellátni, a forgalom simán bonyolódik le. Mert a forgalomban ott van a baj, ahol a vaggonszám bőségesen áll rendelkezésre. Ez a legjobban illusztrálja a bajnak az okát. Nekünk nem az a feladatunk, hogy csak mozgásba hozzuk a vonatokat, hogy7 az árukat elszállítsuk; ez semmit sem ér, mert abból sem az eladónak, sem a vevőnek nincsen haszna, ha a vaggont, az árut csak mozgásba hozzuk. Itt egy bizonyos tervszerűséggel kell eljárnunk, ha ázt akarjuk, hogy célt érjünk. Ami a vaggonok és a vontatóeszközök beszerzését illeti, e tekintetben arra kell törekednünk, hogy a megrendelt tárgyak lehetőleg még ugyanez év folyamán rendelkezésre álljanak. Eddig ez nem volt meg, és főképen a költségvetés késői letárgyalása és elakadása volt az oka annak, hogy a szállítások csak az év végéig jussanak rendelkezésük helyére. Az idei szállítások kiírásánál, abban a reményben, hogy az előmunkálatok nemsokára meg fognak történni, intézkedtünk az iránt, hogy egy oly pont vétetett fel a kiírásba, hogy legalább is a szállítások fele az esztendő első felében adandó át. Ez által legalább már fél szállítási képességet nyertünk. Ami pedig a sinek kiépitését illeti, itt én is azt tartom, hogy mindenekelőtt az egyes főpályákat kell elővenni és ezeket kell a második sínpárral ellátni. Ezt ugy értem, hogy ha 100 km. sint 10 pályán egyszerre építünk s ebből mindenütt csak 10—10 kilométert épitünk, pedig mindegyiken százat kellene, akkor kilenc esztendőn át a már kiépített részleges pályákat sem lehet használatba venni. Benne fekszik a tőke, fizetjük utána a kamatokat, anélkül, hogy hasznát vennénk. Ha pedig ugyanazt a 100 kilométert egy pályén épitenők ki egy évben, az a pálya egy év alatt használható lesz. Alapos megbeszélést kell tehát tartani abban a tekintetben, hogy melyek azok a vonatok, amelyek legjobban igénylik a vágányok kiépitését, azokra kell ráfeküdnünk, és igyekeznünk kell, hogy ezeknek teljesítőképességet eme'jük. Ami azután a felvevő épületek miként való kéipitését illeti, e tekintetben mindenesetre figyelemmel kell lenni elsősorban arra, hogy ha a kettős vágányokat bizonyos vonalakon kiépítjük, ezeknek felvevő épületeit is bőviteni kell, de e mellett azután ugy gondolnám megoldandónak ezt a kérdést, hogy Budapestről indulva ki, minél közelebb jutnék Budapesthez, ott próbálnám leginkább a felvevő épületeket létesíteni, mert természetesen, nálunk majdnem minden vasút Budapest felé jővén, minél közelebb van valamely állomás Budapesthez, annál több oldalról jönnek ide a vonatok, ha tehát a közellevő állomáson megszüntetem a nehézségeket, akkor megszüntetem egyúttal mindazokon az állomásokon is, amelyek ide beágaznak; mig ellenben, ha a végponton, pl. Predeálon szüntetném meg a fennálló nehézségeket, sem a szolnoki, sem az aradi, sem egyéb vonalon nem járulnék hozzá a nehézségek megszüntetéséhez. Tehát Budapestről kiindulva gondolnék tervet csinálni, amelynél azután számításba veszem az egyes vonalak teljesítőképességét is. Az államvasutak forgalma terén észlelhető bajokkal kapcsolatban több képviselő ur személyi vonatkozásokat is emiitett fel. A halál réme. Irta Henry Lavedan. Diákkoromban egy kis szabott áru vendéglőbe jártam rendesen étkezni a SaintMichel boulevardra. A rendes vendégek közt egy hosszú, deres hajú, sápadt arcú, kissé előre görnyedt ember tűnt fel nekem, ki télen-nyáron felhajtva hordta a kabátja gallérját. Állandóan a mellettem levő asztalnál foglalt helyet. Bár hallgatag volt és óvatos még a hus felvágásában is, sikerült megtörnöm konok hallgatását; nem voltam ellenszenves neki és néha barátjának nevezett. Megtudtam, hogy ötvenkilenc éves, hogy Michaud Oktávnak hívják, özvegy, gyermektelen és hogy évjárádékból él. Petyhüdt, zárkózott arca fájó elfoglaltságot, valamely benső gyötrődés folytonos szenvedését árulta el. Több izben kérdeztem tőle, mi bántja: talán a nők? — nem! . . . szűk anyagi viszonyok? — az sem! Mi hát? Erre a kérdésre a felöltőjébe süllyesztette a fejét, melynek gallérja ilyenkor a füle hegyéig ért és sóhajtva mondta: „Oh, ime! Aztán mozdulatlan maradt, szemek valamely tárgyra szegezve. Egy este együtt távoztunk az ebédről s ekkor hirtelen azt kérdezte tőlem: „Eljönne hozzám beszélgetni?" Elfogadtam. Kocsiba ültetett és Champs-Elysées avenuere hajtatott. Útközben egy árva szót sem szólt. A kocsi egy nagyon szép palota előtt állott meg, melynek a vas függönyei csukva voltak. Egy fal fölött faágak nyúltak ki és gyönge szellő rezegtette meg az erkély dus folyondárjait. Nagy kiváncsiságombani megkockáztattam: „Hol vagyunk?" — Otthon, én nálam, felelte ő. — Beléptünk s miután a széles lépcsőn felhaladtunk és több termen végigmentünk, melyeknek sejtelmem a sötétben, a fényes berendezését már csak a szőnyegek vastagságáról s az arcomba csapódó ajtószőnyegek zizegéséről is: egy ajtó elé értünk. Eddig kézenfogva vezetett, most megállt, gyertyát gyújtott s előrebocsátva megszólalt: „íme itt vagyunk!" A szemeim kápráztak. A tizennyolcadik század finom izlése áradt el a szoba berendezésén és a levegőt a letűnt heves korszaknak valami zavaró illata töltötte be. És Michaudnak hívták őt és három frankos vendéglőbe járt ebédelni! Bámultam rá. Inkább besüppedve, mint ülve egy zsöllyében, még sápadtabban, mint rendesen, ez a vértelen, beesett szemű ember nyugtalanító volt. Egy pillanatra megbántam, hogy eljöttem. Intett, hogy foglaljak helyet mellette. Ekkor a mély csöndben lassan, vontatottan megszólalt: — El kell mondanom valakinek szomorúságom titkát. Évek hosszú sora óta az életem folytonos rettegés. Nem sejti, miért? Mindjárt elmondom . . . — Egy eszme ez, mely ide fészkelődött be — ujjával a homlokára mutatott — és amely nem mozdul el onnan soha. Hozzám hajolt és vállon fogva a fülembe súgta, mintha szégyelné magát a vallomás miatt: „Félek a haláltól." összerezzent. Azután ismételt minden szótagot megnyomva, hogy jobban a lelkembe vésse azoknak a rémítő jelentését: „Fé—lek a ha—Iái—tói! Érti, milyen boldogtalan vagyok?" — Egy beteg gyermek mély meggyőződésével tette a vallomást, aki azt óhajtja, hogy szánakozzanak rajta. Közbeszóltam: „Nem ön az egyetlen, mindenki jobban szeret élni, még pedig hosszú ideig!" A fejét rázva felelte: „Nem érti ön a dolgot; nem az élet szeretete dolgozik bennem, hanem a haláltól való félelem. Kész vagyok eltűnni az életből, de meghalni nem . . . erre sohasem tudnám rászánni magamat... Hogyan támadt ez a rémület bennem? . . . Nem tudom. Emlékszem, hogy kora gyermekségem óta éreztem ezt. Egészen kicsinyen . . . Később mint fiatal ember . . . egész életemen át szenvedtem ezt a mártiromságot. Ez a szüntelen gondolat nem enged egy pillanatnyi nyugtot. A halálra gondolok, ha kelek, ha öltözködöm, az utcán, ha eszem, mindig, mindenütt egész lefekvésig.