Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-08 / 282. szám

MBiflü 911 II. évfolyam, 282. szám Péntek, december 8 áózponti szerKeszióséfl es Kiadóhivatal Szeged, i=i Korona-utca 15. szám 1=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., g=a Városház-utca 3. szám a ELOriZC'i'Ul Art ÜZEUEEEll egész évre . R 24'— félévre . . . K 12'— negyedévre . K 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára tO fillér. ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . K 14'— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEF0N-SZAJ1: Xzerkesztóseg 305 c=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budfliesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Monarchiánk és a hármasszövetség. A hármas szövetség meg van mentve, mondja az európai sajtó s Conrad vezérkari főnököt a hármasszövetség oltárán áldozták fel, mondja Avarna herceg, a bécsi olasz nagykövet. Meg lehet, hogy igy van, vagy legalább is nem lehetetlen, hogy igy van. De ez annál rosszabb a hármasszövetségre. Mert annyit jelent, hogy a) hármasszövetség veszendőben volt s hogy érte a monarchiának igen nagy személyi áldozatot kellett hoznia. Grey angol külügyminiszter a mult héten, mikor az angol alsóházban az angolnémet háború eshetőségeiről beszélt, azt mondta, hogy Angliának szövetséget kellett kötnie Oroszországgal, mert a Balkánon és Ázsiában akkora a súrlódási terület az angol és orosz érdekek közt, hogy egy szövetségi szerződés az egyetlen, a mely a háború veszedelmét elháritja. Körülbelül ez a viszony Ausztria-Magyarország és Olaszország közt is. Az osztrák nagyhatalmi állás fájlalói csak nehezen tudnak belenyugodni abba, hogy Olaszországból Ausztria kiszorult s még mindig azon törik a fejüket, hogyan lehetne azt a befolyást, melyet Ausztria Lombardiában és Velencében elveszített, valami módon ismét visszaszerezni. Az olaszok még hibásabbak. Az olasz irredentizmus nem akarja hagyni, hogy ez a két szomszédos birodalom békén éljen egymással s Triesztnek és Trientnek az olasz királysághoz való csatolása érdekében állandóan izgalomban tartja ugy az olaszokat, mint a déltiroliakat. A Balkánon is érdekellentét van Ausztria-Magyarország és Olaszország közt. Nikita az apósa Viktor Emánuel olasz királynak s ezt az olasz politika kihasználja ellenünk. Montenegro kitűnő olasz ágyukkal van felszerelve s az annekszió idején olasz vezérkari tisztek és tüzértisztek gyakorolták be a montenegrói csapatokat. Albániában is összeütközik monarchiánknak és Olaszországnak érdeke s az olaszok az adriai tengerben akkora hajóhadat tartanak, a mely világosan elárulja azt a céljukat, hogy az adriai tenger partvidékét teljesen az olasz érdekszférába tartozónak tekintik. Nem csoda tehát, hogy a két hatalom állandóan farkasszemet néz egymással. Az annekszió idején Olaszország úgyszólván megtömte katonasággal az egész északi határát, hogy szükség esetén nyomást gyakorolhasson monarchiánkra s most, hogy az olaszoknak mind a két kezük le van kötve Tripoliszban, a trónörökös és Conrad vezérkari főnök vissza akarták adni a kölcsönt. Ha tehát Conrad tényleg azért távozott a helyéről, mert a király nem akart hozzájárulni az Olaszország ellen tervezett katonai rendszabályokhoz, ugy a király nagyon bölcs politikát folytatott, mert ha nem is tört volna ki mindjárt háború köztünk és Olaszország közt, kétségtelen, hogy a „súrlódási felületet" még nagyobbá tette volna. Az olasz-török háború óta mind gyakrabban kiéleződik a viszony köztünk és Olaszország közt, sőt Barzilai képviselő, akinek egyik legtekintélyesebb szava van az olasz külpolitikában, nemrég Rómában egyenesen azt mondta, hogy a hármasszövetség az oka annak, hogy Olaszországnak még mindig nagy nehézségekkel kell Tripoliszban megküzdenie. Amióta ez a háború tart, az olasz sajtó állandóan izgat monarchiánk ellen s a trónörököshöz közel álló bécsi sajtó Olaszország ellen. Ennek csak természetszerű következménye az, hogy Rómában nyilt agitáció folyik, hogy Olaszország lépjen ki a hármasszövetségből s egyik-másik bécsi lap is azt irja, hogy a hármasszövetség megújításakor Olaszországot ki kell zárni a szövetségből. Ugy fest most a dolog, mintha erre bizonyos vezető körökben meg is volna a Éjjel a Tiszán. Irta Molnár Jenő. Rejtelmes feketén surrannak tova a hangtalan vizek. Fehérsörényü hullámhátukon meg-megreszket a hold ezüstje, majd lesiklik mélyebb tájakra, ahol örvényt csavar a nyugtalan, játékos Tisza. A parti emberek ott pipázgatlak még az apró kaiibákban. Egy-egy bárkából sápadozó fénysáv villan ki. Odabent halászok beszélgetnek. Emitt alszik a város. Olykorolykor a toronvórá'k feleselgetnek, hogy el no unják magukat és hogy hazanoszogassák a későnjárókat. A parton megszólal valaki: — Nini, ott . . . A víz közepén úszkált valami fekete tömeg. Talán egy gazdátlan ladik, talán valami idetévedt hal, talán épen ember. A vizén élő ember éles szeme se igazodhatik el mindjárt. — Vigyázzunk! — mondja az egyik, — mert szigorú a törvénv. Talán beszólnánk a halászokhoz. Azon invomban föl is tápászkodnak és a partról átvetett deszkaszálon belépnek az egyik bárkába. Ott most készülődnek nyugovóra. Jó szerencse, hogy még jókor jöttek. — Valami úszik odakint, — mondják a halászoknak. — Miféle? — kérdezi egy barnaképű, szélesvátlú legény. — Már azt nem mondhatom meg bizonyosan, de alighanem jó lesz utánanézni. A szóra rögtön ladikot oldanak és elindul két halász. Megfeszülnek a karok, gyorsan siklik a ladik a viz irányában. A kormányos oldalvást huz, beljebb a viz közepe felé, ahol ama rejtelmes ismeretlen utazik. — Ugy vélem, ember, találgatja András, a kormányos. — Olyan a formája — feleli rá Illés. A ladik mind közelebb jut s most már semmi kétség: embert sodornak lefelé a sebes iramú hullámok. — Valami úszik utána, — szólt András, aki mereven nézi az éjjeli utast. — Az ám! És hozzá még milyen hosszú ... — Ez a hoszu valami a fekete embernek sürü, tömött, a vízben szétterült haja. — Asszonty biz ez, pajtás . . . Vagy hogy leány . . . — Meghalt szegény! — mondja közömbösen a másik. Mellette vannak. A ladik megáll, az egyik letérdel, a két karjával lenyúl s a ruhájánál megmarkolja a halottat. — Nincs rajta seb . . . öngyilkos . . . — Beleugrott . . . Az evező újra megfeszül és a ladik — most már nehezebben — megy vissza a bárka felé. Nézik a leányt és beszélgetnek. — Alighanem máma ugrott bele. — Még egészen tiszta. — Idevaló lehet. — Talán cselédleány. — Nem a! Inkább gazdaleánynak nézem. — Asszony is lehet — Nincs gyürü az ujján. Meg aztán sovány is nagyon. — Majd megmondják odabenn a városban. A titokzatos lelet pedig ott feküdt behunyt szemmel, csapzottan, mintha hosszan, édesen álmodozna. Kibontott szép haja a nyaka köré tekerődzött, arca nyugodt volt és tiszta, ráhulló holdsugártól még fehérebbé sápasztva. Maga kereste a halált az bizonyos és nem volt szivében rémület, nem fogta el irtózat a borzasztó megsemmisülés gondolatára. Eltökélten, talán mosolvgó arccal, boldogan széttárt karokkal vetette magát a hidegen ölelő hullámai közé. Ráemelik a bárkára és kiterítik. Két égő gvertvát helyeznek el fejtől. Aztán András beszalad a városba rendőrért, ez viszont orvosért rohan és megnézik a halottat. — Ez a Rúzsa Annuska —kiált föl a rendőr. — Szerelmes lehetett szegény, — véli az egyik parti ember. — Hátha meggyilkolták! — mondja csöndesen egy arravetődött kíváncsi. — Öngyilkosság — mondja ki a szentenciát az orvos. — Hirül kéne vinni a családjának, — tanácsolja András. — Nem lehet, — feleli a rendőr. — Nem-é? Hiszen a lányuk halt meg. A rendőr hajthatatlan. — Nem lehet, — ismétli. — Az apja korcsmában van. Közel ide. Az előbb láttam. Na1