Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-06 / 280. szám

1911 december 3 DÉI. MAGYARORSZÁG 3 meghosszabbítására. Az ülésen Návay Lajos elnökölt, akinek bejelentései után a Ház folytatta a kereskedelmi tárca általános vi­táját. Lengyel Zoltán a kereskedelmi tárca egyes tételeit bírálva, az iparfejlesztési ak­ció nagyobb arányú folytatására hivja föl a kereskedelmi kormány figyelmét. Hibáztatja vasúti hálózatunk fejletlenségét. Beszéde to­vábbi részében az államvasutaknál előfor­duló üzemi zavarokat teszi szóvá. A költség­vetést nem fogadja el. Dobieczky Sándor rá­mutat az államvasutaknak a legutóbbi évti­zedben való rendkívüli kifejlődésére, amely a vasutakra és azok személyzetére óriás föl­adatokat rótt. Az államvasutakra mondott sokféle kritikának legfényesebb cáfolata az, hogy a hallatlan arányokban megnevekedett forgalom nagyobb zökkenők nélkül lebonyo­lódott. A szállításoknál mutatkozó bajok nem csupán a vasút, hanem jórészt a szállítók hibájából állottak elő. A költségvetést elfo­gadja. Egry Béla a költségvetést nem fogadja el. A holnapi napirend megállapítása kap­ósán az elnök bejelentette, hogy Vojnits Ist­ván báró az üléseknek egy órával való meg­hoszabbitására indítványt nyújtott be. Az indítványról a holnapi ülés végén határoz a Ház. Az ülésnek háromnegyed kettőkor volt vége. Ferenc Ferdinánd napjai Pusztaszeren. — A trónörökös és a magyar nép. — (Kiküldött munkatársunktól.) Hétfő reggel óta magyarföldön van a trónörökös. Gyalo­gosan, a hideg és egészséges széltől pirosra csípett arccal járja azt a földet, hol minden rög, minden falevél zörgés a honfoglaló Ár­pád emlékeit őrzi. A síkságon szabadon nyar­galó szellő belebotlik a legrégibb magyar uralkodó kőbe vésett eá't. kébe és szél­muzsika hangja mellett tovább viszi a leg­újabb magyar uralkodóig. Ezer évnél is több van a két uralkodó között, nagy idő, elkép­zelhetetlen nagy távolság és íme mégis ta­lálkoztak. Megható, fönséges érzés lehetett ez a találkozás. Két nagy magyar, néma, de szent kézfogása volt ez, mely a trónörököst még magyarabbá tette, mint volt. Vagy hoz­hat-e idegen érzést az a szivében, aki Árpád lábanyomát tapossa, lehet-e az idegen, aki ezt a földet szereti legjobban? Nem! Az csak magyar lehet. Hiába áská­lóanak a szenzáció éhes botránycsinálók. A tett, a faktum mindent cáfol. Pedig az fak­tum, hogy a trónörökös a magyar földet sze­reti legjobban, hisz mehetett volna ő Ausz­triába és a Pallavicini földön vadászni és mégis idejött a honfoglaló magyar emléke mellé. A trónörökös minden tette azt jelzi, hogy itt érzi magát otthon. Minden évben lejön, már nem is vendég. Magyarul beszél , és mindenkivel szóba ereszkedik. Magyaros egyszerűség és még magyarosabb szűksza­vúság a főjellemvonása. Ide, Magyarország szivéhez szokott a fő­herceg, ha király lesz, még többször jön ide. Árpád ivadékai szívesen látják, nincs zajos tüntetés, de van helyette szivből jövő öröm néma kifejezése. A mostani vadászaton sem hiányzott semmi, csak a magyaros , cigány­zene. A máskor oly haingos diner, most ci­gányzené nélkül folyt lle, -mert Pallavicini őrgrófék gyászolnak. A pompásan rendezett vadászatról és an­nak érdekesebb epizódjairól a következő részletes tudósításban számolunk be. Megérkezés. A kisteleki állomás egyik melléksinén egy szalonkocsi és egy első osztályú Pullman­kocsi várta a reggelt. A kocsik a trónörököst és főúri kíséretét hozták Magyarország szi­vébe, a legősibb és legmagyarabb mulatság­ra: a vadászatra. Reggel félhétig mély csönd és sötétség borul a vonatokra, csak mikor világosodni kezd, élénkül meg az állomás. Elsőnek jött Gyárfás Géza dorozsmai főszolgabíró, a trónörökös régebbi ismerőse. Félnyole órakor gyönyörű négyes fogaton megérkeztek a Pallavicini őrgróf ok: Pallavi­cini Sándor, Pallavicini Alfonz és ifjabb Pallavicini Sándor. Mindhárman vadászru­hában. Csak néhány percet kellett várniok, máris kinyílott az udvari kocsi ajtaja és ki­lépett belőle Ferenc Ferdinánd trónörökös, majd utána sorakozott az udvari kiséret: Lobkovitz herceg, Schwartzenberg herceg, Eszterházy Móric gróf, Taruka Szilvya gróf, Rummerskirch báró, a főherceg szárnyse­géde s Báldoss, az őrgrófi birtok központi igazgatója. A vasútállomáson a meghívott vendégeken kivül csak nagyon kevés kíváncsi várako­zott. Az ováció csendes, de szivből jövő volt. Az állomáson azért volt kevés közönség, mert a falu jórésze, mint hajtó részt vett a vadászaton és már az Ujmajorban várta a fővadász kürtjelzését. Másrészt pedig a kis­teleki lakosság már megszokta a főúri ven­dégjárást. Egészen közel álltam a trónörököshöz, mi­kor kiszállt a vonatból. Hatalmas testalkatú, — most sokkal kövérebb, mint tavaly volt — őszülő hajú, barna bajuszu ember a trón­örökös. Barna kabát, piros nyakkendő, rövid pepita nadrág födte atléta termetét. Sárga keztyüjét a kezében lóbálta és integetett ve­lük régi ismerőseinek. Vadászat előtt. Lassan, méltóságteljesen lépkedett a trón­örökös a kijárat felé. Már messziről barátsá­gosan integetett Gyárfás főszolgabírónak. — IJjra itt vagyok. Remélem, az idén jobb időnk lesz, mint tavaly? Na a viszontlá­tásra. Majd Verbó csendőrfőhadnagyhoz intézett néhány kérdést. — Hol van az állomása? — Szentesen. — Az idén talán jó vadászatunk lesz. — Igen, fenség. A trónörökös már csak röptében kapta el a feleletet, mert hirtelen ruganyos léptek­kel felszállt a kocsijába. Az első kocsiban a trónörökös és Pallavicini Sándor őrgróf ültek. Egészen egyforma vadászruhájuk volt, mintha csak összebeszéltek volna. Kisteleken keresztül Sövényháza felé tar­tott a kocsisor. Repültek a lovak. A kocsisor élén hat négyes fogat vert homokfelhőt. Csakhamar megérkeztek a sövényházi őrgrófi kastélyhoz. A tömör stilusu, nagyurian elő­kelő kastélyon két zászló lengett. Piros, fehér, zöld, a magyar nemzet szinei és kék sárga, az őrgróf szinei. A sövényházi kastélyban Pity István jegyző Szonóky Béla biró és két esküdt fo­gadták a főherceget. Mindegyikkel kezet fo­gott a főherceg és jó magyar szokás szerint beszédbe ereszkedett mindannyival. A jegy­zőt szólította meg legelébb. — Hány év óta van Sövényházán? — Öt. — Mióta jegyző? — Azóta, fenség. Majd a biró felé fordult. —Nagyon jók az utak. Ugy látszik, biró ur gondot fordít rájuk. Ez helyes. — Igen, fenség. Ezután Pallavicini Sándor őrgróf a két es­küdtet mutatta be a főhercegnek. — A szomszédaim. A trónörökös nevetett és igy szólt: — Milyen volt a termés? — Elég jó, fenség. — Szóval, meg vannak elégedve az idei ál­lapotokkal. A trónörökös tisztán érthetően beszélt ma­gyarul. Rövid reggeli után megkezdődött a vadászat. Nyolcszáz hajtó. Ujmajorban, a sövényházi határ befásitott részén folyt le az impozáns vadászat. Pont­ban kilenc óra harminc perckor jelezte a messzeharsogó vadászkürt, liogy a hajtók megkezdhetik munkájukat. . Nyolcszáz hajtó verte föl a vadat a sövény­házi erdőkben. A trónörökös egyszerű Lancaster-puskát vitt magával. Három pus­kából vadászott. Egy puskát a kezében vitt, kettőt a szolgái vittek utána. Vele volt a va­dásza is, aki a kilőtt puskákat töltögette. A trónörökös messze becsatangolt az erdő­be, a többi vadászok messze elmaradtak mö­götte. A trónörökös nyugodt, higgadt va­dász, egyike a legjobb lövőknek. — Nem igen szalasztók el" vadat a puskám elől —• jegyezte meg Sándor őrgrófnak, aki érdeklődött a trónörökös puskái iránt. Érdekes epizód játszódott le vadászat köz­ben. A trónörököstől vagy kétszáz méter tá­volságra a levegőben egy varjú keringett. A trónörökös célzott, de a vadásza figyelmez­tette: — Csak varjú az, fenség. — Nem baj. — De nagyon messze van. — Aki lőnni tud, annak nincs. Elsült a fegyver, a varjú bukfencezve bu­kott a trónörökös lábai elé. — C'est admirable! — kiáltotta, föl önkén­telenül egyik puskatöltögető, aki bizony na­gyon keveset tud magyarul. Délfelé a trónörökös megéhezett. Még csak le sem ült, hanem csak ugy állva tarisznyá­ból falatozott. Nagyon jó étvágya volt. — Már régen nem láttam ilyen jóizüen enni a trónörököst — mondotta a fővadász munkatársunknak." Ebéd után fáradhatatlanul tovább vadá­szott a trónörökös. Két nyulat szalasztott csak el, azt is azért, mert a hajtók közbe szaladtak. Érdekes, liogy a vadásztársaság közül legtöbb vadat a trónörökös lőtt. A hét­fői vadászat eredménye ez volt: 2100 nyul, 2700 fácán és néhány száz fogoly, meg egy varjú, a legértékesebb vadászzsákmány. A főherceg egyedid lőtt: 298 fácánt, 32 fog­lyot és 1 varjút. Diner. Fél nyolc órakor ért véget a hétfői vadá­szat. A főúri társaság fáradtan visszavonult a sövényházi kastélyba. A főherceg vissza­vonult a szobájába és ledőlt egy kicsit pi­henni. Kilenc órakor megkezdődött a diner. A virágokkal ékesített asztal ikörül a követke­zők ültek: Ferenc Ferdinánd trónörökös, Lobkovitz herceg, Schwartzenberg herceg, Eszterházy Móric gróf, Taruka Sylvia gróf, Széchényi Károly József gróf, Rummerskirch báró, Cicatricis Lajos főispán, Gyárfás Géza főszolgabíró és a vendéglátó gazdák. A társaság igen jó hangulatban tizenegy óráig volt ébren. A régi szokástól eltérően most nem volt cigányzene a főúri diner-en. Ezelőtt mindig Urbán Lajos (Kukac) búzta a szebbnél-szebb magyar nótákat a trónörö­kösnek. Kétszer is elkellett sokszor Kukac­nak húzni: — Maros vize folyik csendesen Borulj a vállamra kedvesem ... Az idén ez nem volt, mert Pallavicini őr­grófék gyászban vannak. Épen ezért hiány­zott a máskülönben fényesen sikerült vadá­szatból a szin, amit ezelőtt a hölgyek, az amazonok képviseltek. Hölgyek azért nem vettek részt a vadá­szaton ós diner-en, mert a háziasszony a gyász miatt Bécsben maradt. Tizenegy órakor a főherceg bontotta föl az asztalt. Fölállt, gyengéden meghajtotta ma­gát és igy szólt a társasághoz:

Next

/
Thumbnails
Contents