Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-05 / 279. szám

2 í 'ELMAÜY ARO: ' •7 ÓO 1911 december 5 miután Németországhoz nekünk alkalmazkodnunk kell épugy, mint Merkúr és Jupiter nem ugy forognak a naprendszerben, amint ők akarnak, hanem nekik is ugy kell forogni, amint a nap rendszerét forgatja. Ennélfogva nem az a kérdés, hogy mit csináljunk? Én azt tartom, függetlenül attól, hogy lemennek-e a vámok, vagy felmennek-e, a kérdés az, hogy mi ne kövessük Németországot, hanem saját közgazdaságunk hasznára illeszkedjünk bele saját vámpolitikánkba és azt mondjuk: T. tekintetes haza, mi vagyunk Európának egyik másodrendű országa, mi egyik legszegényebb kulturország vagyunk, ennélfogva nem rendezkedhetünk be, mint Anglia és Németország berendezkedett, hanem nekünk egy másodrendű, tiszteséges ország berendezkedését kell tekintetbe vennünk, Mi termeljük a világ legelső marháját és legjobb búzáját, — mi azonban nem vagyunk elég gazdagok ahoz, hogy meg is vehessük a világ legjobb búzáját és marháját, tehát azt nekünk ki kell vinnünk és jól meg kell fizettetnünk és ehelyett be kell hoznunk, a Balkán olcsó búzáját és marháját és a mi népünket ellátjuk egy olcsó táplálékkal, mert az csak azt tudja megfizetni. A beilleszkedés a mi dolgunk és ez másként nem történhet, mint ugy, hogy kiindulunk abból a gondolatból, hogy a legdrágább termékeket nem fogyasztjuk el. Ez egy józan Széchenyi által inaugurált politikának igazi alapja. Ez nem egy handa-banda, nem egy terminusos politika, hanem ez egy olyan politika, amely egész világosan megvilágítja azt, hogy nekünk mit kell csinálnunk. Ha ezt nem csináljuk, ha nem szólunk ahoz hozzá, hogy mi a városainkba be kell, hogy eresszük a külföld olcsóbb termékeit és ki kell vinnünk a mi jobb terményeinket, ha ezt nem csináljuk, akkor itt fog a rettenetes deficit Machbeth — a szegedi színházban. Szeretem a szatírát, — igaz, hogy nem annyira az lenyimet, mint a másét. Megvallom, milyen sokáig (majd öt percig) aggódtam, amiért nem fejthettem -meg, -vájjon a vidéki magyar Kánaánban mi a legművészibb szatira? Végre rájöttem. Egy Shakespeare-előadás. Például: ma este Machbeth a szeged-i színházban. Na jól van -kérem, mi tudjuk mindnyájan, mi az a '"kultúra s mi az a művészeti áldozat. De az már több a jónál, mikor — sokszor — a ku-iturát és a művészeti oltárt Bánk bánnall, sőt Shakespeare-darabbal kell megmenteni. Bánk bánt szegényt még jobban -megértein, — mert nagyszerűen méltó a magyar vidéki művészethez. Ellenben szegény Shakespeare: — ő csöppet se méltó hozzánk, amikor igy fölbuzdulunk. Hiszen a szépség és drámai megdöbbenés és a lélek szóprizmás szioei -miatt vesszük mindig elő. M-eg azért, hogy fölemelkedjünk. És mindig lesüly-ediünk! Igen. A mi Shakespeare előadásaink soha nem emelnek föl, de mindig levernek. Ó, nem a szellemóriás miatt. Hanem munkái előadási sablonja miatt. Mert mit csinálunk mi? Elővesszük az előbbi bekezdésben emiitett magyar ősfrázisok nevében és elhissziik, hogy megmentettük azokat, már mint a -magyar előállani, a 300 millió deficit egy eszten- dőben, akkor ismétlem, nem tudom, hogyan fogunk feltartózhatlanul haladni a gazdasági függetlenség felé. A múltkor valaki szembeállította velem a terminus politikát, mi eddig mindig neki indultunk egy terminusnak: 1907—1917— 1927 és a terminus elmúlik, ráfizetünk néhány milliót és sehol sem vagyunk. Eltürjük a terminusos formulákat és a közönség hozzászokik ahoz, hogy egy uj terminus fog következni. Amikor azt mondják, hogy az angol irány mellett a judeo magyarok fognak előremenni, amikor ezeket hallom, akkor azt mondom, hogy nem, az én igazságom, nem a 320 gyáros igazsága, hanem az egy millió munkásé, aki bent van a gyárban és azoknak, akiknek ki kell számitani, hogy a fix fizetésből ki fogna-e jönni vagy nem. Ez a háttere annak a vámpolitikai felfogásnak, amelyben benne vagyunk. Abban a kommünikében, amely ellenem kiadatott, azt olvasom, hogy az a vámpolitika, amelyet az OMGE, elismerem: sikerrel, kitartással keresztülvitt, annak nagy eredménye van. Nálunk közvéleményt lehet már csinálni, ha elkezdene valaki csönegtni a központban. Igy csöngettek nekünk husz esztendeig, mig elhatároztuk, hogy csinálunk egy vámpolitikát .Erről a vámpolitikáról, amely egy fix fizetésű ország politikája, az mondatik, hogy Magyarország feltartóztathatlanul halad a gazdasági függetlenség felé és ebben csakis a védelem egyoldalú megbolygatása akadályozta meg. Én ugyan még nem vettem észre, de lehet, hogy valaki másnak jobb szeme van, de észrevettem azt, hogy 1905-ig mindig többet vittünk ki, mint a mennyit behoztunk. 1905-ben Magyarország kiviteli feelslege 34 millió, vagyis ennyivel többet adott nekünk a külföld, mint mi fizettünk neki. Most 1906-ban vákulturát és szinmü vészetet. Csak épen Shakespeare darabját tettük tönkre néhány órára —ez pedig megért a dicsőséget. Bánja az ördög, ha -esetileg Shakespeare oda ás szól a soffőrjének vagy kinek, hogy: Állítsa be a motort, mert óránkinf ismét százezer kilométer sebességű forgást kell v-égeznem a síromban ... a magyar kultura és művészet -emlékezetére. Machbethet talán 1606-ban -irta Shakespeare, — legalább a magyarázói igy -mondják. És a diadalmas -színművészet 1910. pápás esztendejében látjuk, hogy a színjátszás, a szánnád Shakespeare erejét még ma se -érte el. M-ert a legtöbb előadás ma se méltó az ő iszinjátékaihoz. A színpadi gylön-ge Shakespeare szelleméhez. Minden színházi előadással elvész valami az ő -darabjaiból. Csak gondoljunk a Szentivánéji álom-ra, Antonius és Kleopatrá-ra, vagy nézzünk meg — ha merünk — -egy Machbeth-előadást. Csodálatos szent szépségek vesznek el a mi színjátszásunkká!. Például a boszonkány-jei-enet, a barbár mesehit eme fojtogató jelenete milyen viccjelenetté torzul. Vagy mikor Machbeth a megölt Duncan r-émszellem-ét látja az ő királyi 'helyén, avagy mikor Marcduffnak Machbeth fejét kellene hoznia . . . muszáj belátnunk, hogy kolosszális humorista ez a Shakespeare. A mi előadásaink legalább azzá teszik. ratlanul megváltozott az egész dolog. Évről-évre — kivéve 1908-ik évet, 1906. óta folyton nő a külföld több bevitele Magyarország felett. 1906-ban a deficit 47, 1907ben 34, 1909-ben 108, 1910-ben 122 és most jelent meg a statisztika, amely szerint az idén október végéig a deficitünk áll 269 millión és amikor aztán azt mertem mondani, hogy az év végéig 300 millió lesz, akkor támadtak érte, pedig hacsak a gabona kivitel meg nem indul, amit az államvasutak óvatosan megakadályoznak, a mi deficitünk 300 millió korona lesz. így haladunk mi feltartóztathatlanul a gazdasági függetlenség felé. Tetszett-e már látni egy embert, aki ugy halad előre, hogy elveszti az utolsó csepp vérét is? Ez az, amivel haladunk előre feltartózhatlanul a gazdasági függetlenség felé. Ismétlem, hogy az jut eszünkbe, amit Shakespeare mondott Hamlettel, hogy több dolgok vannak a föld kereksége alatt Horáció, sem mint a józan érzelmünk magában felfogni képes. Azt kérdeni én, hogy mi az a vámpolitika, amelyet elhibáztunk? Mi egy nagyszerű náció vagyunk, elhatároztuk, hogy ugyanazt a vámpolitikát fogjuk csinálni, a melyet Bismarck, a világ nagy zsenije megcsinált Németországnak és nekünk is megmondta, hogy ezt csináljuk. Bismarcknak Németország szempontjából teljesen igaza volt, azért javasolta nekünk, mert Németországnak az tényleg jó volt. Kombinációk a külűgyminkzteraég körül. Bécsből jelentik, hogy komoly politikai körökben liire jár, miszerint Aehrenthal báró állása is erősen megingott és elhagyja a külügyminiszteri széket, mihelyt alkalmas egyént találnak utódjául. Elsősorban Pallavicini gróf, konstantinápolyi nagykövetet emiitették, akinek személye azonban illetékes helyen nem talált kedvező fogadtatásra. Pedig olyan kicsin fordul meg minden. Igen, nagyon kicsin. A művészeten. Ugy, hogy Shakespeare munkái föltárják nekünk (csak meg kéne látnunk), hogy a mai színjátszás nem reformokra szorul, hanem evolúcióra. Megsejtetik, hogy a színészeknek végre látniok költene, hogy számukra csak egy föladat várhat:, elmélyedni! — Szeretném ezt a színpadra fölkiabálni, mikor a mi Shakespeare idézőink, mint rossz szellemek tragikus maszkkal, a súgóra szegzett fülekkel, rekedten és orgánum nélkül alakítanak és mozognak, de még hogy mozognak! Majd összedűl a ringó háttér, mely sokszor távlatilag közelebb esik, mint az előtérben mozgó szinmü vész, És sokszor szeretném, ha a színészek nyakába plakátot akasztanának, ezzel a föl irássá!: ELMÉLYEDNI! - Mert a sbakesoearei lélekből ós mélységekből és idegskálákból ugyan mit kapunk? Mintha francia bohózatot vagy pesti operettet rögtönöznének, — csakhogy iszonyú tragikus képet vágnak hozzá, lehetetlenüli pózolnak és kiabálnak. Megérezzük, hogy szinészgenerációkat rontottak le fölületes, gyorsan változó, egvkaptafás és sekélyes szerepekkel, — első impressziónk az lesz, hogy a nagy színészek már kivesznek, mert mind ritkább színpadjainkon az elmélvedést kvrínó, nagy szerep. És ezen az aisszimilálási eredményen fordul meg a sablonos Shakespeare-elöadásunk is mindig. Pedig az egész világon átitatódott már az