Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911 december 24 a 71 laaoQaaaaQoraasBQnoaaaQaoBOoaQQaaaQaaaaaaaaDoaQBaQOQQQnaisEiQaaQaQDaEiQQDD&iaaaoaQsl E3 • a El a laponta elsőrendű cigány* ne. s Jól és tisztán keze k. s Pontos kiszolgát Szolid üzSeti vezetés. IS a aaoaDaaanűPnaDBBDGRsiQaQaoaoDoooaoooooDDoaaDODaDooDoaQiiassBDaaoosfloticsoaBBQQDDo Elefé 2447 7(arécsotiy éjjefén. Krisztus eszméjének szeretetnek szentelt Álmok éjjelén Megemberült Isten megváltó igéin Elmélkedem én. öreg bibliának legfakóbb lapjáról Száll felém a mult Szeretetnek éje legnagyobb minden közt, Mit ember tanult. Ha tszmecsatáknak gyötrő viharában Elbukik lelkem, Sarumat megoldva mindig ide járok Reménnyel telten. Mert a megtestesült emberré vált Eszme Azért jött ide, Hogy bűntudat törlő reményt adjon annak, Kinek van hite. i S megtiport szegénység számára hozom egy Csodás nagy álmot, Egypár meleg, szép szót, szerető nagy szivet Mdy sohse bántott. Betlehemtől egész fel a Golgotháig Szelíd volt az arca S bűnünket temetvén népet teremtett a Szeretetharcra. t Testvérült a rongyos, rossz ruhában járó Proletár néppel S mert a cifra házak dáridóinál nem Igy képzelték el. Meggyülöltek szegényt, gazdagot egyformán Szerető lelkét S hatalmukat féltvén a szívvel szeretőt Megfeszítették . . . Idők járásával megfordult a világ S most a bus király Didergő lelkeket melengető szive, Lángsug árinál. Azok ünnepelnek meglopva az Álmot, Akik gyűlölték S mély odúk lakói már már elfeledik Lelkük örökét . . . Testesült szeretet emlékében élő Álmok éjjelén Megemberült Isten megcsúfolt igéin Elmélkedem én. Karácsony éjjelén holdsugárcsók közt Száll felém a mult — Isten a jászolban — Ez az mitől lelkünk Keveset tanult. Szabó István. r €s most panaszkodom. Gyorsan belém kapott az őrlő élet Játéktalan volt bus gyermekkorom S azóta folyton öklözök az évek. A lelkem hószin selyme összetépve. Megrontották gyakran vitt vércsaták, Amikben szertefoszlott minden éke. Az életamphorák titkos borába Hamar beizleltem, de álmaim Halála lett korán merésem ára. Először mámorok hulltak szivemre. A szép kútjába ugy merült szemem, Mint ó-vizeknek ujon készült vedre. Mohón vakult szemembe fénynek látszott Minden s előre nem nézőn kemény Nyakamba vettem száz igázó láncot. Megtört a sulyuk s szenvedésem bére A csend, a már semmitsem akarás S pár vers, mely nem talál egy leány szivére. Szabó István. Tliju Só fia. * — Constantinápoíyöan. — Valami fenséges misztikum van benned, Leszaggatták rólad az égi keresztet; Mégis azért ott van Krisztus urunk képe, Nem birta elűzni Mohamed vad népe. Fenn az oltár felett tövis koronája Fájdalmasan néz le ozmánok fiára. Oldalt a jobb falban minden ember látja, Az arany lemezen áttör a Hit fája. Szentelt tüzek helyén pogány kutak folynak, Melynek vízcseppjei földi szennyet mosnak. A hatalmas boltok mintha dacolnának, Sejtelmes sóhajjal valamire várnak Észak felé hideg, hűvös ablak tárul, — Fecske csicsergése behallik a fáról. Óriási csillár ezer apró mécse Sugarakat lövel föl a magas égre. Leborulok, érzem, mindenütt van Isten, Tiszta, szent hatalma benn ragyog a szívben. Varga Borbála. * Aiju Sófia a török aralom előtt keresztény templom volt, most pedig mecset