Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

10 fl, , t DELMAOYARORSZAO 1911 december 29 Singet Tekeaszt algyára S: # © | l Hz 19 átütés 1907-i aran 06-ik évi Pancsovai kiion díszoklevéllel, az ik évi Pécsi kiállításén véremmel kitüntetve. 2453 1 Nászút. Irta JSiró Lajos. (A berlini Adlon-hotel hallja. Egy angol karosszékbe beleomolva, mosolygó nézésű, negyven év körüli barnahajú ur szemléli a járókelőket. A halion igen elegáns, őszülő, de negyven éviiéi szintén nem idősebb ur halad át. A barnahajú előtt hirtelen megáll és előbb meglepetve néz rá, azután álmélkodva kérdezi: „Niki, te vagy az?" A barnahajú felugrik: „Stefi, öregem..." Megölelik egymást, leülnek és beszélgetnek.) Stefi (szemrehányóan): Niki, te Berlinben vagy és én itt találkozom veled .. Ez barátság? Niki: Kedves öregem, bocsáss meg... Tegnap délben érkeztünk és ma délután akartam fölmenni a követségre. Előbb igazán nem lehetett, mert... (Megakad.) Stefi: Mert... Miért? Bizonyosari nagyon fontos és nagyon sürgős ügyeid voltak. Niki: Igazán... (Mosolyog.) Nagyon fontos és nagyon sürgős ügyeim voltak. Stefi: Oh nagyon élénken el tudom képzelni. Szeretném tudni, mi dolgod van neked Berlinben. Miért jöttél ide? Niki (mosolyog): Miért jöttem ide? (Habozik.) Stefi: Miért? Niki (kimondja): Nászuton vagyok itt. Stefi: Tessék? Niki (mosolyogva): Nászuton. Stefi: Hja ugy ... Most már értem. Niki: Nem érted. A feleségemmel vagyok fi: Tessék? Most már igazán nem értem. A feleségemmel vagyok itt. Itt van ni. Felment, átöltözködni az ebédhez. Stefi (fölemeli a két kezét): Hát nem értem, na! Ha csak te... ha csak nem volnál szives megmagyarázni. Niki: Megmagyarázni? De igen, azt hiszem, megmagyarázom. Sőt azt hiszem, örülök neki, hogy elmondhatom valakinek. Javíthatatlan fecsegők vagyunk; minden férfi az; kamaszkorünk óta rászoktunk, hogy a szerelmi .ügyeinket elbeszéljük, hogy a szerelmi boldogságunkkal eldicsekedjünk, hacsak hősiességből, úgynevezett lovagiasságból nem kell hallgatnunk... És ez olyan bolond eset. Stefi: Beszéld el. Niki: Igen. Hát, a dolog ott kezdődik, hogy én a nyár elején beteg lettem. Stefi: Tudom. Hiszen az első időben voltam is nálatok néhányszor tudakozódni az állapotodról. Niki: Igen, utólag nagyon hálás voltam érte. Tehát előbb torokgyuladást kaptam. Mikor ez elmulóbaii volt, akkor jelentkezett egy mellhártyalob és egy tüdőgyuladás. Stefi: Igen. Niki: Igen; egy kissé a sir szélén állottam, valami harmadfél hónapot töltöttem ágyban, másfél hónapig voltam lábbadozó. Azonban nem haltam meg. Stefi: Sőt amint örömmel látom, pompás erőben és kitiinő színben vagy. Niki: Igen, épen ez az. Stefi: Tessék? Niki: Várj csak. Te tudod azt, hogy az én budapesti házamban a hálószobánk a földszinten van. A közös hálószobánk... én gyűlölöm a külön hálószobát, nevetséges és ostoba intézmény, olyan emberek találták ki, akik sohasem szerették egymást. Stefi: Na... Niki: De igen. Két szerelmes ember, aki állandóan ... de hiszen ez mellékes. Szóval a mi hálószobánk a földszinten van. A gyermekeim és az édesanyám az emeleten alszanak. Amikor én beteg lettem, akkor a feleségem természetesen nem maradhatott a szobában. Kiköltözött, fel az emeletre, egy kis szobába, amely a gyerekek szobája és az édesanyám szobája között van. Egy ideig még ott aludt a hálószobánk mellett, az öltözködő szobában, de itt soha nem tudott egy negyedóránál tovább aludni, minden negyedórában felriadt és bejött megnézni, hogy vagyok, szinte tönkre mént; az édesanyám végre rákényszeritette, hogy menjen fel az emeletre. Ott lakott tehát a kis szobában, egyik oldalon a gyermekeim, másik oldalon az anyám között. Késő este feküdt le, kora reggel kelt fel, állandóan ellenőrizte a két ápolónőt, de ott fent lakott még teljes négy hónapig. Stefi: Négy hónapig? Niki: Négy hónapig. Igen, teljes négy hónapig. Én már egy hónapja lábbadozó voltam, már szinte teljesen egészséges voltam, az ápolónőket elküldtük és az inasom szolgált ki, már sétálni jártam, már kilovagoltam és ő még mindig ott lakott. Miért? Stefi: Miért? Niki: Miért? Ezt kérdeztem tőle én is: reggel és délben és este .. Miért? Azért barátom, ipert szegyeit lejönni, szégyelt leköltözködni, szégyelt© kiadni a parancsot, hogy az ágyát hozzák rendbe és a holmiját hozzák le. Ö — mondta — nem tudja elviselni a gondolatot, hogy az egész ház ura és asszonya ismét megkezdték házaséletüket. Ö nem tudta az anyámnak azt mondani, hogy ezentúl lent alszik. Ö nem tud a gyerekei szemé közé nézni, ha azt kérdezik, miért megy le, miért nem alszik többé a szomszéd Sjftgll bah. Ö nem töri a cselédek pofáit... Stefi: Óriási! Niki: Hihetetlen, mi? Vannak ilyen aszszonyok, barátom. Ez olyan szemérmes, mint egy tizenhétéves leány.,. Olyan szemérmes.