Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

10 fl, , t DELMAOYARORSZAO 1911 december 29 Pájó és a nemzetiségi kérdés. Irta Sz. Szigethy Vilmos. Hogy nemrégiben lent jártam a pátriámban, sorra 'látogattam az ismerőseimet; az élőket ép ugy, mint a halottaikat. Lopva mentem végig éjszaka az ismerős utcákon, szinte ^kedvem támadt a régi módszer szerint meghúzni a csengőket, aztán tovább iramodni; méregettem a kerítéseket, ahol fürge lendülettel tornásztam valamikor és kerestem a hajdani hangulatokat, amig könnyes lett a szemem. A házak még mindig olyanok, mint akkoriban voltak, legföljebb a vakolat kevesebb rajtuk. Igy voltam az emberekkel is, szintén megfogytak, összementek, megöregedtek, kivéve azokat, akik kiköltöztek a temetőbe, mert ezek örökifjak maradnak. Istenem milyen jó nekik! A temetőnek azt a részét, amelyik legjobban érdekel, térdig nőtte be a fü. Vad iramodással menekültek át a kőfalon a sűrűségben kószáló tyúkok, sőt ha nem csalódom, arról káráltak, hogy mégsem járja ez a birodalom háborgatás, mit keres itt ez a szomorú képű ember? A falun tul terült el a svábok' legelője, még mindig ide járnak a galambok. S ahogy eltekintek, állva a leáldozó nap fényében, — rejtelmes, ismeretlen messzeségekbe, — visszasóvárgom a gyermekkoromat azzal a sok-sok édesen szelíd bánattal együtt, amik lállandó izgalomban tartották az én korán repülni szerető lelkemet. És olvasom az ujabb sírok keresztjén a feliratokat és azt látom, hogy az ismerőseim jó része már ide hurcolkodott. Nini, egyre ujabb nevek, hát te is, te is? . . . Eldiskurálgattam velük, mert a holtakkal lehet a legjobban beszélgetni. Azok kiengesztelik a lelket, lehűtik a maguk ritka nyugodtságával a bolondos vágyakat; most már indulhattam az emberek közé, vértezve voltam minden ellen. r ; . [ r| -qy^p-jr' # TEjpjjfffffIffj-'jj^p.ff> Qhgorovics Pájó nagyot kurjantott utánam: — Hallá hó, ifiur, mit csinálunk? Pájó egyike a legrégibb ismerőseimnek, vilamiikor gránic.-kapitány, ' utóbbi irnok a vármegyén. Kicsi, vézna ember, de nagy indulatokkal telt, azonfelül bibircsókos arcu. Egv időben sokat találkoztunk, vagyis jobban m oidva találkozhattunk volna, mert az unckahugának udvaroltam. A família együtt lakott valami szörnyű zavaros bizonytalansági an s én sohasem tudtam meg, hogy ki hova tartozik közülök? 'Az igaz, hogy nem is kerestem, sőt az ízlések kiilönféleségére nézve igen fontos tünetnek tartom, hogy nekem mindig jobban tetszett Gligorovics Szavéta, mint az öreg Páió. Pájó volt a családfő, bár azt hiszem, neki nem volt gyermeke. 'A felesége szövőiskolát tartott fenn és sürün járt a vármegyeházára, mindig olyankor, ha az ura nem járt föl. — Nagyon beteg szegény, kiujultak' a lábsebei. — panaszkodott az asszony. Gligorovics ur ezalatt valamelyik kurtakorcsn iában verte az asztalt. — lin. mint nemzetiségi mártir nem fogom sokáig tűrni ezt az egyre-másra való bírságolást. Majd meeirom a Zasztavának és az sze ez nekem elégtételt. Á Zasztava sohasem közölte ezeket a panaszos leveleket, ami érthető és élénk feltűnést keltett Páió összes köreiben. — Konsoirálnak! Ne legvek az, ami vagyok, ha nem konspirálnak! És teleorditotta a várost, aminek az lett a következménye, hogy majdnem bev&lt a föltételes kívánsága. A vármegvét csak az tartotta vissza, — valahányszor Gligorovics elcsapatásának kérdése szinte tolakodóan vonult előtérbe, — hogy nemzetiségi botrány származhatik belőle s igy inkább hittek a hitvesi szónak, amely szerint a kiváló férfiú lábát nagy fájdalmak hasogatják, s ez, csupán ez az oka, bog-"- rövid pillanatokra megszakad kiváló munkálkodása. Kettőnk között amolvan titkos háboruféle folyt állandóan, jelesül Szavéta miatt. A leány egyszer nagy bizalmasan megsúgta, hogy az öregnek nem tetszik az én udvarlásom s ezért gyakoriak otthon a jelenetek. Hát szó, ami szó, Isten ellen való vétek lett volna bennünket rosszindulattal megháborgatni, mikor olyan gyönyörű összhangban ültünk egéste délutánokon át a hűvös szobában. Aránylag keveset beszélgettünk, csak néztük egymást, aminél viszont okosabb dolgot is cselekedhettünk volna. Hogy a többrendbeli mamák és nénikék merre járnak, mit csinálnak? — sokszor nem is gyanitottam. Egészen kielégített a létező állapot, hogy nem látom őket. Este, hazamenet, a kapuban találkoztam Pá jóval. — Ifiur, ifiur, egy szóra! — Legyen szerencsém. — összevesztem a feleségemmel, büszkeségemet sértené, ha most hozzáfordulnék. Adjon egy forintot kölcsön. — Kérem alásan. Egyszer öt forint kellett neki, állítólag bírságpénz lefizetésére. Biztosan tudtam, hogy a dalárda azon a napon hangversenyt rendez s igy a bírságpénz itefizetése — enyhén szólva — homlokegyenest ellenkezik a való tényállással, mégis könnyen váltam meg a pénztől, mert Szavéta azon a délután jelentette 'ki, (különösebb unszolásra sem volt szükség), hogy elutasított egy belgrádi ügyvédet, aki öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem lesz a felesége. Több mást is kijelentett, de azok a dolgok nem tartoznak ide, Ép ugy mellékes, hogy mit csináltunk folytatásképen. Pájó azon az estén különös hálával szorongatta a kezemet. — Ifiur, adok egy jó tanácsot, fogadja el az öregebbtől. Vigyázzon, meg ne csókolja Szavétát, mert magát meg akarják fogni. — Fenét! — Meg lia mondom. Mihelyst elcsattan az első csók, berohan a mama, a feleségem, meg a többi tanti és elkezdenek zokogni. Fölényesen mosolyogtam, mert mintha elő tudtam vo'lna rukkolni holmi cáfolatokkal, mégis okosabbnak véltem a hallgatást. Gligorovics Pájó helyettem érzékenykedett el. — Megfogják, vigyázzon magára. Én is •igy jártam, következőleg biztos tudomásom van a formaiságról. Mit csinál, ha elkezdenek zokogni? — Hát hagyom őket zokogni. — Nono, csak mondom. Jó mulatást kívánok. A dolog vége, hogy Szavéta nem elégedett meg az én méla szerelmemmel s szeptember derekán megszökött egy karmesterrel. A mamák, tántik erre előkerültek, sokáig rajtam keresték a leányt, végre is megelégedtek annyival, hogy ezt nekem köszönhetik, mert ha én nem támasztom fel szivében a szerelmet s galádul nem hallgatok a fontos vallomástételek idején, ma minden másképen történik. Pájó is előkerült, nagyon megtörten. — Ifiur. egy bizalmas szavam volna. Beszélhetek? — Csak tessék. — Azt hiszem szegény Szavéta (óh, a boldog, ő már megmenekült ebből a környezetből) nyomorban él, titokban küldenék neki valamit, ha . . . hiszen ön ért már , , . Megértettem. . . . Most, hogy találkoztunk, kopottabb volt a rendesnél. — Oldalba rúgtam a vármegyét, engem ugyan nem kergetnek a halálba, — jelentette ki büszkén. — Mi történt, goszpodine? — Ifiur, magának fogalma sincs arról, hogy mennyire üldözik itt a nemzetiségeket. Ez borzalmas népség. Megírtam az egész igazságtalanságot a Zasztavának, de nem jelent meg a levelem. Azt hiszem, meg sem kapták, — már mindenki konspirál, benne van a posta is a maffiában. Hogy az oidalbarugott vármegye és az igazságtalanság között hol a középút? azt tisztán láttam, de a megbolygatás helyett másra tereltem a szót. — Mi hir Szavétáról? — Ojjé, visszakerült. Az ifiur alig hogy itthagvott minket, ő már megtért. Most férjnél van egy korcsmárosnál és maga szoptatta mind a négy gyermekét. Csak náluk érzem jól magam, a kedves, békés családi körben. Nem látogatja meg? Eszembe jutott, hogy hiszen úgyis a halottaknál is viziteltem ide is elmehetnék, de aztán meggondoltam a dolgot. — Majd talán. Nem tudom előre, hogy futja az időm. — Nagyon fog örülni. Igaz is, adjon kölcsön egy forintot, a legkisebb fiának akarok valamit venni. Nagy, egészséges kölyök, Glisónak hivják. — Tudja mit? Vegyen helyettem vailamit a kis fickónak, vegyen a többinek is játékot, ehol ni a pénz. Gligorovics Pájó szeme megtelt könnyel. —- Istenem, sóhajtotta, hiszen hajszál hijja, hogy nem az ifiuré az a négy szép gyerek! A véletlen ugy akarta, hogy mégis találkozzam Szavétávah Lementem alkonyatkor a füzesbe, ott ült az ócska padon, ama vén fa alatt, amely szivekkel van televésve. — Hallottam, hogy itt jársz és tudtam, hogy ide eljösz. Soha ilyen szép nem volt a hajdani ideálom, mint most. Egy karcsú, nyúlánk gyermekleányt hagytam hátra (hogy nekem is legyenek hátrahagyott dolgaim) s most az a nyulánkság szépen kigömbölyödött, csak az arc maradt hosszúkás s a szeme lett sötétebb. Éreztem, hogy nagyon butává tesz a váratlan találkozás, mindössze azt tudtam kérdezni: — Hogy vagy? ' rí . Vont egyet a vállán. ' - • •'! —_Ahogy látsz. — Szóval pompásan. Mit csinálnak az apróságok? Az a két nagy karika még tágabbra nyilt. — Kicsodák? — Az a gyönyörű négy fiad. • ?••>•.,, Erre elmosolyodott. — Eredj, bolond, miiket beszélsz össze? — Hát nem vagy férjnél? Igen keményen, az ajkát összeszorítva, felelte: — Nem. Semmi kedvem hozzá. A püspök nagybátyámtól örököltem annyit, hogy a tetszésem szerint élhessek. Valami az eszébe juthatott, mert élénkebben folytátta: — Bizonyosan találkoztál Pájóval, az öreg' teljesen benne van már a deliriumban. A hivatalból elcsapták, mert államellenes szövetkezetet alapított, most egy özvegy korcsmárosné val állt össze. Vigyázz, hihetetlen badarságokat talál ki. Később nekem jutott az eszembe valami. 1 Hogy mi, az ,itt teljesen mellékes,