Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911. december 24. DELMAGYARORSZÁG 59 Emlékezés Ibsenre. Irta Domokos László dr. Alig néhány éve, hogy Krisztiniában az egész világ páratlan érdeklődése mellett eltemették a norvég irodalom legnagyobb alakját, kii egyúttal az ujabbkori drámairodalomnak az egész világra kiható lendületet adott. Ibsen egyénisége és költészete úgyszólván lobogó inkarnációja a kor összes irodalmi, művészeti, társadalmi és filozófiai tartalmának. És habár majdnem minden nemzet irodalmában nyoma van annak a törekvésnek, hogy az ő útjait kutassák, eszméit magyarázzák, a német irodalomban pedig egész kis könyvtár keletkezett már a vele összefüggő kérdések alapos boncolgatása közben: a valóság az, hogy Ibsent ma nem méltányolják eléggé, sőt nem Is ismerik teljesen. Mindenkinek van valtmilven futó emléke róla, melyet népszerű kiadásokban megjelent drámáinak olvasása közben, vagy egyegy ritkaságszámba menő színházi előadás alatt nyert; talán nyomasztó, kiinos, gyötrődéses éjszaka emléke, mikor kétségek fekete árnyai ébredtek bennünk, vagy könyörtelen, titkokat felfedő világosság esett a lelkiismeretünkre. Sem a társadalom, mely csak kullogva halad a nagy szellemek után, sem az irodalmi felfogás, mely a legfrissebb szociális áramlatok eszmekészletéből táplálkozik, nem tudta ezt a kivételes emberi nagyságot egészen közel engedni magához, vele azonosulni, eszmegazdagságát a maga hasznára értékesíteni. A színházak nagyon ritkán adják. Ha adják, akkor is gyakran valami átdolgozott, belemagyarázott, megszédített travesztiáját mutatják egy félelmetesen nagy és sötét, magábareitőzö és visszautasító lélek megnyilatkozásának. Közelről ériint tehát bennünket a vágy, hogv ennek a kivételes egyéniségnek a titkait fürkésszük, művészi jelentőségét és világirodalmi helyét meghatározzuk. A hivatott életrajzírók és elfogulatlan esztétikai itélők Ibsent egyéni és drámairói kiválóságai alapján a világirodalom legnagyobb belső értékű képviselőivel egy sorba helyezik. Paul Ernst szerint egy Homeros, Dante, Shakspere, Goethe társaságához méltó. Igazi nagyságának megmérésére azonban időbeli távolságra van szükség. A legnagyobb szellemű emberek a saiát korukban rendszerint problematikus értékű dicsőségnek részesei ; vannak rajongóik, de ellenségeik is, legnagyobb számban természetesen olyanok, kik teljesen közömbösek az íróval szemben. A kortársak fösvény elismerése alapján navvon kevés kiváló szellem juthatna be a Pant'heonba. Homeros alakját legenda veszi körül: akadt német kutató, ki kétségbevonja még létezését is és a homéri énoszokat kompilátorok által összefoglalt népies termékek gyűjteményének vallja. Shakspere lenézett komédiás a maga korában, Dante száműzetésben él, Goethe udvari méltóság után vágyakozik. hogy megerősítse pozicióiát. Valamennyien küzdöttek az elismertetésért és diadalukat csak részben érték meg. De tudásuk. intelligenciájuk, rendkívül szellemi és érzésbeli kiválóságuk komplekszuma ugy gyarapodott fényben, amint az utánok következett korokon át szállt az utódokra és a mindenünnen ráomló csodálat reflekszétól terhesen, millió és millió szivet töltött meg az isteni öntudat dúsgazdag kincseivel. Ibsent is csak egy későbbi kor fogja méltóan megérteni. Ha nagvon röviden akarnánk defínálni Ibsen jelentőségét, őt a tizenkilencedik század lelkiismeretének kellene neveznünk. Ép oly sötét, vigasztalan, kétségekbe kergető, mint a nvugtalan lelkiismeret. Élete utolsó időszakából reánkmaradt arcképe szúrós tekintetű. lobogó fehér hajú aggastyánnak mutatja, ki egy Tolsztoj kérlelhetetlen szigorúságával tartja távol magától mindazt ami köznapi. Széles, domború homlokán a hidegen boncoló gondolatök kemény redői, ajka körül keserű, mély barázda, szemében elutasító, hideg fény. Ez a magába zárkózott, különc természetű ember rendkívüli fogékonysággal kereste ki az életből a bántó, disszonáns, éles színeket. A tizenkilencedik század intelligenciája el volt ragadtatva a nagyszerű felfedezéstől, a természettudományi gondolkozás gyönyörű perspektíváitól, a politikai érettség friss alakulásaitól és attól a pajzán, felvillanyozó életkedvtől, mely a francia irodalom könnyed formáin keresztül a világ szivéhez ért. Az emberi értelem csodálatos szépségű virágokat termett, a filozófia messze túlhaladta a vallások átlagos gondolati készletét, — egyszóval, az egész század a radikálizmus jegyében tör előre a legnemesebb emberi cél: az egyéni ' intelligencia nagyszerű fokozása felé. És ekkor jő egy ember a fjordok hűvös világából, jő egy gondolkodó, nagy életművész, ki belekiáltja a lázas sietségbe, hogy minden csak hazugság, a civilizáció képzelt eredményei bűnök és lelkiismeretlenségek halmaza és hogy a világ egy nagy kórház, melyben iszákosak, őrültek, zsarnokok, képzelődök futnak köröskörül és megmételyezik még a szivükben ártatlan gyermekeket is. Az egész libseni dráma keserű jajszó és vád a modern 'keretek között virágzó élet ellen. A kegyetlen kritika nem uj az irodalomban; más változatban, de a civilizáció csődjét hirdette már Rousseau is, a filozófiában Schopenhauer fejti ki a vigasztalan pesszimizmus elméletét; végül tanitó irataiban hadat izen a modern világiasságnak és anyagiasságnak Tolsztoj is. De Ibsen adott a vádnak legpregnánsabb kifejezést, ö a drámában találta meg a legművészibb formát és ezzel legközelebb vitte gondolatát az élethez. Költészete az élet megtévesztő szemléletével hat az emberiségre. És mig elődjei — Schopenhauert kivéve — túlságos figyelmet pazaroltak a reális élet szuperorganikus termékeire és objektív szemlélet utján Ítéltek, addig Ibsen a lelkek mélyén rejtőző titkokat fürkészi; az ő meglátásai tisztán szubjektív természetűek. Inkább egvéni, mint társadalmi morálista. Hogy ennek a mereven pesszimisztikus világnézetnek a lényegét megértsük, utána kell járnunk hogy honnan jött. miiven anyagból származott az az ember, kinek számára az élet csak szomorú tanulságokat, kijózanító valóságokat termett? Ibsen élettörténete főbb vonásaiban ismeretes. Ez az élet nem túlságosan szines, inkább nagyon is egyszerű és eseménytelen. De néhánv biográfiai adatot ki kell emelni a szürkeségből, mert sokkal érthetőbbé válik az iró belső, egyéni fejlődése, ha megfigyeljük lelkének hangtalan, titkos motívumait és azt a sok, keserű tapasztalatot, mely nyomon kisérte. Taine miliő-elmélete (természetesen csak főbb vonásaiban) nomnásan alkalmazható Tbsen egyéniségének jellemzésére. Jellemében első sorban is maga az északi karakter domborodik ki nagyon erősen. Az északi ember keserves küzdelmet viv a természettel és a tulhosszu téli időszak alatt szobai munkára van kényszerítve. Szellemi élete elhatalmasodik a testi élet fölött. Ideje nagvobb részét lámpavilágnál tölti el, a családi élet keretén belül, vagy dolgozószobáidban, hol megfigyeli önmagát és a hozzá közelállókat. gondolkozik, következtet, az eszével él. szenved és élvez át minden benyomást, mely kividről feléje iő. A déli ember menynyire más! Csak a lombardiai és toszkánai nagy városok életét nézzük meg. hogy az ellentét azonnal szembe tűrnék. Milanóban 5—6 operaszínház és számtalan énekes varieté vonza az embereket; egyetlen estén néha három-négy Verdi-onerát játszanak és amint előadás után kiözönlik az a tengernyi nép az utcára, mindenfelé vidám füttyszó és csengő kacagás veri fel az éjjeli csendet. Mindenütt tombol a friss, fiatalos, pajzán életkedv: Veneziában, Firenzében, Pisában, Genovában. Még a tudományok igazi melegágya: Bologna is az élet tüzében ég. A déli ember teleszivja magát napsugárral, — az északi köddel. A déli ember a testével, szivével él, ezért szereti annyira a zenét; a déli ember cselekszik, — az északi gondolkozik. Ezért az olasz fajnak legeredetibb poétája Giuseppe Verdi, a Skandináv-félszigetnek Ibsen. A világ, mely megteremtette őket, egyúttal kijelölte pályafutásuk irányát. Taine elmélete gvönyörü osztályozásra vezet: íme, egy ilyen problematikus, nagy poétalélek rejtélyes hangulatainak rugóját megtaláljuk a környezetet adó természeti élet megnyilvánulási formáiban. Ibsen élettörténete részleteiben semmi különös szint sem mutat. Ép olyan szürke és természetes lefolyású, mint bárkié. De a lélekbúvár kutató szeme megakad egy-egy titkos motívumon. Csöndes vidéki városkában, Skienben született, 1828. március 20-án. A városka két nagy vízesés között feküdt és Ibsen szüleinek háza ugvszólván a templom árnyékában húzódott meg. Egy szük, néma utca, melynek legkitartóbb vendége az áhítatos harangszó; naponta ugyanazok a hazasiető munkások, tereferélő asszonyok, falusi potentánok: ez volt az első kép, mely a költő lelkébe belerajzolódott. Apja abban az időben jómódú kereskedő, ki azonban nemsokára elveszti vagyonát. Ez a csapás hozta meg az első csalódást. Nélkülözések, szűkös anyagi viszonyok közé kerülve, Ibsen már gyermeki 'lélekkel megismeri az élet töviséit. És már ezekben a zsenge években mély nyomot hagyott a gondolkozásban az emberi élet miszticuma. A rejtelmek, titkok, sejtések óriási erővel vonzották. Tizennégy éves korában irta meg első irodalmi kísérletét, egy kis rajzot, mely szintén a miszticizmus iránt való rendkívüli fogékonyságáról tesz tanúságot. Nagyon finom, töredékes, jellemző kép; közlöm egész terjedelmében: „Magános helyeken barangoltunk és ránk ereszkedett az éjszaka. Mint valaha Jákob, kőre hajtottuk fejünket és nyugalomra tértünk. Pajtásaim csakhamar elaludtak, de én nem tudtam aludni. Végre engem is lebírt a fáradtság. Ekkor angyalt láttam álmomban s az agyai igy szélt hozzám: — Kelj föl és kövess! — Hova akarsz vinni ebben a sötétben! — Gyere — ismételte — egy arcot akarok mutatni: az emberéletet a maga igaz valósás-ában. Félénken és vonakodva követtem. Rengeteg lépcsőfokon haladtunk lefelé, mignem hatalmas boltozat módjára csukódtak össze fejünk fölött a sziklák és alattunk a halottak végtelenül nagy birodalma terült el a halál minden rémségével s a mulandóság irtózatos nyomaival: egész világ roskadozott a halál hatalma alatt. És mind ennek fölötte derengő, gyönge világosság. És komoran nyúltak föl a temnlom falai és fehér kereszt volt a temetőre festve. A derengő világosságnál fényesebb világosságban csillogtak a megfehéredett csontok, melyek végeérhetetlen sorokban töltötték meg a helyet. Bénitó félelem fogott el e látványra az angyal oldalán. — íme, lásd, milyen hívságos minden! Dübörgés hallatszott, mint vihar közeledtekor: felzokogó sóhaj, mely üvöltő orkánná dagadt, hogy a halottak megmozdultak tőle és karjukat tárták felém ... és nagyot kiáltva, fölébredtem: nedves voltam az éjszaka verejtékétől ..." íme, az igazi Ibsen. Ez a sötét kép, hátterében a halál misztériumaival, középpontjában a vivódó, hallgatag, ködös északi lélekkel: ez Ibsen élete. Ez az ember tehát, aki ilyen gondolatkörben küzdötte végig a maga nagy vonásokban sivár életét, első sorban morálista és csaik azután drámaíró. Morálista, mint Tolstoi, csakhogy Tolsztoi magát a társadalmat Ibsen pedig in-