Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

10 fl, , t DELMAOYARORSZAO 1911 december 29 ká'bb a társadalom bari élő embert. Ítéletében könyörtelen és szigorú, mint a biró, ki az abszolút igazság elveit fürkészi. Legjobban üldözi a társadalmi hazugságokat és előítéleteiket. Eleintén csak azokat a gyönge jellemeiket, kik nem tudnak igazságban élni, később már megint a társadalmat, mely szinte rákényszeríti az embert a hazugságra. Igy a „Társadalom támaszaidban nem vádolja annyira Berniek Kounult, mint magát a a társadalmat. Berniek hatalmas férfiú, kinek magánélete sötét titkokkal van tele. Történetének tendenciája az, „hogy az igazság és szabadság szelleme, ezek a társadalom igazi oszlopai". Később változik Ibsen felfogása. Már beismeri, hogy bizonyos hazugságokra szükség van. Vannak emberek, kik nem képesek mindent elviselni, kik gyöngébb jellemek, mint ő, kiknek egész életét boldoggá teheti egy kedves hazugság, egy illúzió. Ezt az elvet a „Vadkaosá"-ban fejti ki, gyönyörűen, a valóság és poézis elemeinek csodálatos vegyítésével. Második nagy problémája a nő. Ibsen egész életén át rendkívüli fogékonysággal viseltetett a nő társadalmi helyzete és az ebből folyó problémák iránt. Nórát ugy mutatja 'be, mint a férfitársadalom áldozatát. A nőt arra nevelik, hogy a házasságban hazudni, leplezni, bujkálni tudjon és bizonyos tekintetben erre kényszeríti a házasságban elfoglalt helyzete is. Ez modern nőkérdés. Dumas Filsnek szintén rendkívüli fogékonysága volt a nőik ügyei iránt, de ő legbirhedtebb tantételót az „öld meg!" problémában fejtette ki. Mennyivel magasabban áll Ibsen, ki a társadalom elveszett és elnyomott gyermekét megváltani akarja az élet számára! Az egyetlen és legalaposabb megfigyelésünk azonban e téren az, hogy Ibsennél a nők mindig erőteljesebbek a férfiaknál; mintegy szellemi mazochizmus képzelt ideáljai, amiben szintén az északi faj sajátságosan finom idegéletének titka tükröződik. Későbbi nőalakjai mind összetettebbekké válnak: Hedda Oabler már valóságos 'ideg-nő, a legmodernebb típus, borzalom és 'kéjvágy keveréke, West Rebeka (a „Rosmersholm"ban> mintegy ostorozza a férfi akaratát. De Ibsen egyúttal a férfiakarabnak is poétája (Sokiess mester iroaSa), tmeg az életenergiámak és önállóságnak (A népgyülölő). Ismeretes a „Kisértetek" fölségesen komor és megindító tendenciája. Szimbolizmus, homályosság; keserűség. világfáidalom és világgyűlölet: ezek a színek váltakoznak a kor legnáevcfbb drámairójának palettáján. Nagy vonásokban rajzoltuk meg egy magába mélyedt, igázi költői talentum viaskodásának mégragadó tragédiáját. Ibsenről nincs ú nagy közönség számára magyarázó jó magyar könvv; nagy szolgálatot fenne vele a hazai kultúrának, aki azt megírná és ezzel a világirodalom legnagyobb szellemeinek egyikét közelebb hozná a mi társadalmunk megértő lelkéhez. Halad a kor... Irta Homok. Valamikor régen egy álmosképü, ványadt cigányfiú a lelkéhez szorította a hegedűt és elkezdte a húrokat - penegtetni. Elsőbb csak a.*- ujjaival cirógatta őket, azután meg a vonóvá] húzott rajtok vonásokat, épen, mini » festőmiivész a kifeszített vásznon. És a Mázsával való enyelgés ezen ihletett percébe egy gyönyörű magyar táj elevenedett meg ' cigányfiú előtt, mely tele volt költészettel tele volt romantikával és az ő sanyargatott bnidosó életének viharos emlékeivel. Ennek a tájnak minden szépsége, minden varázsa belopódzott a készülő dalba és ugy égett azon, mint őszi hajnalokon sápadó fűszál hegyén a dér kristálya— Azután nem is sokára megcsendült a nép ajkán és szállt szomorú lelkeknek epedő siráma gyanánt; Nem fuj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom, Levelet irt, levelet irt az én kedves galambom, Mit ér nekem az aranyos levele... Ha én magam, ha én magam nem beszélhetek vele. Ez volt Dankó Pistának első szerzeménye. Lelkének első virága, melyről a Múzsa szárnyain lassankint fölemelkedett oda, ahová halála napjáig eljutott... Azóta eltelt egy negyedszázad is, a dalköltő kezéből kihullott a szárazfa és a rózsaágból faragott nyiretytyii, ő maga pedig szomorú, fehér arccal elköltözött egy jeltelen sir alá, a magyar rónaszélre, hogy ott álmodjon tovább a szépséges magyar dalról. Ebben az első dalban élő sóhaj a valóságból fakadt. A malom vitorlái valóban nem forogtak, lia nem fujt a szél. Ha csönd volt, ha nem zizegett a nád, ha nem játszottak a rónaviz fénylő tükrén a hullámok s amikor nem mozdult meg még a bárányfelhő sem az égen... Valami mámoros hangulat, álmodozásra hajtó képzelődés füszeresiti be a lelkemet most, amidőn Dankó Pista ezen első dalának fogantatásáról csöndes mélázással végignézem a mult tükrében a romantika zománcával bevont ősi tájat egész a mai napig és lépésről-lépésre kisérő szememmel, talán rezignáló, talán örvendező érzéssel, megállapítom a változásokat, melyek Dankó Pistának első gyönyörű dalát is im' megcsúfolták már. Akkor, mikor még a cigányfiú levegőbe meredt, égő szemekkel, fekete fürtökkel és lázas, nyugtalan lélekkel kiment a faluvégre, hogy az átmuzsikált éjszaka után lefújassa sápadt arcáról az álmot, egy szines, gazdag tájkép ölelte át a végtelenséget. Sehol semmi nyoma a knlturának; a földön, a levegőben a természet erős akarata érvényesült léptennyomon, csak egy helyen volt emberi küzdés: a tó partján, fönn a bimes dombon, ahol a szélmalom állt és iparkodott kihasználni az elemek játékát a megélhetés akkor még játszi küzdelméhez. Nádastó, mocsár, láp, kisebb-nagyobb vízállások, majd egy-egy rónaviz feküdte meg a szűzi földet, hogy tükrében visszatetszen olykor a felhős ég, mint az ember lelkén a megbántás árnyéka. Azután meg rétek, mezők váltakoztak. A réteket körülkoszoruzta a sárga aranykának fénylő arcú pici virága és az ég kékségében pompázó nefelejts. Ittamott, közel a parthoz, erdőcskéket termelt a sás, továbbá magas rétifüvet, melyből, mint az üresfejü emberek, ki-kiágaskodott a fekete nadálytő, kéktölcséres virágával. A mélyebb, lirnányos helyeken pedig fölütötte fehér virágát a vízirózsa, melynek leveleire szokta ma is leragasztani tojásait a cerkó, hogy ott költse ki őket. Azután egy-egy magányos fűzfa ácsorgott elvétve itt-ott a vízben, melyre rászállt a fakutya — apró gémfaj _ és ott büfögött meleg időben néha órákhosszáig is. A hangja, mint a távoli komon dorböfögés, elhallatszott a messzi tanyák alá, ahol az emberek szava, mint a visszhang került elő: — Ahá, szél lösz, ugat a fakutya! A molnár is örült ennek a hangnak, mert legtöbbször valóra vált a fakutya jóslása. A mező tele volt, épen ugy, mint ma, virággal, továbbá gyepfüvei és sárgavirágu kutyatejjel. Néhol királydinnye kötött, melynek szúrós, tüskés szálait még a legdurvább parasztláb sem birja szenvedni. A kutyatej ma is rendesen ott üti föl sárgás virágait, ahonnan elmenőben van a csatak, az esőtől vagy a földárjától felgyülemlett tócsa; innen azután siet más tájra vonulni a juhász is, nehogy elmérgezze velők a nyájat. Megy arra, ahol a gyepfü enyeleg a szellővel, mely tudvalevőleg igen pompás étke a jószágnak. Aban az időben az ilyen helyeken, olykor hirlen nagy hussanás süvített el az ember fü1 mellett. Mintha nyilraj suhant volna át £ levegőn. A seregélyek jöttek, százával egy < óméban és rászálltak a marha és juhok hátára, szedegetni róluk a bögöly őket. Az állatok szivesen tűrték persze őket, mintha tud-rína, hogy a seregélyek az ő védelmezőjük a legutálatosabb és a legmegragadóbb légyfaj ellen. Aközben pedig a földön, a jószágok lábai között, hosszufarku, kis aranysárga és fehér madarak futkostak, amelyek barázda-billegtetők név alatt ösmeretesek. Ezek annyira hűséges követői az állatoknak, hogy az angolok „tehénmadár"-nak is elnevezték őket. És a gulyás vagy a pásztor, mint a nóta is mondja, behúzódott valamelyik bokor aljába és ott faragta a furulyát, vagy lia volt neki: fújta, kesergett rajta... A nádas, a romantikának ősi fészke, a vadászok rejtelmes, idegizgató Eldorádója pedig, mint valami titokzatos sürii magány, húzódott sárga vonal gyanánt a falutól arra messzi, messzi a szomszédos határ suttogó erdője felé... És a rengeteg birodalom tele volt susogással, érthetetlen zagyva hangokkal, sápogással, loccsanással, madarak sivalkodásával, szárnyverésével és miszticizmussal. Ha puskával a vállán, közel ért hozzá az ember, a cerkók sivalkodása üdvözölte, a mire fölrúgta magát a sás közül a vörösgém s ha fészke volt, el nem távozott a vadász feje fölül, hanem ott keringett folyton s mint a fiát féltő anya, csapkodott, krakkogott szüntelenül. És fölhívta a parti madarak figyelmét. Nemsokára előkerült a bibié. Elkiáltotta magát: búvik, búvik... A szárcsa elnyerhette magát és nagy robajjal menekült a viz fölött, megcsapkodván szárnyaival a vizet. A vizicsirke úszás közben lemerült a vizbe nyakig és úszott a part felé, megnézni az ellenséget. Mikor petyegve fölrepült, a távolabb levő vadkacsák is nagy hápogással merőlegesen az ég felé emelkedtek ... A sneff — lotyó, lotyó... kiáltással kérdezte az embert, mig gyanúsat nem látott, ha pedig eldördült a puska: gyors , jódlirozással nyílsebesen elszállt a többi szárnyasokkal együtt... Ebben a szép, hangulatos ősi világban, mondom, csak egy ember élt. Egy teremtett lélek, aki állandóan itt lakott. A szélmolnár. És a malom első vibráló derengése a szűzi táj lasu átalakulásának. Az országúton, mely veszedelmes kátyúival szeszélyesen kigyózva kanyargott a falutól az ismeretlen tájak mélyébe, itt álltak meg először kocsival a távoli tanyák népei, hogy megőrlessék a kenyérhez való búzát, s amig járt a malom, hallgatták a lisztesruháju ember beszédét, aki hamarabb tudomást vett a városi életről, mint emezek és méltatlankodva emlegette, hogy rossz világ lesz, mert odabent az urak nem egy lisztre „pitliztetik" már a búzát, hanem leveszik a fölét, mint a tejről és fehér lisztből süttetik maguknak a kenyeret. Azután meg társulnak egymással, liogy megvegyék a paraszttól a termést és ugy okos* kodnak majd, hogy aratáskor legyen a buza ára legolcsóbb, amikor a szántó-vető embernek szüksége van a pénzre és kénytelen-kelletlen eladni mindazt, amit az Isten adott. Az emberek hitetlenül rázták meg még akkor a fejüket és nem tudták elképzelni annak lehetőségét, hogy más arasson az ő földjükön, mikor ők szántanak, ők boronálnak és ők vetik el Isten kezébe az életet. — Mese ez, — mondták mosolyogva, — azé az ország, akié a föld. Ezek a beszédek természetesen csak ritkán kerültek elő. Az emberek is csak időközönkint, bizonyos napokon, jöttek őrletni, azután meg a malom is csak akkor járt, mikor szél volt. Szél pedig akkor sem volt állandóan épp', ugy, mint ma. A természet sem haragudhat örökké, őnála is kiegyenlítődnek olykor az áramlatok, mint az emberek lelkében az ellentétes indulatok. Ilyenkor hasra feküdt a széhnolnár és nézte az eget. Az égen a felhőket... Magukban élő emberek sohasem tudnak betelni a levegőég nézésével. És a felhők alakulásaival. Mint maguk a lágyszívű poéták. Az égen pedig sokan nem látnak semmit. Még a szinek sem érdeklik őket. Mikor szélcsönd volt és jóformán még egy' lendületet se lehetett érezni a levegőben, akkor kapta magát, elővette a „tesziveszihálót" — emelgető háló — és lement a semjé-