Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911 decam ber 24 DÉLMAGYARORSZÁG 43 E B B B B B a a a a a a a a a a a a Alapíttatott 1902-ben. LUCZA JÓZSEF Alapíttatott 1902-ben. vegyi ruhatisztító, kelmefestő' és ágytolitisztitó ipartelepe, Szeged. Föüzlet: Fióküzlet: Laudon-utca 9. Telefon 994. Gizella-tér 3. Telefon 1055. (Valéria-tér sarok). a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a Vegyi ruhatisztító, kelmefestő és ágytolitisztitó ipartelepemet tetemesen és a mai kor szerint megnagyobbítottam és modernül berendeztem, ugy, hogy bármely világváros gyárával is versenyezek. A tömegesebb munkát is képes vagyok a legrövidebb idő alatt elkészíteni. Meglepő olcsó árak mellett! Vegyileg tisztitok uri-, női- és gyermekruhákat, piperedolgokat, csipke- és szövetfüggönyöket, szőrmedolgokat, szőnyegeket, stb. Gyászesetben soron kivül festek feketére. Bőrkabátokat sötét szinre tartósan és felelősséggel festek. Férfiruhák alakítására, fordítására, javítására külön szabóosztály. (•Ilii •WJLUll 2366 Az élet örvényébal. Irta Mina v. Heide. A barátságos lelkészlak terraszán Dierks Carsten a házigazda állt, nyugodtan pipázgatva. — Nézd csak — szólt mellette ülő feleségéhez és pipájával egy virággal teli orgoványfára mutatott — az ember szinte azt vélné, hogy ezt földre fogja húzni saját pompája. A lelkészné lement a pár lépcsőn, mely a kertbe vezetett s átnyalábolta gondosan ápolt, szép kezével a virágok egy részét, mintha segíteni akarna a fának terhét viselni. Férje utána ment. — Jöjj — súgta és hozzásimult gyengéden — jöjj, majd én segédkezem neked. S karjába fonta nejea kezét és elsétált vele a kert utain, ahol meg-megálltak időnkint, anélkül, hogy beszélték volna egymáshoz. Egyszerre csak Wiebke futott utánuk, a szolgagyerek. — Egy vándorlegény áll a iház küszöbén és nem akar tovább menni, mig a lelkész úrral nem beszélt. — Hát küld őt ide hozzám, Wiebke. — Nincs egy elviselt nadrágod számomra Carsten, — kérdezte a gyanúsan összerongyolódott alak és kinyújtott kézzel jött a háziúr felé. Carsten Dierks elfogadta a feléje nyújtott kezet, mély, férfias barátsággal és meghatottan szólt. — Istenem, Istenem, Kolozs. Egy pillanatra szembe nézett egymással a két férfi. Aztán megfogta az asszonya kezét. — Ez itt a feleségem. — S magyarázóing hozzátette: Petersen Kolozszsal sok éven át együtt koptattuk az iskola padjait. S egynehány félesztendőt az egyetemen is együtt töltöttünk el. — Igaz — bizonyította ez is és elnézett az asszony feje fölött, egy hársfa lomkoronájára bámulva. Dierks Grete arca nem árult el semmi csodálkozást. — Nem akar velünk ozsonnázni? — kérdezte barátságosan s szép fehér kezét nyugodtan nyújtotta feléje. — Egy különösen kedves, árnyékos helyünk van hozzá. Jöjjön. Tartson velünk. Csak most érezte Petersen Kolozs, menynyire megártott neki az izzó nap tüze s engedelmet kért, hogy előbb a kúthoz mehessen lehüsiteni magát. Aztán minden meggondolás nélkül helyet foglalt az Ízlésesen megterített asztal mellett. Grete ugy tett, mintha valami eszébe jutna, mit elfeledett és fel akart kelni, hogy elhozza. Férje azonban visszatartotta. — Itt nem hiányzik semmi s mi ketten egyek vagyunk és én ismerem Kolozst, őt nem feszélyezi ez. És a csodálatos, borzasfejü ember egyenesen szemébe nézett az asszonynak. — Carstennek igaza van. — Igen, igen — mesélte azután — más bizonyára szégyelné magát helyemben. De én nem tudom mi van velem. A napba nézek és hagyom, hogy rám tüzelje sugarát. S ha vadaiból gyepet) látok, belehevjeredem, mintha egyenesen számomra nőtt volna az. És mindennel barátkozom, mert minden jó hozzám, a madarak, a felhők, a nap, a hold és minden, ami repül és minden, ami kúszik, csak az emberekkel szemben vannak keserű tapasztalataim. Látod, Carsten, neked sem kellett volna, hogy asztalodhoz ültess. Egy elviselt nadrágot ha adsz, untig elég lett volna. A lelkész neje kellemes asszonyi tapintatossággal, elkezdett zörögni az edényekkel, mit tálcára helyezett, azután természetes nyájassággal más tárgyra vitte a beszélgetést. A méhek vidám szorgalmáról kezdett csevegni, a házőrző komondor éber hűségéről, a falu eseményeiről, mig végre felkelt s oly természetes módját mutatta távozásának, mintha a házban levő edénycsörömpölés késztetné és nem az, hogy az ő látó asszonyi szeme felfedezte Kolozsnak felébredt szégyenérzetét. Kolozs utána nézett, amint a nő a ház felé ment és méltóságteljes tartással vitte szive alatt egy uj élet megnyilatkozását. — A küszöbre kellett volna jönnöd, hozzám — szolt a lelkészhez. — És nődnek nem kellett volna elmennie, mert nincs semmi mondanivalóm hozzád. Amit nem tudsz rólam, könnyen elképzelheted. És amit nem birsz elképzelni, nem kell tudnod. Az ilyen nyomorúságos, bitang élethez, mint az enyém, senkinek semmi köze. No és most elmegyek. És a kért nadrágot is megtarthatod magadnak. Dierks Carstennek nem volt bátorsága egykori barátját pénzzel megkínálni, csak kezét tartotta tovább forró szorítással az övében, mint Kolozs azt óhajtotta. S hogy barátja elment, felkereste nejét, kit a kert végében talált meg, egy sürii cserjék közé rejtett padon. — Te sirsz? — Mesélj valamit szegény felől. Férje leült melléje. Az apja szintén lelkész volt. Egy azok közül, kik szószerint vesznek mindent s aki sohasem engedte volna, hogy •egyetlen fia más pályára lépjen, mint a teológiára. Erre nevelte a gyereket első gagyogása kezdetétől. És ő jó. Azután egyre mélyebben sülyedt és én máig mitsem hallottam felőle.