Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

44 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. KÁVÉ és TEA kivonat Kotányi János árjegyzékéből. Nyers kávé. Jamaika */« kg. Portorico */« Cuba Vs kg- — Arany Jáva Vs kg. K 1.60 K 1.70 K 1.80 K 1.70 Por költ kávé Törmelék-tea Vs kg. — — — — Congó-tea Vs kg. — — — — — Családi keverék Vs kg. — — — — Legfinomabb Király-tea Vs kg. — — Ceylon-tea a legerősebb zamatu Vs kg. Kitűnő teasütemény-keverék Vs kg. — saját villanyerőre berendezett gözkávépörköldémböl: Jó minőségű Vs kg. — — — — — — — K 1.80 Finom minőségű Vs kg. — — — — — — K 1.90 Legfinomabb keverék (Cuba, Arany Menádó, Rum. Mocca) Vs kg. — ______ K 2.40 1 liter családi tearum — — — 1 liter finom Brazíliai rum — — 1 üveg Vio liter finom Jamaikai rum K 2.50 K 3.— k 5.— K 6.— K 6.— K 0.80 K 1.80 K 2.35 K 3.30 Vidéki megrendelések utánvéttel franco pontosan eszközöltetnek. KOTÁNYI JÁNOS kávé- és fea-nagykereskedö. Budapest, Bécs, Berlin, Abbázia Szeged, Kárász-utca 5. sz. 2339 — Carsten — zokogott az asszony s karját szorosan fonta férje nyakára — miért némelyek olyan tu (gazdagok és mások olyan határtalanul szegények! — Én nem tudom — felelte halkan és szorosabban ölelte magához. A következő napok egyikén egy kuszált iirásu levelet hozott a postás: „Egész nyugodtan lelkész lőhettem volna Carsten. Az élet százezer kulisszái mögé lestem és csak egy helyen találtam meg azt, amiért élni érdemes. S hogy ez az egy, milyen szépen virulhat egy lelkészlakban is, annak tudatára csak tegnap jöttem, mikor téged és nődet láttam. Mindig azt hittem, hogy az is élet, ha az ember a napot csöbörből issza s a világot nézi vetett ágynak, de ez egy sajnálatos tévedés volt. Különös látogatás volt az a tegnapi ugy-e? Ti jól fogadtatok engem, te és a te pompás élettársad. Ezzel feljogosítva érzem magam, egy második látogatásra, mikor kíváncsi leszek arra, hogy a jó Isten maga, hogy fogad engemet. Akkor fektessetek valahova a temetőfal tövébe. S ha később egy kis gyenmekkézbe azért adsz virágot, hogy azt odahozza, azt hiszem könnyebben, nyugodtabban fogok ott feküdni. Kolozs." Pár évvel utóbb a temető kápolnája mellet találták. S a lelkész gyermekei sirjához tipegtek, hogy behintsék azt teles-teli virággal. Hajnal előtt. Irta Micizláv Stiaj»ienko. Mina Artjemovics csak egészen véletlenül tudta meg, mi történt a fiával. Paveltól, a pópától tudta meg, akivel történetesen az utcán találkozott. — Tudsz már róla, hogy a fiadat letartóztatták? — kérdezte tőle a pópa. Az öreg Mina ennek a kérdésnek a hallatára megreszketett, a térdei rogyadoztak. — Igen, ugy van! — folytatta a pópa. — Én az újságban olvastam... Azt hittem, te is tudsz már róla... Gyere el hozzám, majd felolvasom neked is az újságot. Az öreg nem hitt a füleinek és miközben a pópa mellett lépdegélt, egyre arra gondolt, hogy ez bizonyára csak tréfa. Miért bántották volna a fiamat — gondolta magában. — Hiszen Nikanoruska olyan szelid, csöndes fiu ... És most mit mondok majd az anyókámnak odahaza? Hogyan is kezdjek bele, liogy fájdalmat ne okozzak neki vele?... Istenem! Miért is büntetsz igy bennünket. Az ujságliir nagyon rövid volt, alig néhány soros és mégis az öreg Minának ugy tetszett, mintha a pópa egy évszázadon át olvasná neki azt a pár sort. Amikor a felolvasás véget ért, az öreg nagyot sóhajtott és megkérdezte a pópát: — Mit tegyek már most? Meg kell mentenem szegény Nikanoruskát... — De hogyan akarod megmenteni? — Nem tudom!... De érzem, hogy mindent, mindent meg kell kisértenem, liogy fiamat kiszabadítsam a börtönből. És meg is fogom tenni... Isten engem ugy segéljen! — Ne esküdözz, Mina. — Nem esküszöm, jó. De a fejemet merem tenni, liogy semmi bün nem terheli a fiamnak lelkét. — Mit tudod te azt, Mina. Ezek a mai fiatalok ... Róluk soha sem lehet tudni... Nem követhetjük őket röptükben. Mert mi elaggott tyúkok vagyunk csak, ők azonban szárnyaló sasok. Hogyan szállhatnánk velük? Mina Artjemovics hallgatta, figyelte a szót, de seliogysem tudott tisztába jönni vele, komolyan beszél-e a pópa, vagy csak gúnyt üz belőle. Reszketeg hangon kérdezte: — És hogyan mondjam el az én szegény anyókámnak odahaza, mi történt Nikanoruskával? Ha megtudja, mi történt, olyan lesz az neki, mintha kalapácscsal sújtanék a fejére... — Hát ne szólj neki semmit a dologról. — Én is azt hiszem, igy jobb lesz... Ö ne tudjon meg semmit a bajból. Azt mondom majd neki, azért megyek a városba, hogy orvossal vizsgáltassam meg magamat... Csak aztán elli igy je... — Nos és miliez akarsz kezdeni a városban? — Elmegyek a hatóságokhoz és megmondom nekik, liogy Nikanoruska a fiam nekem, én vagyok az apja és én neveltem nagyra. Hogy jogom van hát a fiamhoz. És megmondom, li'ogy az én fiam jó fiu, senkinek sem vét és olyan jó fiu, hogy ha bár ő maga is nagyon szegény, mégis gondol ránk és karácsonykor is, húsvétkor is öt rubelt küldött nekünk, öreg szüleinek... Elmegyek a kormányzóhoz is, térdre vetem magamat előtte és elmondom neki mindezt... — Tedd meg, nem bánom, de figyelmeztetlek, liogy most rossz időket élünk... A hatóságok nagyon szigorúak. — Akármilyen szigornak, Nikanoruskát nem bánthatják, mert a fiam ártatlan, egészen ártatlan, érted? — Hát menj, Mina Artjemovics, próbálj szerencsét, menj. Az öreg megindult, de amikor a pópa szobájának küszöbére ért, hátrafordult és odaszólt Ravelnek: — Pavel pópa, köszönöm, hogy szólt nekem ... hogy felolvasta az ujsgot... És most még valamire kérném .. Nincs pénzem ...