Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

42 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. és nem tudom még micsoda uszályt két kézzel kel felfogni, hogy az utca porát, vagy sar t végig ne seperje.' Az eképen elkészített, ruhák leggyorsabban mennek ki a divatból és a tavaszszal aranynyal szerzett drága selyem-, csipke-, habgöngyöléknek már nyoma sincs a Divat Szalonban, vagy a Modenwelt-ben. Ne aggódjanak hölgyeim amiatt, hogy nem lehetnek elegánsak és modernek; dehogy is nem. Mert a modern női toiletteknél az eleganciának és a sikknek titka abban rejlik, hogy a ruha az illető nő termetén miképen érvényesül; milyen az illető megjelenése, járása, fejtartása, kézmozdulata stb. A női sikk és elegancia tehát a nőnek vele született, vele élő, mozgó és járó-kelő egyénisége, melyet kirakatokból és gipszfigurákról ellesni nem lehet. Ezek csak keretül szolgálnak a képnek. A kép maga az élő nő. A női ruha csak akkor elegáns és sikkes, ha az a szép termeten életre kel és mozog, tekintet nélkül arra, hogy Párisban vagy Budapesten készült-e. Lehet az a Párisban készült ruha csupa csipke, hab, selyem és szalag, ha tulajdonosa félszeg és ügyetlen, ő maga nem lesz sohá elegáns, legfölebb kinevetik. A ruhák mikénti használatára utasítást mindig az alkalom ad, agyis az elegáncia és a sikk szempontjából nem minden ruha lehet egyúttal alkalmi ruha is. Ez még nem jelent fényűzést és nemcsak a gazdag nőknek a kiváltsága. Öt-hat különféle ruha teljesen elegendő minden alkalomra, inig nagyon sok egyforma rulia a jó izlés hiányát bizonyítja. Társaságba, színházba, vizitre ép oly ízlésesen és elegánsan kell öltözködni, mint odahaza a családi körben. Aki csak bizonyos alkalommal akar elegáns lenni, az sohasem lesz elegáns. A háziruha, az otthonka is csinos és ízléses legyen. Annak a ruhának, melyet a nő családja körében, otthonában visel, mindazt hiven vissza kell tükröznie, mit egy jó háziasszony vagy házileány nemes egyszerűséggel párosult jó ízlésre ad. Ruhájának minden egyes szegélye azt jelentse, hogy: „My house is my castle". És ha látogatódon a házhoz, a háziasszonynak, vagy a kisasszonynak nem kell majd bocsánatkérések között magára hagyni vendégét csak azért, hogy átöltözködjék; az ilyen nő már nem elegáns nő. A vendég találja őt készen legcsinosabb ruhájában. Egy elegáns nőnek valósággal fanatikusan kell szeretni ruháit, cipőit, keztyiiit és kalapjait, mert csak igy fog azok csinosságára és tisztán tartására is kellő gonddal felügyelni. Nagyon sok kelléke és feltétele van még a női elegánciának, melyekre ezen szük helyen ki nem terjeszkedketem, azokat hölgyeim maguktól kell felfedezniök és teljesiteniök; mert a körülmények és az egyéniség szerint folyton változnak és szaporodnak. A jó izlés adja meg az irányát a divatnak az emberiség minden rétegében. Nem a divat teszi a hölgyeket elegánsakká, hanem önmagukat teszik azzá, főleg azok, kiknek jó megfigyelő képességük van. Zseni. Irta Álba Nevis. Az asszony türelmetlenkedett; már szívesen csukott volna, mert a bolt mögötti szobából minduntalan jött a kis peszra jelenteni, hogy a baba éhes. Alkonyat óta kétszer szopott már, de az első érkező foga kínozta szegényt s az ilyen csöpp jószág eltéveszti a diagnózist s miinden bajára egy orvosságot kiván: az anyatejet. Hét óra lett, de ilyenkor — szombaton — tizig is nyitva tartottak néha. Varróleányok egymásután hozták a sürgős munkát, olyan ruhákat, amikért vasárnap már jön a Kundschaft. Dus batisztot és puha pepiént, virágos selymet és lenge tülleket s Zseni kisasszony egyre szállította fel a házi liften a .műhelybe, a sokszínű holmit. Pár perc multán aztán újra visszakerültek, hetyke plissébe, hervatag gouvréba szedve, még csaknem melegen a gőztől, selyempapirra göngyölítve. Az asszony a könyökére támaszkodott és elnézett mtesszfe. Átellenben már zárták a boltot, sorra oltották a kirakatlámpákat s a matrózök kis fiuruhák, csipkés leányfőkötők belefúltak a sötétségbe. Zseni kisasszony köszöntgetett a vevőknek s a pénzt szótlanul öntötte az asszony elé. Kis fekete kötényén a hosszú láncon 'függő olló megcsörrent néha, másképen csend volt, a vevők, éles orrukkal szimatoltak holmi vihart s barátságtalanul 'köszöntek el. Zseni olykor az asszonyra nézett, de persze, csak lesből és ilyenkor erősen belesápadt. Mintha kettőjük közül ő lett volna részese az iménti csatározásnak, az ő arcába vágtak volna durva szavakat s az ő ura lett volna, aki éktelen dühében, egy kis véleménykülönbség miatt betörte az ajtó üvegét. Szerette volna vigasztalni az asszonyt, de nem volt rá bátorsága, mert annak az üres tekintetében, meg az összecsukott szájszélein volt valami irtózatos furiaszerü kegyetlenség. Ez az Ismeretlen kifejezés egész tönkretette a szép arcát s öreges redőket ékelt fiatal vonásai közé. A rojtos függönyszárnyak között bekandikált a cseléd: — Nagysága, Lacika sir! Az asszony lomhán tápászkodott föl, a .pénzesfiókot becsukta, egy kicsit nyújtóztatta a derekát és igy szólt: — Bemegyek. És bement. Zseni egyedül maradt. Nagyon jó leány volt, szánta az asszonyt, de egyben valami mohó örömet ás érzett — nem kárörömet, hanem a leánysága miatt valót. Amit minden más leány is érez civódó házasok láttán. És most haragudott magára, amiért olykor elkívánta amazok szeretkezését és megirigyelte a csókjaikat. Különösen estetájon, mikor ők — az üzletet becsukva — összeölelkezve mentek a szobájuk felé, ő meg a pirosra lakkozott kalapjában, a husz esztendejével egyedül haza! Ez azért volt főkép keserves, ímert Zsenit a rossz sorsa élénk fantáziával verte meg és megtörtént, hogy álmában a gazdáját összetévesztette ama nagybetűs Valakivel, akit esztendők során át hiába várt. Olyan is volt különben; karcsú és halkszavu, szőke ember. A szemei kékek, világos bajusza alatt bővérű ajka és kerek állán mély és huncut gödör. Az asszony sokszor beszélte, hogy hihetetlenül erős s néha majdnem agyonöleli őt. Zsenit izgatták ezek az intimitások, alig mert a férfire nézni s egy tréfás szavára valósággal összeremegett. Nyolc órakor az asszony újra benézett, de csak futólag, félrehúzta kissé a függönyt: a karján ott volt a gyerek, ki'hevült arcával az anyja fehér duzzadt mellére borulva. — Kisasszony — mondta halkán — ne vállaljon ma több munkát! Ha Lacika elalszik, kasszát csinálok. A vörös böjtök összecsapódtak és Zseni felgombolyitott egy csomó világoskék fodrot. A kis Károly-utcában kevesen jártak, az egész sor sötét volt már, csak az ő boltjukban égett még a gáz. A rendőr kopogva lépegetett az ajtó előtt és a toronyban szomorú rezgéssel ütött az óra. Egyszerre csak zajtalanul kinyílt az ajtó és belépett rajta, puha arcával, selymes bajuszával és derűs szemeivel a gazda. Az arca egész gondtalan volt, mintha az iménti jelenetre nem is emlékeznék már. Szépen leült és megkérdezte a leányt: — A feleségeim hol van? — Odabent — felelte — elaltatja a pubit. — Haragszik még? — Azt hiszem, igen . . . — Pedig nincs rá oka! — mondta a férfi most újra hevesen. — Maga nem ad igazat, kisasszony, ugy-e? — Istenem, az olyan mindegy! Az ur fölnézett, a két szeme megenyhült, ingerkedni kezdett a leánnyal. — No, talán nem . . . talán mégse mindegy! Zseni keserűen nevetett: — Ugyan ki bánja? — Hát mondjuk: én! Mélységes csend lett, azután a férfi igy szólt: — Elpirult. Szép, mikor ilyen piros, mondhatom! . . . Kár, hogy maguk, leányok, ugy megváltoznak asszonykorukban! Zseni iszonyú zavarban volt, kiment, a rollót lehúzta félig, egy híjával eloltotta a lángokat, azután készülődni kezdett; elővette a kalapját, keztyüit és a tükör elé állt. — Ni — mondta a gazda — a ruhája csupa cérna, azt hiszik, hogy varrodából jön. Hozzálépett és kemény csipöjérŐl, megfeszült válláról egymásután szedte le az apró szállakat. A leány egy-egy merészebb érintésre visszahúzódott. — Ugy látom: ideges! — mondta erre a férfi, akit hirtelen megszeliditett a szőke haj puderszaga. Egész eltompult a hangja s egy erős mozdulattal, ott, a félhomályban forrón átölelte a leányt. A tükör lapjában ebben a percben egy harmadik arc jelent meg, egy eltorzult, felduzzadt furia-arc s a nekidühödt, lihegő asszony kigombolt blúzán átvillogó mellével, toporzékolva rohant a leányra: — Szemét! Hozzám többet be nem teszed a lábad! Ki! . . . Ki! A férfi egy percig gyámoltalanul állt. (Oh, milyen gyönyörűen megvédelmezhette volna a leányt, ne lett volna csak ilyen puha, ilyen kékszemű, gödrös arcú, ilyen szőke!) Azután egyszerre az asszonyhoz fordult, csitítgatta, átfonta derékon, magához szorította és ajkával az arcára hajolt: — Ugyan, ugyan! Egy sikerült kis tréfáért ! . . . Csacsim! . . . Hiszen csak ingerkedtem veled . . . No, ne boszankodj, édes! Az asszony már sirt, lassankint, megenyhülten, bár fuldokolva, ahogy hisztériás nők szoktak és az ura melléről a lányra rémes szemeket vetett: — Ezt ne lássam itt többet! Egy percig se! . . . Menjen! S amig a férj a feleségét — folyton becézve és csókolva — vonta magával a szobájuk felé; a kidobott leány szó nélkül szúrta át a tüt pirosra lakkozott kalapjában s mielőtt elment, lecsatolta a köténykéjéről az ollót, kiszedte blúzából az idegen gombostűt egy szálig és szép rendet csinált a boltban. j