Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911. december 24. DELMAGYARORSZÁG 35 gyenlősen. Egy kis szőke leány ki is nevetett érte. — Na, majd megtanulja, hanem nézze csak itt van Pillich Mária kisasszony, az én kisegítő társam. Székely Gáborné bemutatott egy madonnaarcu fiatal leánynak, majd mindhárman körüljártuk a termeket: — Ez a játékterem, ez a tanulószoba, i)tt meg ozsonnázni szoktunk, — magyarázta a gyermekes kedélyű ősz nénike. Mikor már mindent láttam, viszamentünk a nagy játékteremebe és vártuk a gyerekeket. Lábcsoszogás és kacagás jelezte, hogy már itt vannak. Csak a meseországban lehet látni hasonló bájos felvonulást, mint ami ezután következett. Szőke, barna leányok, maszatos arcú, piros ajkú gyerekek totyogtak be a nagy terembe. Kezükben egy kis csomag volt: az ozsonnájuk. — Kezét csókolom, — hangzott ezerféle hangváltozatban. Mindenki a helyére csoszogott és karba tette a kezét. Ennyi gyönyörű portrét, ennyi bájos zsáner-képet még sohasem láttam. Három óra lehetett, mikor Székely Gáborné jelentette: — Most már itt van mind a száz. Kezdődik az előadás, majd a tenyerével hármat tapsolt és a gyermekek felálltak imádkozni. Halkan, zsongva szállt az ének az ég felé, mikor csendesen kinyílott az ajtó és egy szurtos, szakadt nadrágu kis aprószent lépett be a terembe. —- Kezét csókolom, — mondta majdnem pityeregve. — Te már megint, elkéstél? Nem szégyenled magad? — intette meg Székely Gáborné. — Elestem, — felete sirva a kis szurtos. — Csak ugy magadtól estél el? — Nem. — Hát hogyan? — A Pista nem akarta ideadni a gombomat, Elakartam venni. Nem engedte. Összefogódzkodtunk és elestünk. Ugy fáj — pityergett a kis fin. — Már megint verekedtél? — rázta a fejét az óvodás néni. Kukoricán fogsz térdepelni. — Ne-e-em — bőgött a kis elkésett — de azért nem felejtette el odasúgni a legközelebb álló kollégájának, hogy a gomb megvan és a Pista harisnyája is elszakadt. Az ima után a játékok kezdődtek. (Játékok.) A gyorsforgó játék volt az első. Gyerekek, leányok körbe állottak és a szőke hajú Újlaki Klárika beállott a kör közepébe. Az eleven lánc forogni kezdett és vékony, kedves gyerekhanggal tellett meg a terem. Az ének végeztével a kör megállt és Klárika körülment és megfricskázta a kicsinyek orrát, aki nevetett, az zálogot adott. Mikor már elég sok zálog gyülött össze, következett a zálog kiváltás. — Maga lesz a biró! — mutatott rám az óvónénike. — Mi történjék azzal, kinek záloga a kezemben van? — kiáltotta harsány hangon az aranyhajú Klárika. — Legyen kakas. — Az Ilonka kakas lesz. A pirosarcu Ilonka, lábujhegyre állt és elkezdett kukorikolni: — Kikiriki, kukuriku, adják vissza a zálogom. —Mi történjék azzal, kinek záloga a kezemben van? — hangzott újra a jelszó. — Álljon szobrot. Egy kis maszatos képű fiucskájé volt a zálog. A kis gyerek kitűnő mimikus volt. Még a könnyeim is hullottak a nevetéstől. — Sorba állni, most kukorica fosztást játszunk — adta ki az ordrét az óvódásriéni. A kukorica f osztás egy régi nép játék. Kukoricacsövet hintenek a földre, a leányok fosztják a kukoricát, a legények meg körbe járnak ós énekelnek. Ének végeztével minden legény párt szerez magának a tánchoz, akinek nem jut leány, annak a kukoricaszárral kell táncolni. Rettenetes nagy szégyen ez. A játék megkezdődött: a leányok kukoricát fosztottak, a fiuk meg énekeltek: Hej fosztóka, kukorica fosztóka. Piris csövet zöld levelet fosztottam. Piros csövet annak adom, ha lehet Aki engem mindig, mindig csak szeret, Az ének után a fiuk nagy igyekezettel táncosnőt kerestek, az pedig, akinek nem jutott tácosnő a kukoricaszárral táncolt. A táncosok most már együtt énekeltek: Hej piros kukoricaszár Te pár nélkül maradtál Én a párom nem adom Mert nem maradhatok hoppon, A kis fin, aki pár nélkül maradt, nagy busán forgatta a husszu rúdra erősített száraz kukoricaszárat. Majdnem sirva fakadt, de vigasztalta az a tudat, hogy a másik körben ő is szerezhet magának párt. A kis szurtos, aki későn érkezett, nem állt be a körbe, hanem pityeregve húzogatta a harisnyáját. — Te nem játszol? — kérdezte tőle az óvódásnéni. — Nem. — Miért? — Mert a Pista is játszik. — Haragszol rá? — Haragszom — toppantott a kis makrancos a lábával. — Nevessétek ki gyerekek! Hangos és gúnyos kacaj verte fel a csendet. A kis szurtos szemében könycsepp jelent meg, majd odasomfordált az óvódásnénihez és halk siró hangon ezt mondotta: — Többet nem leszek rossz. Játszhatok? A játéknak vége szakadt, kezdetét vette a munka. (A kis Júdás.) Mikor már eleget játszottak a gyermekek, arcuk kipirult ós gyenge mellecskéjük zihálva szivta be a lélegzetet, megszólalt az óvódásnéni: — Ki ak'ar még játszani? — Én nem, én nem — hangzott, mint vékony orgonasipocskák szólama a válasz. Csak három kis durcás legényke állott ki a sorból és sírásra hajló hangon bejelentették, hogy — Mi nem akarunk még tanulni, mi az udvarban homokosat akarunk játszani. — Hideg van odakinn kis tacskók. — Nincs hideg, hiszen nem esik az eső. A diskurzusnak az lett a vége, hogy mindannyian bevonultak a munkaterembe. A munkateremben alacsony kis padok sorakoztak egymás mögé. Alacsony zöld padocskák. Katonasorba. A gyerekek is katonasorba jöttek be és mikor az óvódásnéni .vezényszava, a három taps elhangzott, mindenki leült a helyére. — Most dolgozni fogunk gyerekek. — Jaj de jó lesz — kiabálták a csöppségek. Mig az óvódásnéni kiosztotta a munkát, én végignéztem a kis termet. A falon gyönyörű szemléltető képek. A szekrényekben az ezeregyéjszaka kincseskamrájára emlékeztető csodabogarak. Volt ott színes papir, gobelin-munka, szallagok, lerakó-tábla, állatok, edények, apró zászlócskák, agyagfigurák és amit csak a fantázia teremthet. Az óvódásnéni lassan szétosztotta a munkát, mindenki meg volt elégedve a saját munkájával, csak az utolsó padban ülő katonasapkás lármázott, hogy ő fakatonákat akar, mert háborút szeretne csinálni. — Én ugy is katonaőrmester leszek. Nekem nem kell szines lerakó. — Na, ha nem kell szines lerakó, kapsz szines pamutot. Csinálj belőle csillagot — vigasztalta meg a nénike. — Az sem kell. — Vigyázz, mert kinevettetlek! — Akkor csinálok csillagot, de katonacsillagot. Csend. A kicsinyek dolgoztak. Bámulatos, hogy milyen leleményesek és milyen ügyesek ezek a gyermekek. Szőnek, fonnak slöjdmunkát csinálnak. Azalatt mig folyt a munka, egy vöröshaja totyogott oda hozzánk ós meghúzta az óvódásnéni kötényét. — Mit akarsz? — A Jóska . . . — Mi van a Jóskával? A vörös odahajolt az óvódásnénihez és titogzatosan a fülébe súgta: — A Jóska a másik szobában megrúgta a kukoricát. — Mit csinált? — Megrúgta. — És? — Hát megrúgta a kukoricát. — Mit akarsz ezzel? — Azt nem szabad, meg kell verni a Jóskát. Az óvódásnéni ránézett a kis vörösre és vontatott hangon csak ennyit mondott neki: — Te Júdás! A vörös még vörösebb lett és szó nélkül visszasompolygott a helyére. (Kuruc meg labanc.) A munka után beszéd- és értelemgyakorlat következett. A kuruc- meg a labancról beszélt a csöppségeknek az óvónénike. Megkérdeztem egy kis fiútól, hogy tudja-e ki az a kuruc meg ki a labanc? — Tudom. — Mondd meg. — A labanc: gyáva nyomorult katona, aki a kuructól mindig kikap. — És a kuruc? — A kuruc az bátor és hős. A kis fiuk ezután a szemléltető képekről beszéltek. Nagyon érdekes volt egy kis leány, aki egész novellákat mondott el a kép után. A kép egy falusi házat ábrázolt. Előtte gémes kut volt, a kut mellett egy kutya meg egy parasztasszony. A kis leány ezt a képet igy értelmezte: — Ez a -viroskáék háza. A Piroska elmegy vízért. A Bodri is velemegy. A Piroska meri a vizet. Zsupsz, beleesik a vizbe. A Bodri hazaszalad és elhozza a Piroska papáját, aki kimenti a vízből a Piroskát. A Piroska odahaza nagyon kikapott, inert beleesett a kútba. Tüneményes fantázia. És nagyon sok van ilyen a gyermekek között. Mielőtt a beszéd- és értelemóra befejeződött volna, sorra jártam a gyerekeket és megkérdeztem tőlük: — Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? — Katona. — És te? — Csendőr. Tovább kérdeztem. — Kapitány. — Kuruc. — Csendőr. — Katonaőrmester. — Tanitó, mert a papám is az. — Ember. És igy tovább. Husz köziil tizenöt biztosan valamilyen katona akart lenni. Az óvódásnéni megmagyarázta, hogy ez azért van, mert most a katonákról tanultak a kicsinyek. Roppant fogékonyak és azt az eszemkört asszociálják, amiről épen tanultak. Van azonban közöttük néhány, aki bizony már is az utcán él és inkább szeretne, villanyos kalauz lenni, mint huszár. Meg is kérdeztem egytől: — Miért szeretnél villanyos kalauz lenni? — Mert az ingyen utazik a villanyoson és szabad neki csengetni, meg aztán van neki lyukasztója. Ennyi logikus érvvel szemben nem is vitatkoztam. \