Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

36 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. (Énekeljünk néhány dalt.) A gyermekek arca felvidult és egy vig nótába kezdett a gyermekcsoport. Érdekes volt megfigyelni az éneklő kicsinyeket. Egynéhány oly igyekezettel fújta a nótát, hogy keze-lába a taktusra mozgott. Volt azután olyan is, aki éneklés közben a lecsúszott harisnyáját húzta fel a lábára, a másik meg csak a száját járatta, ugy tett mintha énekelne. De azért nagyon szép volt a nótázó gyerekhad. Vig nótát énekeltek, aminek a hatása meg is látszott rajtuk, csak ugy csillogott a szemük az örömtől. Legelőször ezt énekelték: Pesten jártam iskolába kukk, Térdig jártam a rózsába kukk Rózsaszálat leszakasztom Édes rózsám neked adom. Kukk, kukk, kukk. Ihajra tyuhajra kukk. Az óvónénike, mig a kicsiny gyermekek énekeltek, leckét adott nekem azzal, hogy a gyermekek kedélyhangulata aszerint változik, hogy a nóta vig vagy komoly. — Figyelje csak meg most, milyen jókedvűek a kicsinyek és milyen elevenek. — Tényleg. — És nézze meg, ha majd egy szomorú nótát énekelnek. — Fink! — szólt a kicsinyeknek. — Egy szép hallgatót énekeljünk a bácsinak. Csönd lett. Majd halkan szállt a nóta: Szálldogál a sárga levél Hervad a virág is. Elment már a sárga rigó Gerlice madár is. Telve volt a csöppnyi dal érzéssel. Volt gyermek, amelyiknek a szemében még könny is csillogott. Mig a kis fiuk nótáztak, én minden idegszállammal figyeltem őket. Érdekes volt, hogy az éneklés alatt, ami állva történt, egy leányka ülve maradt és dolgozott a szines pamutból készült gobelin munkán. — Te nem szeretsz énekelni? — Nem — felelte, de fel sem nézett a munkájából. — Miért? — Csak. — Mi az a csak? — Mert ón szorgalmas kisleány vagyok. Az óvódásnéni, aki hallotta a párbeszédünket a fülembe súgta: — Látja, már ilyen fiatal korban is jelentkezik a stréberség tünete. (Ima.) Ezután következett az ozsonna. Leirni nem lehet azt a bábéi zűrzavart, amit a száz kis gyerek röktönzött. Mindenki rohant az ozsonnájáért. Voltak társascégek, akik megosztoztak. Az almaozsonnás adott a szalámiozsonnásnak és viszont. Valóságos cserekereskedést űztek. Ellopták az ozsonnámat — bőgött egy kis fiu. — Talán csak nem tudod, hogy hova tetted — vigasztalta meg a kisasszony — De tudom, a kahátomba tettem. — Akkor ott is lesz. — Megnézted? — Nem, csak megtapogattam. Persze, hogy a kabátba volt az ozsonna: egy fél kifli. A kis fiu azért nem találta meg az ozsonnáját, mert útközben, még mielőtt az óvodába ért volna, megette és most elfelejtette, hogy már biztos helyen van a kifli meg a szalámi. Egy fiu meg nem hozott ozsonnát. De hozott magával egy kitűnő eszmét. A kalapját tartotta minden ozsonnázó elé. Nébány perc alatt színültig megtelt a kalap. Több ozsonna ja lett mint tiz másnak. — A kis koldus már megint koldul — mutatott rá az óvódáskisasszony. — Ez már egy hete csinálja ezt. Mi lesz ebből ha megnő. — Kereskedő. — Az lehet — nevetett a kisasszony. Ozsonna után újra a játék következett. Majd imához gyűltek a kicsinyek. Sorba álltak, kis kacsóikat összetették és énekelve imádkoztak. Kis kezemet összetéve, Adok hálát néked Isten . . . Ima után elköszöntek az óvónéniktől és néhány perc múlva hangos lett az utca a vig gyermekkacajtól. Én is bucsut vettem a bájos helytől. A sok rafíinált émelygős szórakozás után nagyon jól esett, iiditőleg hatott reám ez a naiv idillikus szórakozás. Idegbeteg, blazirt, a szórakozástól megcsömörlött ifiu-öregeket nem a bolondok házába küldenem, hanem ide, az óvodába. Ez a legjobb gyógyszer. Igaza volt Jézus Krisztusnak, mikor mérhetetlen nagy fájdalmában csak annyit kívánt: — Engedjétek hozzám a kisdedeket. Szabó Mihály. A bakfis-asszony. (Saját tudósítónktól.) Kényes dolgokról akarok szólni. Az emberiség egy sajátságosan alakuló gurmandériájáról. Ah, mennél jobban elfinomulnak idegeink, annál inkább keressük a természet zsöngéit, fejletlen husu gyümölcseit, amelyek még izgalmat szerezhetnek a pállott, renyhe gangliónoknak. A francia inyesség a „primeur" szót találta ki ama gyümölcsök számára, amelyek az általános érést jóval megelőzik. A párisi „Potel et Ghabot" kirakatában lehet látni januárban ropogós cseresznyét, friss szőlőt, őszi barackot. A kirakat előtt pedig piperés öregurak álldogálnak, félszemmel azonban az utcára kacsintgatnak, ahol nagy kalapskatulyák terhe alatt roskadozik a boulevard legfrisebb, éretlenzöld bimbója, a kis kifutóleány, aki alig látszik ki a skatulyái közül meg ormótlan nagy cipőjéből. De azért nem kell mindjárt Párisba futni. Aki ezen a téren komoly és aggasztó tapasztalatokat akar szerezni, egyszerűen egy forgalmasabb kávéházba üljön. Nem adok neki egy órát és szédülve fogja konstatálni, amiről eddig sejtelme sem volt, hogy egy romlott nagyváros, egy uj Babylon közepében él. Csitri leányok, akiknek még bábuval kellene játszaniok, öreges, lázitó toalettekben, divatos nagy kalapokban pompáznak el előtte és szemjátékukért egy Messzalina megirigyelhetné őket. Ha még tovább odafigyelünk, egy másik sajátságos jelenséget vehetünk észre. Hölgyek, akik már tul vannak az első ábrándok, csalódások során, akik magyar szójáték szerint jó húsban (20) vannak, lehetetlenül kurta szoknyával és egyéb bébétrükikel igyekszenek fentartani a bakfis-kor illúzióját. Ezt a természettudomány nyelvén „mimikri"-nek hivják. A természetben minden állat, növény igyekszik alkalmazkodni, hozzásimulni álhoz a környezethez, amelyben él. A pillangó ősszel a száraz levél alakját utánozza, a szines állatok télen fehér-fekete prémet öltenek, hogy a mocskos hótól <ne lehessen őket megkülönböztetni. A mi emberi háztartásunkban a házasuló leány a bakfiskor allürjeit igyekszik felvenni. Mennél fejletlenebbnek szeretne látszani. Primeur akar lenni, öntudatlan kacérságból. életösztönből, mert észrevette, hogy a férfiak nagyon érdeklődnek a fejletlen kor félszeg, pikáns charmejai iránt. De amit ezek a férjhezmenő leányok önkénytelenül észrevesznek, miért nem látják meg azt a lélekbúvárok és társadalmi kérdések feszegetői? Minden kornak meg van a maga külön ízlése, levegője, ambiciója. A mi korunkat jellemzi ez az inyenc vonás, a primeürök szeretete. Művészetben, irodalomban, színpadon szinte szenvedélyesen keresik az emberek a folyton ujat, a zsengét, a bimbót. Azelőtt csak hosszú évek avatták a művészt mesterré és a közönség bálványává. Most pedig — különösen külföldön — koránérett ifjak dicsőségével van tele a közönség. Csak mellékesen akarok rámutatni például a német könyvpiac utolsó tiz évére, hol minden évben, de minden évszakban is felfedeztek egy uj zsenit, akár a fjordokról, akár az orosz steppéről vagy a termékeny Párisból is kellett elhozni a lángész-fiókát. Hát a csodagyermekek kultuszát nem a mi korunk találta fel és üzi? Az olasz gyermek-opera nem járta be diadallal az egész világot? (Igaz, hogy ez nem egészen uj dolog és már Shakespeare is panaszkodott egy szomszéd gyermekszinház erős konkurenciájáról.) Sokat lehetne még erről irni, de mindez csak azt világítaná meg, hogya mi korunk az örökös újdonság szenzációját keresi még a fejlettség és fejlődés rovására is. Hogy ez nem mindig volt igy, azt példákkal lehetne bizonyítani. Gondoljunk csak Tizian érett nőire, általában a reneszánsz idejére, amikor a komoly, michelangelói titánszerü férfiak kultusza lengette át a művészetet, az izlést. Igaz,, hogy abban a korban élt Pico de Mirandola, aki serdületlen ifjú 'korában már egy ősz tudós műveltségével dicsekedhetett, de mind feltűnő kivétel. Annyi kétségtelennek látszik, hogy a mai kor izlése hajlik a fejletlen primeürök felé. Ha csak a női ruhát nézzük, észre kell vennünk, hogy ezek a karcsú, szilfid öltönydarabok inkább nyúlánk, csontos fiatal leányokat, mint érett kifejlett, teljes nőket kivánnak. Hogy mi ennek a feltűnő társadalmi és emberi jelenségnek az oka? Ki tudja azt megmondani! Ki ismerheti a saját korát! Csupán föltevés az, hogy ez az izlés összefügg a házasság egyre inkább jelentkező csődjével. Az életviszonyok mind nehezebbek és a férfi csak olyan korban tud házasodni, amikor megcsömörlött izlése, elernyedt idegei a friss* a különös szenzációt hajhásszák. Idős férfiak és fejletlen leányok házassága egyre gyakoribb a mi társadalmunkban. Hivatalos akták néha jobban belevilágítanak ilyen kérdésekbe, mint a legbölcsebb társadalombuvár vagy pszichológus. A magyar hivatalos lap egy belügyminiszteri rendeletet közölt, amely a fejletlen nők házasságával foglalkozik. Házassági törvényünknek van egy paragrafusa, amely szerint az igazságügyminiszter fölmentést adhat abban az esetben, ha a menyasszony még nem tizenhat éves, de a házassághoz már megvan a kellő fejlettsége és érettsége. Az igazságügyminisztériumban ujabban azt Stapasztalják, hogy a hatósági orvosok olyan bizonyítványokat adnak ezeknek a gyerekmenyasszonyoknak, amelyből csak az tűnik ki, hogy a leány csupán a korának megfelelő fejlettséget mutatja. A belügyminiszter azután utasította a hatósági orvosokat, hogy csakis olvan gyerekmenvasszonvokról adjanak bizonyítványt, akik életkorukat meghaladó fejlettséget és legalább egv tizenhat éves leánynak megfelelő érettséget mutatnak. Ebből is kitetszik, hogv az igazságügyminiszterhez egvre többen fordulnak azzal a kéréssel, hogy fejletlen nőket feleségül vehessenek. A hatóságok jónak látják, hogy akadályt gördítsenek az eféle házasságok elé. De föl lehet-e tartóztatni egy irányt, amely ha még oly beteges is, de korunkban gyökeredzik?