Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-20 / 291. szám

2 DELMAQYAROIT-ZÁQ 1911 december 20 ros hatásnak is látszik, mert hisz a mai megyei rendszerből az u. n. gentryre még mindig háramló „előnyök" ennek az osztálynak a tagjaira nemhogy emelőleg hatnának, de ellenkezőleg, csak nagygyá növelik azokat a hiányokat és fogyatkozásokat, amelyek szükségképen csakis egy fogyatkozásokat, amelyek szükségképen csakis egy fokozatos hanyatláshoz vezethetnek. Kellő komolyság, kötelességtudás és készültség nélkül a megyei szolgálat nem látható el többé, helyesebben kellő komolyság és megfelelő előkésziiltség hijján csakis az egyénileg ki nem érdemelt protekció emelheti fontos és felelős hivatalnokba az olyanokat is, akik a megyei szolgálatot ma is még egy ekszkluziv „uri" foglalkozásnak tekintik. De ép, mert ez a protekció az, amely az állások elnyeréséhez legkönnyebben segit, még pedig sok helyütt olyannyira, hogy ezzel a protekcióval szemben az igaz, egyéni, de magára hagyatott érdem is hiába venné fel a versenyt, az egyik indítéka annak, hogy a közpályára való készülés nélkülözi azt a céltudatos komolyságot és kitartást, amely nélkül pedig jó, lelkiisemeretes és tanult tisztviselői karra szert nem tehetünk. Mérlegelve a nagy "és nélkülözhetetlen előnyöket, amelyek a közigazgatási reform sürgős és gyökeres megalkotásával egybekötöttek, csak újból is hangoztathatjuk, hogy e reform megvalósitásában keressük a jelennek egyik legnehezebb, de egyúttal legsürgősebb és legnagyobb horderejű feladatát is. Az indemnítás megszavazása. Budapestről jelentik: A költségvetés vitája anynyira elhúzódik, hogy karácsony előtt előreláthatóan nem sikerül tető alá juttatni a büdzsettet. A Ház holnapi ülésére erre való tekintettel kitűzik az indemnitás tárgyalását, melyet a pénzügyi bizottság tegnap már elintézett. Az iíndemnitást holnap a pártvezérek fölszólalása után meg is szavazzák s ágy az exlexet az ország el fogja kerülni. A szerdai ülésen megválasztják a delegáció tagjait is. A Házban ma megelégedéssel emlegették, hogy a munkapárt tegnap az elhunyt Maylaender Mihály fiumei! 'képviselő és Beöthy László Kereskedelmi miniszter helyére egyhangúan Iierzeviczy Albertet és Kabos Ferenc jelöltségében állapodott meg bizonyságául annak, hogy az elnökválság a lemondott elnökök és a párt között a bizalmi viszonyt egyáltalán nem érintette. A holnapi ülésen válaszol Héderváry Károly gróf miniszterelnök Apponyi Albert gróf interpellációjára, melyet a múltkor Conrad vezérkari főnök lemondása dolgában előterjesztett. A képviselőház vakációja előreláthatóan csak szombaton kezdődik meg s tartani fog csaknem janiid rközepéig. Karácsony és uj esztendő között azonban a Háznak még ülést (keli tartania az ándemnitásra vonatkozó főrendiházi üzenet átvétele végett. Heinrich Ferdinándról nyilatkozottatanára,a kamarása. — A főherceg mint festő. — (Saját tudósítónktól.) Sokat irtuk és sokat beszéltek az utóbbi időben Heinrich Ferdinánd főhercegről, akinek a nevéhez állitólag érdekes szerelmi regény fűződik. Hogy ebből a regényből, amely szerint a fenség beleszeretett egy müncheni polgárleányba, lemond a rangjáról és szerelmesét feleségül veszi, mennyi igaz, azt most megállapítani nem lehet, annyi azonban tény, hogy Heinrich Ferdinánd inkognitóban Münchenben él és a ; festészettel foglalkozik. \ Egy budapesti ujs'áigiró Münchenben föl akarta keresni a főherceget, de -nem találta \ a városban. A főherceg Salzburgba utazott \ és az ujságiró csak a környezete tagjavial | beszélgetett, akik azonban nagyon érdekeli sen nyilatkoztak a fenséges festőművészről, j Az ujságiró a beszélgetésekről a követke| ző'ket irja: j A Ranberg Str. 1. számú házban lakik l Ham Schildhnecht, a főherceg tanára. Meg| kértem, mondjon el mindent főhercegi tanitjj ványáról, hogy jött hozzá, mit tart a tehetj ségéről, mik a főherceg tervei? Soha a főherceg szót nem ejti ki, mindig ; csak gráf Novennak hívja, í — Négy év előtt jött Münchenbe, bizonyára előtt, nem hódolhatunk egy „anakronizmus" számba menő „konzervativizmusnak." S hogy. mindjárt a „nemzetíentaríó történelmi" osztály „epitheton ornánsánál" kezdjük, csak az kivánjuk megjegyezni, hogy egy fejlődő nemzetnek történelme nem állapodhat meg, s hogy ellenkezőleg a „jelen" az, amely a „jövő" történelmének lapjait eljövendő nemzedékek okulására irja. Modern társadalmunk a maga sokoldalú és lankadást nem ismerő tevékenykedésével nem ismerhet társadalmi osztályokat sem, amelyeket tisztán a történelmi emlék alapján a többi osztályokkal szemben, mint „nemzetfentartókat" különös előnyök vagy megtiszteltetések illethetnének meg. Hogy ma ki a nemzetfentartó, erre nem a „tegnap", hanem csak a „holnap" adhatja meg a választ, az a „holnap", melynek biztosításáért szabad versenyzés áll fenn a társadalom között s mely versenyben csak az lehet a győztes, aki a jelenben a legtöbbel és a legértékesebbel járul a nemzet etikai, kulturális és materiális fejlődéséhez. És ha a modern élet nagy versenyében történetesen azok lennének a győztesek, akik jelen tevékenygedésűk kifejtésében a múltból is közvetlen és személyes buzdítást meríthetnek, ugy bizonyára nem lesz senki, aki a jól kiérdemelt dicsőséget azoktól megirigyelné, akik ellenkezőleg a jövő nemzedékek hálájára is becsületes munkájukkal reászolgáltak. Hogy azonban a társadalom egyes osztályainak — igy a történelminek és nemzetfentartónak nevezett középosztálynak is — szunnyadó erőit a köznek javára értékesíthessük, ehez mindenekelőtt az szükséges, hogy az élet szabad versenyében előjogok és elpuhító előnyök elhagyásával az egyes osztályok nemes mérkőzését tényleg azzá tegyük, hogy győzzön a legjobb, vezessen a legkiválóbb. A mai megyei rendszer e tekintetben határozottan elavultnak, sőt egyenesen káFogadj el tőlem egy kis dobozt. Az megsegít, hogy visszatérhess, ha megfogadot azt, amit most mondok neked: Soh'se nyisd ki! A világ minden kincséért se nyisd ki a dobozt, karmi történjék is veled! Mert ha felnyitod, soh'se jöhetsz ide vissza és mi nem láthatjuk többé egymást! Erre átadott neki egy kis tarka, festett dobozt. Selyem zsinórral volt átkötve. (Ezt a dobozt még ma is mutogatják a templomban Kamagavá'ban a tengerparton és a papok megőrizték Uroshima horgát és különös ókköveket, amiket magával hozott a tengerkirály szigetéről.) De Urosháma megvigasztalta a feleségét. Megígérte neki, hogy nem nyitja iki soha a kis dobozt, nem veszi le róla a selyemzsinórt. Azután elment a nyári fényben, végigment a csöndes tengeren. Mögötte elhalványult, eltünedezett, mint valami álomkép, elmaradt a sziget, ahol sohse hal meg a nyár. Ljból meglátta Japán kék hegyeit, mindig élesebben rajzolódtak az északi égboltozat fehér fényébe. Végre megint a hazai kikötőbe siklott be a bárkája, hazai partra lépett a lába. De, amikor körülnézett, nagyon megijedt. Ugy hitte, hogy 'varázslat áldozata lett. Ez csak nem lehetett a szülővárosa? Eltűnt apjának kunyhója. Falu volt itt, de a házai idegenek voltak, idegenek a fák, a rétek és az emberek arca. Hiába kereste a régi kedves helyeket — a Shinto^templomot más helyen építették, a közeli dombokról eltűntek az erdők. Csák a folyó zúgása, csak a hegyek alakja nem változott. Minden más ismeretlen volt és uj volt minden. Hiába kereste a szülőházat. A halásznép csodálkozva bámult reá. Ezeket az arcokat még soh'se látta eddig. Ekkor egy nagyon öreg ember közeledett, a botjára támaszkodva 'lépegetett feléje, attól kérdezte meg, hogv hol van az Urashima család háza. Az öreg elcsodálkozva nézett rá. Urashima újból kérdezte és még egyszer. Az öreg végre ágy kiáltott fel: — Uras'hima Taro! Honnan jöttél, hogy erről nincsen tudomásod? Urashima Taro! Négyszáz éve, hogv belefuladt a tengerbe és a temetőben emlékkövet emeltek neki. Egész családjának sir ja is ott van abban a temetőben — a régiben odaát, lamely most már teljesen elhagyatott. Urashima Taro! Hogyan kérdezhetsz olv bolondot, hogv hol van Urashima Taro iháza?! Nevetve és dünvögve, az Idegen butaságán. mulatva odébb bicegett az öreg. Urashima elment a régi temetőbe, amely oly elhagyatott volt és megtalálta a saját sírkövét, szüleinek és sok jó ismerősének sirhelvét. A sírkövek olv régiek voltak, mohlepte, porladozó kövek, hogy alig tudta kibetűzni a neveket. Erre belátta, hogv furcsa varázslat áldozata lett és visszatért a tengerpartra. A kezében tartotta a tengerkirály leányának ajándékát, a 'kis dobozt. De milyen varázslat lehetett rajta? És mi lehetett a dobozkában? Talán épp e kis dobozban volt a varázslatnak okozója. És ekkor a gyanú legyőzte a hűséget. Meggondolás nélkül megszegte az igéretét, leoldotta a selyemzsinórt és felnyitotta a dobozt. Hideg, fehér füstgomolyag tódult ki belőle, a levegőbe emelkedett, mint a nyári felhő és gyorsan délfelé vonult a nyugodt tengeren át. Más nem volt a dobozban. Most már tudta Urashima, hogy a saját boldogságát ölte meg. Nem térhet vissza soha többé szerelmes asszonyához. Keservesen sikoltott és zokogott kétségbeesésében. De nem sokáig tette. Hirtelenül elváltozottnak éhezte ímiagát: Jéglhidcgtség ömlött az ereibe — fogai kihullottak, az arca összeráncosodott, a haja hófehér lett, a tagjai szétmáílottk, az ereje elhagyta egészen. — Élettelenül esett le a homokba, szétzúzta őt négyszáz télnek rémséges sulva, amely egyszerre zuhant le reája . .