Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-20 / 291. szám

19.1 II. évfolyam, 291. szám Szerda, december 20 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szám •—• Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., o Városház-utca 3. szám ELŐF1ZETESI AR SZEGEDEN egész évre . R 24'— félévre . . . R 12" negyedévre . R 61— egy hónapra R V Egyes szám ára 10 filiér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14-— negyedévre . K V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 filiér. TELEFON-SZÁM: 305 lOadóhivau. 836 interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg teleíon-száma 128—12 Návag Lajos a közigazgatás reformjárói. Návay Lajos, a képviselőház elnöke, a Jogállam vasárnap megjelenő jubiláris számában rendkivül érdekes cikket irt a közigazgatás reformjának sokat vitatott s mihamarább aktuálissá váló kérdéséről. Návay Lajos, aki esztendőkig szolgálta, egy ideig alispánként is, a megyei közigazgatást, egyik legalaposabb szakértője a kérdésnek s igy fejtegetései még abban az esetben is nagy sulylyal esének a latba a probléma megoldásának nehéz munkája során, ha a nagy közjogi méltóság disze nem is fokozná jelentőségüket. Épen ezért Návay Lajos cikkének főrészét érdemesnek tartjuk leközölni, mert a közigazgatás reformjáról szólva azt hiszszük, hogy ez a kérdés mihamarabb aktuálissá lesz. — Minthogy a felelősség, amely az igazgatás vezetésének mikéntjéért a kormányt terheli, csak akkor lesz teljes, ha a kormány a végrehajtás tekintetében egy tőle közvetlenül függő és kellőkép fegyelmezett tisztviselői karra támaszkodhatik, nem habozunk annak a kijelentésével, hogy a reform kapcsán forma szerint is államositandónak tartjuk azokat a szerveket, amelyek lényegileg ma is állami feladatokat teljesítenek s mint ilyenek az állami életnek nagyfontosságú orgánumai. Az alapelv megállapítása persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a reform megvalósulásánál tartózkodjunk mindentől, ami a történelmi alapokon nyugvó szokásoknak indokolatlan megsértését jelentené és igy azzal a hátránynyal járhatna, miszerint téves magyarázatokkal a municipális élet megsemmisítésére vezethetne. Ez semmiesetre nem lehet célunk, hisz mint azt fentebb kifejtettük, ellenkezőleg — az „önkormányzati élet" megerősítésére — a társadalom mai hiányzó szabad tevékenykedósének megalapozására kell a reform kapcsán törekednünk. Ezért egyes kivételektől eltekintve, tartózkodni kell a megyei keretek megbolygatásától, mert nem szabad feledni, hogy a municipális élet volt nemzetünk politikai iskolája s hogy a hevesi, a szabolcsi, a csanádi ember többnyire mint hevesi, szabolcsi és csanádi polgár vált és nevelődött a nemzeti társadalom hasznos tagjává. A közigazgatás reformjának nem szabad kizárólag dóktrinaer szemponttok után indulnia és kell, hogy a „Schulexemper" rovására itt is, ott is koncessziókat tegyünk a tényleges és történelmi hagyományokon nyugvó és kifejlődött viszonyoknak. És bár kétségtelen előnye lesz is az államosít ásnak, — főleg a nemzetiségi vidékeken — hogy az állami alkalmazás szabad diszpozíciója helyteleníteni tudja a kizárólag helyi és családi befolyások által irányitott alkalmazást, mindazonáltal helytelen volna „üdvös lehetőségből" rendszert csinálni és feledni azokat a nagy előnyöket, amelyek az adminisztrálok és adminisztráltak homogenitásából erednek. És itt egyszersmind eljutottunk fejtegetésünknek ahoz a pontjához, ahol a megyei társadalmi viszonyok ecsételésére kell kitérnünk. Mert kétségtelen, hogy az a ragaszkodás, amellyel a mai rendszer mellett ma is igen sok helyütt találkozunk, politikai indokokon kivül abban is magyarázatát leli, hogy társadalmi osztályaink közül az, amelyet történelmi középosztálynak szoktak nevezni, mint a régi dicsőség utolsó mentsvárához ragaszkodik az ősi és ősei által fentartott vármegyéhez. Tisztán áll előttünk, hogy fejtegetéseinek ez a része nem fog általános helyesléssel találkozni, sőt arra is el vagyunk készülve, hogy esetleges támadásokban is lesz részünk azok részéről, akik az úgynevezett történelmi középosztály érdekeinek a szószólói. Pedig mi sem áll távolabb tőlünk, mint megtámadása annak az osztálynak, amelynek hazánk a múltban oly sokat köszönhet és amely 48 előtt tényleg pillére volt a magyar nemzet fejlődésének és irányitója viszontagságteljes haladásának. Ámde a mult érdemei nem tehetnek elfogultakká a jelen hiányosságai iránt és a nemzet jövőjét tartva szemünk Urashima. (Japán mese.) Irta Lafcadio Hearn. Urashima Taro, egy fiatal balász, ezernégyszáz évvel ezelőtt bárkájával elhagyta Suminoge partjait. Halványkék, álmodozó nyári nap volt, tündöklő világosságát, hófehér csipkés felhők tompították. A hegyek is puha kék ködükbe vesztek és távoli levegőégen és fáradtak voltak a levegőhullámok is. Urashima is fáradt volt és szabadjára engedte halászbárkáját. Furcsa bárka volt. Színtelen, kormányevező nélküli, különös alakú bárka, amilyet még soh'se láthattál. Csakis a régi halászfalvakban, ott a japáni tenger partjain, láthatsz még ma is, tizennégyszáz évvel ezután, ilyen különös, furcsa bárkákat. Soká ült Urashima és csöndesen horgászott. Végre megmozdult a horog vége. De, amikor felhúzta, csak egy teknősbéka lógott rajta. A tekenösbékák Istennek szentelt állatok. Hosszú életnek örvendenek, ezer évig, némelyik tízezer évig is elél. Nagy bün volna agyonütni közülük egyet is. A halász szelíden kiszabadította a tekenőst és az Istenekhez küldve imáját, visszaadta szabadságát. Ámde ezentúl nem fogott semmit. A nap forró volt és csöndes a levegő és a tenger. Körülölte mi sem mozdult. Nagy fáradtság fogta el ürashimát és elaludt a bárkájában. Az álmodozó tengerből ekkor csodaszép leány szállt fel. A ruhája bíborból és azúrból volt szőve, selymes fekete haja a sarkát verte, ugy mint ezernégyszáz évvel ezelőtt a hercegkisasszonyok viselték. Oly puhán, mint a szellő, siklott végig - a vizén, lehajolt az alvó halász fölé és halk érintéssel keltette fel. — Ne félj — mondta, — Atyám, a tengerek istene küldött ide hozzád, mert olyan jóságos a szived. Visszaadtad szabadságát ma egy tekenősbékának. Jer el velem atyám palotájába, arra a szigetre, ahol soh'se hal meg a nyár. Ott a feleséged leszek és boldogan élünk a virágok kölzött. Urashima csodálattal és bámulattal nézte. Mert csodaszép leány volt. Nem tehetett ellene, nagyon megszerette. Erre a leány kezébe vett egy evezőt, Urashima a másikat és együtt mentek — nramt még ma is a nyugati partok halászni, férj és feleség, együtt eveznek, ha aranyos esti fényben ragyognak a bárkák. Szelíden és csöndesen siklottak végig a nyugodt, kék vizeken, dél felé, mig odaértek a szigethez, ahol sohasem hal meg a nyár. A sziget alacsony partja lassan emelkedett ki a kék hullámokból. Örökzöld bokrok fölött hegyes tetők tűntek elő. Ez volt a tengerek királyának palotája, oly csodaszép, mint Juriaku mikádó kastélya ezernégyszáz évvel ezelőtt. Ünnepi ruhába öltöztetett, különös szolgák fogadták ott őket, tengeri szülöttek voltak, akik Ürashimát, fejedelmüknek vejét, alázatosan köszöntötték. Igy lett Urashim menyasszonya a tenger királyának leánya. Csodaszerü pompával ülték meg a nászt és örömmel, jókedvvel teltek meg a palota termei. Urashima naponta uj csodákat látott a tenger mélységeiből, ahonnan a király szolgái felhozták őket. Annak a meseországnak csodáit, ahol sohse hal meg a nyár. Három év mult el igy. Ez idő alatt folyton nehéz szívvel gondolt haza Urishima atyjára, anyjára, akik bizonyára várakoztak reá). Végre megkérte szerelmes asszonyát, engedje őt haza, csak kis időre engedje el magától. Egy szót akar csak mondani a szüleinek és menten visszatér hozzá. Erre sirva fakadt az asszony és soká sírdogált, szép csöndesen sirdogált. Végül igy szólt Urashimához: — Minthogy menni készülsz, el kell, hogy engedjelek. De nagyon félek, attól félek, hogy többé nem látjuk egymást.