Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-17 / 289. szám

19i1 II. évfolyam, 289. szám Vasárnap, december 17 Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, E=J Rorona-utca 15. szám • Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal ÍV., Városház-utca 3. szám t=zi ELŐFIZETESI AR SZEGEDEM évre . R 24-— félévre ... R 12*— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28*— félévre . . . R 14*— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőseg 305 c=3 RiadóhivataJ 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Vásárok alkonya. Serényi Béla gróf nagy programbeszédéből egy epizodikus mozzanatot emelünk ki ezúttal. Talán apró részlet az a földmivelési miniszter hatalmas munkatervében, szinte el is tűnik a koncepció méreteiben. De a mi szemünk megakadt rajta, mert nemcsak megláttuk, hanem át is éreztük ama csekélységnek látszó detailnak ugy gazdasági, mint forgalmi, sőt szociális szempontból is komoly jelentőségét. Ez: a vásárügy az ország vidékein. Az „ország gazdája" panaszosan emiitette föl a Ház előtt, mennyire ostromolják a kormányt a jó vidékiek uj keletű vásártartási engedélyekért. Mint halljuk, csak az utolsó időben közel kétszáz ilyen folyamodással kellett a földmivelési minisztériumnak foglalkoznia. S a miniszter be is jelentette a képviselőházban elvi álláspontját, hogy ő ezentúl eme mánia elől elzárkózik, mert terjedésében beteges tünetet lát s egész vásározási rendszerünket szinte nemzeti szerencsétlenségnek tartja. Az ő elvi feltétele feltétlenül igaz. Különösen látjuk ezt Szegeden. Ahol évszázadok előtt országos hirü vásárok voltak és ahol évszázadok multán — ma — mivé sinylett le? A vásár a régi idők elavult intézménye, mely többé nem fér a modern életviszonyokba, sőt ártalmukra van nekik. Vásárokra addig volt szükség, a meddig a gyors forgalom feltételei és eszközei hiányoztak. A patriárchális ódon Magyarország is helyi életet élt csupán, vasutak nélkül, és periodikus vérkeringése nagyobb területre nézve csak a vásárok közvetítésével vala lehetséges. A gazda terményét, az iparos termékét csupán vásáros helyeken és vásárnapokon hozhatta forgalomba, mert a kinálat csakis ott és akkor találta meg kereső közönségét. De ma a helyzet más és az életnek is ahoz kellene alakulnia. Vasúthálózatunk, vonatjárataink megszüntették a távolságot termelők és fogyasztóik közt. Ma képtelen állapot, ha a konkurrens nem igyekszik szükségleteit rögtön beszerezni, mihelyt hiányukat érezni kezdi, hanem elvár hónapszámra, bevárja a legközelebbi vásárt, holott a piacot, az üzleteket s a termelőket bármikor megalálni, mert hisz a forgalom állandóan vásárt tart. Még nagyobb abszurdum, hogy a termelés áruival az év nagyobb részén át üzleti otthonában, vagy normális piacán ne boldogulna, hanem prosperációját, lendületét vásári kirándulásaitól remélné. Helyesen mondta a miniszter, hogy ez a rendszer abnormis; valósággal semmi érdeket nem szolgál s ki nem elégíthet. Az árusító felpakkolja készleteit, költ az útra, fizet helypénzt, elvesztegeti idejét s legtöbbször csalódottan tér vissza: a vásári forgalom alig hoz konyhájára valamit. Ellenben a vásározással járó egyéb költekezés, az elmaradhatatlan dinum-dánumok, verekedések, nem ritkán a kriminális bonyodalmak a Katzenjammer nehéz árnyékával födik el a netáni szórványos előnyöket. A miniszter rámutatott a gyakorlati okokra, amik a vásármániát vidéki községeink részéről némileg érthetővé teszik. Sok községnek a vásáron szedhető helypénzek a legbőségesb jövedelmi forrása; hszon náz ki a vásárokból a közigazgatás egyes kisebb organumai javára is: a jegyző a passzus kiállítása vagy átírása révén, a finánc a bírságpénzek százalékából pénzel. Legtöbb haszon az egész vásározás révén a korcsmárosoknak, csapszékeknek s a cigányoknak jut, mert ezeket a sokadalomban mindenki felkeresi: termelők is, fogyasztók is, hogy emezek a vétel örömét, amazok az eladás profitját az állomáson muzsikaszóval — beigyák. Ezért ugyancsak nem érdemes vásárokat tartani, különben volt akárhány szomorú példa, mikor a termelő még az élelmezés s a fuvar költségét sem kaphatta Az uj Eldorádó. Irta Mikszáth Kálmán.*) Naiv örömnek mutatkozik, amint az amerikai magyarok viszavándorlása fakaszt. Most már egyszerre minden jól van. Mintha a halált megszüntetné az, hogy a koporsókra való deszkák elfogytak. Ha valaki azért ment ki Amerikába, mert itt nem bírt megélni, bir az már azért itt megélni, mert Amerikában nem ibirt? A szózat-éneklések, melyekkel a visszaérkezőket a partjon fogadják, nem nagy panacea. A hivatalból való munkába segités szintúgy efemer orvosság. Patikából szeretni, könyvből gazdálkodni, s magyar királyi gondoskodásból napszámoskodni keserves mesterség. Ideigóráig való megragasztás. A széledező méheket nem lehet visszatartani azzal, hogy egyegy kaptárba egy kis mézet csöppentenek az éhenhalás ellen, vagy -egy leander-bokrot tesznek a kaptár elé, hanem az egész elterülő mezőt kell virágossá varázsolni. Ez a titka. Cikkek, röpiratok jelennek meg, melyek e kérdéssel foglalkoznak, nyomozzák az okokat tudósak és avatatlanak, statisztikát csinálnak, 'bevilágítanak a megélhetési viszonyokba, szidják a kormányt, hogy nem jó a szociális politikája, alacsony a munkabér, nincs gyári ipar, nincs elég föld s okul adják a dollárlázat is, mely a szegény embert elfogta. *) A nagy iró irodalmi hagyatékából. Egyik-másik ok kétségtelenül belejátszott 'a kivándorlásba, sőt belejátszott valamennyi, mindenik a maga súlyával. Csakhogy még sem ezeket tartom a kivándorlás főokául. Ugy rémlik nekem, hogy nagyobb erők és magasabb ösztönök dolgoznak itt, amelyekbe bele nem lát a statisztikus, se az osztálytanácsos, se a kivándorlási biztos. Van valami epidómaszerü, valami titokzatos rugó, melyről még azok se tudhatnak számot adni, akik rabjai lettek. Egyszerre lép fel, mintha a levegőből szivná be az emberiség. Honnan volnának különben magyarázhatók azok az általános népvándorlások, melyeknek kényszerereje alatt jöttek be a magyarok is, Krisztus után nem tudni hányban (hivatalosan ezer évvel annak előtte, ahogy Dániel Ernő elkészült a kiállítással). Miért mozdultak volna meg akkoriban annyi és annyi népek, ha a vándorlásokban nem valami megmagyarázhatatlan ösztönök, mozgási gerjedelmek és vágyak szerepelnének? Hiszen olyanok is cseréltek hazát, akik a jobbat hagyták ott a rosszabbért. Kifürgészhetetlen (betegségek lappanganak az összes teremtményekben. Az embertől a macskáig, mely utóbbit, mint tudjuk, meglepi a vesania. S ezek a betegségek ragályosak, mint a nóná'k, nyakszirtmerevedések századokig pihennek valahol, egyszer előjönnek, végfigszáguldanak egy országon, vagy egy világrészen. Pusztán a szociális vagy politikai ba- I jökra szorítani le ezt a kérdést, szamárság. Volt itt már rosszabb dolga is a szegény embernek, a kaioda s deres idejében. Azonkívül is sokszor meglátogatott az isten, de nem az a bizonyos magyarok istene ,akit mi teremtettünk a saját képünkre, hogy legyen ott fönn is egy kis protekciónk. (Anélkül csak nem lehet el a magyar ember.) ínségeket hozott ránk. Voltak óriási szárazságok, amikor semmi sem termett, világraszóló sáskajárások, amikor minden elpusztult, ami termett. 1863-ban a földből gyúrt pogácsát ették az Alföldön, de azért senki sem vándorolt ki; itthon haltak meg éhen a magyarok. Bizonyos tehát, hogy ezt a ragálytt, ha természeti erők, szitják jpedig főkép azok szítják), meg sem szüntetheti végképen más, csak maga a természet. Az amerikai trösztök bukása csak közbejött szerencsés incidens. Ha megint megindulnak a gyáraik, megindul a magyar invázió is. Vagy ha Amerikai nem lesz, 'hát nagy a világ, másfelé mennek, mert azok a kifürkészhetetlen erők azt parancsolják: Menj! * ... No most ugyan becsaptam az olvasót, — mint a cinkotai kántor a királyt. Az olvasó ugyanis azt hiszi, hogy amit fentebb elolvasott, hogy az egy tárca eleje, pedig az csak egy beszélgetés utolja, azt is hiheti, hogy ezeket neki mondom, pedig dehogy mondom, dehogy. Ezeket ón falun (ahol néhány nap előtt voltam) a látogatóimnak beszéltem el,