Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-16 / 288. szám

19 1 ü. évfoíyarr, 288. szá.-n Szombat, december 16 ELŐFIZETÉSI AR SZCGEDEh egész évre . K 24*— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2*— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR V1DEREN: egész évre R 28-— félévre . . . K 14 — negyedévre. R 7*— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőseg 305 c=a Kiadóhivatal 836 interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg tekíon-száma 128—12 RSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c.-3 Rorona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., J==I Városház-utca 3. szám c=i Orvosok helyett jósok. Azokban a napokban, amikor Hollós József dr szegedi orvost a francia akadémia kitüntette orvosi könyveért, — a szegedi rendőrség leleplezett egy hatalmas jósintézetet. Ebben a nem szabadalmazott, tehát föllendült magyar intézetben kuruzsoltak, betegeket gyógyítottak, élőkkel és holtakkal társalogtak, örök titkokat fejtettek meg és jósoltak. S a lelelplezés után — még ma — kiderült, hogy ilyen jósolóintézetek nemcsak a tanyákon gyakoriak, hanem a belterületen is. És a leleplezésük csak azért következik el olyan ritkán, mert az ilyen jósintézeteket általában inkább tiszteli a nép, mint például a közkórház — épületét. Gyönyörű magyar tünet ez a kettő is! Az orvostudós, akit évekig, minden tekintetben mellőznek, á letörésére, ambíciójának és zsenialitásának elfojtására valósággal szervezkednek. És aki külföldön ismét előbb vesznek észre s inkább honorálnak, mint itthon, — Szegeden és az egész kánaános országban. Az orvostudóssal szemben ott ragyog a titokzatos jósintézet. Nem egy. De sok. És mind egészségesebb berendezésű, szilárAsszonyok. Irta Balassa Emil. (Az egyik asszony szőke, a másik fekete. A szőke asszony piciny, meleg hálószobájában ülnek összebújva és nagyon halkan beszélgetnek. Délután öt óra van, csúnya novemberi eső esik, a szoba már majdnem sötét és ők ketten ugy látszanak, mint két odakuporodott macska, vagy két testetlen árnyék. Halkan beszélnek, közben nagyon sok a csönd s ilyenkor hallani, amint koppant az eső és az ablak alatt elszalad egy kocsi.) A szőke: Az enyém volt. A fekete: Az enyém ilesz! A szőke: Én nem bánom. Én nem irigylem magától. Utóvégre semmi sem tart örökké és én már két hete nem is láttam öt. A fekete: Még a mult héten láttam magukat együtt az utcán. A szőke: Az már nem számit, mert akkor már vége volt. Akkor már nem jött ide fel. A fekete: Hát maguk itten, a lakásban találkoztak? A szőke: Igen. Itt biztosabb. Kezdetben gyáva volt. Sohasem akart ide jönni. Azt mondta menjünk hozzá. De én nem akartam. Mindig makacskodott. Majd magával is igy lesz. Meglássa. Ha valami nem tetszik neki, megrázza a fekete fejét, a nagy szemével konokul belenéz a levegőbe és azt mondja: dabb épület, mint a közkórház. És mindegyik jósda látogatottabb is, mint egy-egy kerületi orvos rendelőszobája. Ismételjük, gyönyörű magyar tünet: — orvosok helyett jósok. Általános is ez a magyar tünet. Ö, nem kell ezért Szegednek külön pirulnia. Hiszen általában országosan kellene ezért pirulnunk, tehát — föl se vesszük. Kiirthatatlan magyar szokás.' Legalább még ma is annak látszik. Mert a magyar ember a jósokban és kuruzslókban még ma is nagyon hisz. Fatálisan, élete utolsó pillanatáig hisz és nemzedékről nemzedékre is. Most, hogy újra föltárta a szegedi rendőrség ilyen jósda förtelmeit, láthatjuk, mennyi vakhit, mennyi bizalom lengi körül a jósolás papjait. Aakdnak olyan vadmagyarok, a kik a párnát odaadják a fejük alól, ha még maradt, hogyha a jós segit rajtok. Azt még értjük, ha ez az istenáldott magyar nép csodát vár, jóst kiván. De azt már megdöbbentőnek találjuk, hogy a kuruzslónak, a jósnak inkább hisz, mint az orvosnak. Amikor írásunkban eddig eljutottunk, látjuk, hogy erről a tünetről köteteket kellene irni. Különösen a külföld felé. Ellennem. Akkor beszélhet neki, amennyit akar! És én mégis rábirtam mindenre. A fekete: Nem nagy művészet! Egy huszonnégy éves fiút! A szőke: Sokkal nagyobb művészet, mint egy negyven éves embert. A fekete: Én tudom, hogy nem nehéz. Majd megmutatom! A szőke: Talán sikerül. Én nem vagyok irigy. Szeretném, ha simán, gyorsan menne a dolog. Mit gondol? A fekete: Biztosan menni fog. Majd egy kicsit kacérkodom vele és nagyon szigorú leszek hozzá. A szőke: Ez nem lesz jó! Ezzel a fiúval nem lehet igy bánni. Ennek hamar oda kell kínálni mindent, különben idő előtt megunja és itt hagyja magát. Gyorsan kelll elkezdeni. Az egész kezdet ne tartson tovább két hétnél. Két hét múlva maga tegyen ugy, mintha már alig várná a dolgot és siettesse. Ha lassabban csinálja, meglátja, itt hagyja magát a faképnél. A fekete: Maga is igy csinálta? A szőke: Vele igen! Minden férfivel másképen kell. Előbb ki kell tanulmányozni őket. Előbb tanulmányozza egy kicsit ezt a fiut. Szeretném, ha magának sikerülne. Látja, én nem vagyok irigy. Szereti? A fekete: Azt hiszem! Tetszik! Szeretném magamnak! Van ellene kifogása? Hiszen maguk közt már úgyis vége van. ben: befelé minden egyes sor sok. Mert hisz mindenki tudja ezeket! Mindenki tudja, milyen sanyarú általában a magyar orvos anyagi helyzete. Mindenki tudja, mi az a magyar közegészségügy, ami szépen van, mert nincs. Mindenki tudja, hogy micsoda pusztitást végez a tüdővész, mennyi a szabadon futkosó elmebajosok száma, mennyi az elsatnyult gyermek, mint dühöng a gyermekhalálozás. De hát ezek olyan közönséges dolgok, amelyekről nem érdemes beszélni. Legföljebb tudomásul vesszük még azt is, hogy Dunántul leginkább az egyke hódit, Felsővidéken inkább a kivándorlás, Kiskunságban és Csongrádban a trachoma, a Bánátban a tüdővész, Szeged körül pedig? Itt talán mind, arányosan eloszolva . . . Orvosok helyett jósok. Ez a refrén, a mely minduntalan kiütközik a magyar közegészségügyben. Ez a magyar tünet magyarázza, hogy miért lehetnek ilyenek a közegészségügyi viszonyaink. Mit mondjunk még? Hogy ezeken változtatni kell? De hisz ezt mindenki ugy is tudja. Vagy, hogy ezeken az állapotokon gyorsan kell segiteni? De hát ezt mindenki várja. Mindenesetre nyugodjunk meg abban, hogy magyarok vagyunk, MagyarorA szőke (nevet): Semmi kifogásom! Mondtam már, hogy nem vagyok irigy. Nekem ez nem fáj. A szerelem és az örökkévalóság fogalma nem egy napon született. Maga azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint a többi asszonyok, akiknek nagyon, nagyon fáj, hogy utánuk még egy nő következik, sőt még jobban fáj, ha ismerik az utódokat. Igaz, hogy ez nagy fájdalom, a legnagyobb, mert sérti a hiuságunkat, de én nem vagyok ilyen. Tudja, az asszonyok néha, ebből a szempontból még furcsábbak, mint a férfiak. Minden férfi csak azt szeretné, ha ő lenne az első szerelme egy nőnek, de minden asszony azt akarja, hogy ő legyen egy férfinak az utolsó szerelme. Ez lehetetlen. Én nem vagyok irigy. Én belenyugszom, hogy most -maga következik. Maga nem is én utánam jön, mert köztünk egy kis időköz van. Sőt talán egyéb is. A fekete: Ugyan mi? A szőke: Talán valaki. Talán egy aszszony. Egy közbeeső asszony. A fekete (idegesen): Ugyan! A szőke: Lehet. De maga nagyon ideges. Én nem beszélek erről. A fekete: Erről nem is lehet beszélni! A szőke: Maga igazán furcsa. Már ugy tesz, mintha ez a fiu a magáé volna. Pedig egy kicsit még az enyém is, aztán egy darabig senki se következik és aztán talán jön maga.