Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-13 / 285. szám

2 DÉLMAGYARORS/ÁG 1911 december 13 a ketten a maguk obstrukciős szimpátiája után ítélnek s nem az obstrukció természete után általában. Pedig hiszen, ha jönne egy kormány a szociálisták választójogi programjával s benyújtana egy ily javaslatot: ki más obstruálná meg, mint — gróf Andrássy Gyula? De, ha Andrássy azt a választójogot obstruálja meg, amely egyenlő, Justh pedig azt, amely nem egyenlő: ugyan hol lehet olyan választási rendszert kitalálni, a mely sem egyenlő, sem egyenlőtlen ne legyen, s igy sem Andrássy, sem Justh ne obstruálja meg? Bizony nem lehet. Meg vagyunk győződve, hogy Andrássy hajlandó a házszabályrevizióra, hacsak bizonyos katonai vivmányok megadatnak. Batthyány pedig kijelentette, hogy a Justh-párt meg fogja csinálni a házszabályreviziót, mihelyt meg lesz az általános és egyenlő és titkos szavazati jog. És ez mind bölcsen van igy. De azt már nem tudja megmondani sem Batthyány, sem Andrássy Gyula, hogy abban az esetben ugyan mi módon fogják a házszabály revíziót megcsinálni? És ugyan, hogy akarja Batthyány — még ha meg is lenne a többségük — megcsinálni az egyenlő és titkos választói jogot a mai házszabályokkal? Hiszen tudhatja jól, hogy az ellen Andrássy is, Apponyi is, pártja is — obstruálni fog. Csinálják meg, ha meg lehet, azt a békés házszabályreviziót s ne mondják lehetségesnek, ha lehetetlennek tapasztalják. Ne feledjék el, hogy, bármi legyen a programjuk, azt — mint alkotmányos emberek — csak többségi határozattal vihetik keresztül. Aki pedig ma a kisebbség, holnap pedig a többség erőszakosságának a sés csillogásu támadjon helyette. Hosszú téli délutánokon, ha kinn mindent megdermesztett a fagy és a tkis ablakon kristályos jégrózsátk virágzottak, összeültek az alacsony, füstös szobában. Szép, holdvilágos estalkonyon, ha az öreg Fedkó a beteg gyermeket levitte a kertbe, Mária a lábaihoz ült a magas, imbolygó füre s a két gyermek az ezüstös holdsugárnál tovább fonta álmait. A csillogó fénysuglárokon jöttek a szellemek úszva és a falambak zizegésében, az élénk szinü füvek álmatag bólogatásában ezer és ezer kedves mesealak üdvözölte őket. A kis Tóbi leszakasztott egy ezüstfehér csillagvirágok és mondott hozzá egy mesét, amelyet ő talált ki: Hogy ezek a csillagviráigok egyszer valóságos, csillogó csilagok lettek voina és egy jó tündéré voltak, aki a legszebb, legfényesebb csillagban lakik. Korábban tudott repülni, most pedig állva kell maradnia, amig ismét meg nem lesz az ő pompás, tüzes uszálya, melyet egy gonosz, kaján sátán letört és a földre hajított. Ebből lettek a csillagvirágok és a szegény szép tündér sir, amig szemei el nem homályosodnak, hiszen sose tud már a naphoz repülni, hogy ott csillogó ruháját és fátyolát megaranyozza. Aki pedig a földön gyakran gondol rá, amint a gonosz emberek virágait kinevetik és eldobják, fejoldhatja őt, mert minden ilyen gondolat a virágok közül egyet csillaggá változtat. Mihelyt minden virágja csillaggá változott, eljön ő és megcsókolja megszabaditójának homlokát. Akkor majd tud repülni Tóbi és követheti a távoli csillaghazába. hive, — mert ma kisebbségben van, holnap pedig többségben lehet, — annak politikai elveit nem pártatlan felfogás irányítja. Magyar agrárpolitika. (Saját tudósítónktól.) Az Omge lefolyt közgyűlése akkor is megérdemelné az egész ország érdeklődését, ha nem is volna legtekintélyesebb és legnagyobb gazdasági egyesületünk. A mezőgazdaság helyzetét, a gazdatársadalom anyagi és szociális viszonyait még akkor is a legéberebb figyelemben kell részesíteni, ha különben az ember nem is meggyökeresedett agrárius, mert még az iparilag legfejlettebb országban is tudják, bogy minden modern állam közgazdaságának a mezőgazdaság az alapja. Igaz, hogy túlzásokba nem szabad tévedni, mert ez mindig nemcsak az igazságnak és méltányosságnak rovására megy, hanem az állam érdekei ellen is van. Nem szabad elfeledni azt, még ha az ember a mezőgazdaság produktivitását a legőszintébb őszinteséggel kiván ja is, hogy minden modern államban évről-évre fogy a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság száma s hogy a lakosság évrőlévre nagyobb arányban keresi a boldogulását más pályán. Ez olyan törvényszerű, hogy azokban a támadásokban, amelyeket nálunk az utóbbi időben mind gyakrabban és gyakrabban intéznek a latifundiumok, a hitbizományok és egyéb kötött birtokok ellen, sok túlzás van. Ha a lekötöttség mégis szűnnék s ha a földbirtok szabad forgalma az egész vonalon biztosíttatnék is, ba tehát látszólag egészségesebb birtokelosztások létesülhetnének, még akkor is folyton csökkenne a mezőgazdasággal foglalkozók száma, mert ez gazdasági törvény, mely alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Legfölebb a kivándorlás csökkenne, de az is csak átmenőlegesen. Nincs olyan ország, mely ipar nélkül el tudná tartani a lakosságát s Carey egész szellemesen mutat rá arra, liogy az az ország, mely állandóan mezőgazdasági terményeket ekszportál, vajmi hamar embereket kénytelen ekszporIgy mesélt a kis Tóbi a holdvilágos estalkonyon. Hideg, 'halvány kezecskéivel simogatta gyöngéden a gyönge virágleveleket és nagy, álmodozó szemei a távol sötétjében révedeztek. Gondolatai pedig szállottak felfelé, messze, a távol csillagházába. Szegény 'kis Tóbi! Igaza volt. A tündér eljött. Eljött hozzá, mint szép, szelidszemü angyal, eziistfényii szárnyakon, leterítve fehér uszályos ruhával; sötét haját befödte egy édes illatú halvány rózsakoszorú. Résztvevően tekintett rá jóságos szemeivel, majd homloka fölé hajolt és a kis halvány homlokot csókolta gyöngéden .. A koporsó, melybe tették, egészen kicsiny volt. Kezeibe egy faikeresztet szorítottak, melyen a Megváltó képe volt. A rózsák szórták az illatot, az égő gyertyák imbolygó piros fényt vetettek a keskeny, halvány arcra, a kis Tóbi pedig nyugodtan feküdt és boldogan mosolygott . . . — Igy néz ki a halál — mondta Mária, a halvány asszony a szofán félig hangosan. — Illatozó rózsák, égő gyertyák és egy ember közöttük, kinek rövid ittlétele az örök semmiségben foly szét. És elkezdette ekkor lefesteni magát, milyen lenne ő halványan, hidegen és mint feküdnék összeszorított kézzel mereven a koporsóban, a megszűnt fájdalomnak békés mosolyával, néma ajkain a kibékült vágygyal; a sötét, feketével bevont szobában halkan, csendesen jártak, sokan voltak, kik szeretettel gondoltak rá és némelyiknek szeme nedves lett a könytől, amint fájdalmasan búcsút véve tőle, ránézett. tálni. De még a legmodernebb gazdasági politikusok is, minő például Oldenberg, azt taI nitják, hogy az a nemzet, mely állandóan mezőgazdasági nyersterményeket ekszportál, önmagának sírásója. Nálunk ma a magas mezőgazdasági vámok és a magas gabona- és húsárak a mezőgazdaságot jövedelmezővé teszik. Ez igaz. De ez még nem ok arra, hogy egy gyűlölködő antiagrárius mozgalom induljon meg. Az agrárius túlzásnak és az agrárius kapzsiságnak jogosultságát el nem ismerjük, de nem szabad elfeledni, hogy évtizedeken keresztül olyan agrárkrízis volt ebben az országban, amelynek pusztításait csakis nagynehezen lehet némileg helyrehozni. Igaz, hogy most a mezőgazdáknak jól megy a dolguk, de csak rövid ideje s évtizedek rombolását kell helyrehozni. Főleg van egy körülmény, melyet nem volna szabad figyelmen kivül hagyni annak, ki ezzel a kényes kérdéssel elfogulatlanul akar foglalkozni. Nálunk az egész magyar nemzet egy évezred óta földmivelő. Nálunk mindenki az élet eldorádójának tartja azt, hogy földje legyen s szánthasson, vethessen, arathasson s állatokat nevelhessen. Ez az oka annak, hogy a földbirtokok ára nagy mértékben emelkedett, olyan nagy mértékben, bogy a vételár kamatait amortizációját, a munkásság gyümölcsét a föld a mezőgazdasági depresszió évtizedei alatt be nem hozhatta. Ez aztán a magyar gazdák tőkeerejét rontotta meg, ugy, hogy az idő viszontagságaival s a konjunktúrák rosszabbodásával nem tudtak, vagy csak nehezen tudtak megbirkózni. Megdöbbentő adatok állanak rendelkezésünkre az elmúlt évtizedekből, bogy kényszerárverés utján hány földbirtok cserélt gazdát. Nem hiába kellett már a magyar gazdatársadalom züllésétől félni. Mindehez hozzájárult az, hogy a gabonaárak hihetetlen alacsonyak voltak. A magas agrárvámok tehát nem is az agráriusok agitáció jának voltak eredményei. Ha az egész közvélemény nem lett volna áthatva attól a tudattól, hogy a magyar gazdatársadalom érdekében tenni kell valamit, nem lehetett volna még a legerősebb presszióval Csak egy volt, aki semmit se tudott bánatról, fájdalomról. És ez volt a férje, — az a férfi, akit egyedül szeretett ebben az életben, akit még mindig szeretett, minden kesérüség és kin ellenére is, amelyet szive az utolsó cseppig kiivott . . . Hogy ő rá nézne gyöngéden, szerelmesen, és hozzá közelednék, inkább máshoz, aki neki az, ami az ő ifjú, hűséges felesége hasztalan akart lenni, — az ő mindene, az ő világa, az ő boldogsága. Akkor elfelejtené őt és megszabadulva, a kivánt megváltás érzetében lélekzene fel. Zokogva rejtette arcát kezébe . . . s megint a kis Tóbira gondolt, az ő meséjére és arra a vágyára, hogy elrepüljön messze, messze, egész a távoli csillaghazába. — Mama, mama! — mondá nevetve. — Hisz te nem is láttál engem! . . . Hanem miért sirsz hát? Nem voltam csintalan, bizony nem, mama. édes imama. Mária bánatosan mosolyogva nézett a nagy gyermekszemekbe, melyek bámulva, kérdően tapadtak arcára. Hanem ekkor kitörő gyöngédséggel fonta át karjaival a kis termetet és keblére vonta, hangosan dobogó szivéhez szőritotta. Sokáig nézett a kis arcocskára, mely vonásról-vonásra hasonlított férjéhez, mig végre lecsillapult a vihar, mely kedélyét ugy felizgatta. Gyöngéden csókolgatta a szemeket, az arcocskát, a kis kezeket és az anyaboldogság tiszta, magasztos érzetével elűzte a régi, vissza-visszatérő bánatot. — Jer, kis lányom, — mondá — játszszunk együtt.