Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-13 / 285. szám

1911 II. évfolyam, 285. szám Szerda, december 13 Ktxponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, •—i Rorona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., p=3 Városház-utca 3. szám 1=3 ELÖFIZETESI AR SZEGEDED egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR V1DEREN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAA: Szerkesztőseg 305 1=3 iiiadóhívataí 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg teleion-száma 128—12 Tanulságok. A költségvetés vitája, ezt örömmel lehet megállapítani, észrevehetően halad előre, s van remény, hogy a pártoknak e kérdésben való egyértelműsége meg fogja hozni a nevezetes eredményt: az év vége előtt elintézett költségvetést. De mialatt a gyümölcsöző komoly munka igy folyik, ismét megszólalnak hangok, amelyek a fegyverszünet lejártának idejére a régi technikázásnak még fokozottabb felújítását hirdetik. Hitünk, hogy a politikai belátás a fegyverszünet multával is végre felül fog kerekedni. Mindazonáltal nem árt bevilágítani a parlamenti kerékkötés ellentmondásaiba, s az ellenzéki pártok céljainak ellentétes voltába, hogy az obstrukció célzatlanságát megvilágítsuk. Aki a lefolyt obstrukciót figyelemmel kisérte s annak eseményeit reflekszió tárgyává tette, annak lehetetlen volt nem láni, hogy itt nem egy ephemer jelentőségű muló parlamenti zavar állott be, hanem hogy itt egy mélyreható betegség szimptomájával állunk szemben, amelyet gyökeresen kell meggyógyítani. Azt mondja Andrássy gróf, hogy az obstrukció csak a kormány helytelen katonai politikájának a tünete. Ez az okoskodás meg nem állhat; az összes tények ellene mondanak. Hiszen Andrássy ellen nem a katonai, hanem a bankkérdés miatt foglalt volt állást Justh Gyula s kormányalakítási kísérleteit e miatt fenyegette az obstrukció. Nem ugy állott a dolog, hogy az obsrukciót igérők több katonai vívmányt követeltek, hanem ellenkezőleg ugy, hogy kevesebbel is megelégedtek volna. Azonban a bankkérdésnek mégis volt némi vonatkozása a közjogi kérdésekhez s akkor még lehetett ugy argumentálni, hogy Ausztriával szemben fegyver az obstrukció, s amig ezen a téren nincs elég téve óhajtásainak, addig a parlamentben rend nem lehet. Már itt is felmerült természetesen az a kérdés, hogy hátha igen sokan nem az önálló bankban keresik a nemzet érdekeit, akkor az obstrukció „nemzetmentő" jelentőségéből ugyan mi lesz? És fölmerült az a kérdés, hogy a nemzeti érdek kérdésében az ellenzék — és minden ellenzék — mindig csalhatatlan? Hogy azonban az obstrukciónak ma már nincs Ausztriához való viszonyunkhoz semmi, de semmi köze: azt legvilágosabban megmutatta a Justh-párt uj obstrukciója. Mert ez bevallottan nem katonai, nem közjogi, nem is „hazafias", hanem egyszerűen választójogi szempontból volt meginditva és bevalottan nem nemzeti célokat tűzött ki magának. Hol itt az obstrukció nemzetmentő ereje? Hogy tud ezen Andrássy katonai vívmányokkal segiteni? Látjuk mennyire nem igaz, hogy az obstrukció közjogi helyzetünk, vagy katonai politikánk eredménye. És ha ez igy van, ha a választói jog helyes reformja után is biztosan lehet számítani oly obstrukcióra, mely a minden megoldással elégedetlen: lehet-e hinni, lehet-e remélni, hogy az obstrukció abbamarad? Andrássy azt hiszi, lehet s azt mondja, hogy egyetértőleg kell a békét megcsinálni. Azt mondja Andrássy gróf, — s ugyanazt mondják a Kossuth-párt igen tisztelt tagjai is — hogy az obstrukció csak az Ausztriához való viszonyunkból folyó kérdések rendezetlenségének a tünete. Olvassuk el a szociálisták cikkeit s ők meg azt erősitik, hogy az obstrukció az antidemokratikus választási rendszernek a tünete. Teljesen ugyanaz az okoskodás. Mind Mária. Irta S. SoboleívJca. A szobában fénytelen, csöndes alkony ömlött el. Csak a széles, piros selyemernyő, mely a lámpát födte, csillogott, mint egy óriás, tüzes virág és a kályha parazsa felfellobbanó, ihalvány lángjával vetett alig látható fényt a falra, meg a nőnek 'halvány arcára, aki fáradt, félig csukott szemekkel maga elé nézve ült a szofán. A mellékszobában egy tiszta gyermekhang meséit az aranyfürtös karácsonyi angyalról, a nagy, csillámló karácsonyfáról, az uj, rózsás ruháju báburól és a pompás mesekönyvről, melynek olyan észbontó, olyan varázsló világa van. A halvány asszony visszatartott lélek zettel hallgatott. És amint odaát nemsokára minden csendes lett, még mindig mozdulatlanul ült, mintegy megmerevülve és a saját gondolatait meg emlékezéseit figyelte. Itt állt egy nagy, terjedelmes ház, csinos tornyok és erkélyek valtak rajta és sötét pókhálós szögletek. Halvány selyemmel födött rideg bútorok voltak a szobákban és a komor ahlaktáblákban sercegtetett, kattogott a szu. A szolgáló, a csinos Katica, aki egész nap nevetett, vihogott, akkor mindig hajllgatag volt és hányta a keresztet. Ez a halál órája és valakinek meg kell halnia, mondta a Mária kérdésére. S milyen szomorúan nézte a világot, hogy most már bucsut kell vennie ennek minden örömétől és pompájától. A vendégszobában összedugták fejüket az emberek és beszéltek a küszöbön álló halálesetről. Mindenki tudott a szellemekről és a szegény, feloldatlan lelkekről mesélni, mig egyik a másiktól félt és mégis nem mert egyedül maradni. Az „öreg ur"nak nem volt szabad ily fecsegésről tudnia, mert bar nem hitt semmit belőlük, mégis olyan haragos tudott lenni. Maga is érintkezésben volt a szellemekkel, mert maga is ősrégi volt, talán már száz éves is, mint Bianca vélte. Az „öreg ur" Mária nagyatyja volt. Az egyetlen fia, Mária atyja, neje halála után világgá ment, Mária pedig itt maradt a nagy, puszta házban, az öreg, egyedül álló emberrel. Vigasztalan, egyforma volt a környezete. A gyeppel födött udvar volt játszóhelye, két szelid nyul volt a játszótársa. A ház mögött a kert elhanyagolt volt, a sürü csalittói nagy része járhatlan; a kavicsos uton buja gyom sarjadt, a kertfal is helyenként beomlott és a szétmállott köveken zöld, puha moha ütött tanyát. A réseken ki lehetett látni a távol, szomorú vidékre. Majd erről, majd amarról hozott a szél panaszos, bánatos hangot, — a szerelmes legénynek dalát, ki a nehéz földmunkálás fáradalmai közt kedvesére gondolt. A göröngyös uton vágtattak a porlepte pórok, ostorcsapással, kurjantással tüzelve nyomorult gebéiket, a közeli csapszékhez, melynek szétbomló szalmafödele a szürke legelő felé fityegett. Szétrombolt sánkalibák széltépte füstfogóval és piszkosan meredő falaival: ilyen volt a szegény olasz falu képe. Mögötte nyújtózott a barna sikság. Csak a távolban, a látóhatárnál lehetett látni egy feketéllő csikót, — ez volt ia nagy bükkerdő, amely mögött feküdt a város templomaival, palotáival. És ott volt a tenger is, a nagy, a szép, a mérhetetlen tenger . . . De nem volt semmi látható belőle, messze volt, nagyon messze. Mária mély, gyerekes gondolatokba mélvedve ült itt és nézett ábrándozva fel a nagy, fényes fellegekre, melyek a magasban repülve úsztak az éterben. És az ő vágya is repült velük, messze, messze — a nagy, ezüstfolyásu folyó felé. Mily örömest szaladt volna el, ha a kis Tóbi nincsen. De őt nem hagyhatta ott, azt a szegény kis Tóbit, aki évről-évre az egyetlen szőlővel befutott ablaknál ült és olyan beteg, olyan halvány volt. A kis Tóbi egy bécsinek, az öreg Fedkónak volt a fia. Anyja rég meghalt — mondta — és áhítattal nézett az égre szelid, sötét szemeivel. De az emberek azt beszélték, hogy egy idegen férfival megszökött volna. És az emberek jobban tudták nála. Mert egyszer egy hideg, zivataros őszi estén visszajött. Hanem olyan betegnek és szerencsétlennek -látszott, hogy az öreg Fedkó nem tudta felismerni benne az ő fiatal, virágzó feleségét. Az emberek jobban tudták. Az öreg Fedkó pedig nem tudott semmit mint szép történeteket mesélni, szép, csodaszép történeteket, melyben királyok, királyfiak hercegkisasszonyokat, vagy szegény szénégető leányokat vesznek feleségül, szép tündérek aranyos hattyúkká, gonosz boszorkányok mérges varangyokká, vagy vérszomjas farkasokká változnak. Szemei elől eltűnt a régi, közönséges világ, hogy egy uj, me-