Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-09 / 257. szám

1911 II. évfolyarr, 257. szám Csütörtök, november 9 Mzponti szerkesztőség é3 kiadóhivatal Szeged, •—i Korona-utca 15. szám c^s Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., tz=j Városház-utca 3. szám ctj ú ELÖFIZETESI AR SZEÜEDEN <* ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre . K 24— félévre . . . R 12*— negyedévre . ii 6— egy hónapra H V— Egyes szám ára 10 iiíiér. egész évre K 28— iéiévre . . . R 14 — negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELE* un-azAm: Szerkesztőse} 305 u.adóh.vatai 308 interurbán Jo5 Budapesti szerkesztőseg ieie;on-száma 12 8—12 Béke. A politika érzékeny barometerje, amely már-már a forrpontra emelkedett, ma hirtelen leszállt. Már tegnap este a munkapárt értekezletén kigyúltak a béke fényszórói és mire kinyílt a reggel, a felhőkbe borult eget enyhe derű váltotta fel. Az ellenzék a tizenkettedik órában elővette a jobbik érzékét és egy percre megállott azon az uton, amely már eddig is agyonkompromittálta a magyar parlamentárizmust és az országot a végső romlásba ragadta volna. Egy percre megállott az ellenzék. Szándékosan disztingválunk igy, mert a ma megkötött békét nem tekintjük véglegesnek. Inkább csak fegyverszünet ez, türelmi idő a magábaszállásra, amelynek bensőségétől függ a magyar alkotmány ősi renoméjának megmentése. Ma ugy áll a helyzet, hogy nincs győző és legyőzött, mert magasabb érdekek útját állták a könyörtelen leszámolásnak, de a végén, a tiz év óta tartó, sorvasztó harc legvégén mégis csak győzni kell valakinek és ez a Valaki a többségi elv, a parlamentárizmus gépezetének egyetlen hajtóereje. Amig az ellenzék zászlórúdján lengeti azt a rongyot, amit egyik szellemi vezére, Andrássy Gyula nevezett igy, amig a parlamentárizmus lázadói imakönyvként tisztelik és becézik a visszaéléseknek ponyvafüzeteit, a mai házszabályokat, addig a harc véget nem érhet, mely úgyis megujul ujrá meg újra és lángbaboritja a magyar közéietet. Ezt őszintén ki kell mondani a mai napon, amikor sokféle örömtüzeket gyújtanak. Elégikus hangok pengetésére valóban nincs okunk, de az öröm és dicsőség szuperlatívuszai sem kívánkoznak tollúnkra. Egy kétségtelen nagy eredmény tényleg van, amely ép azért nagy, mert fölüláll a pártharcokon és tisztán az ország érdekét szolgálja. Ez a lehetősége annak, hogy az ország újévre megkapja a jövő évi költségvetést. Beláthatatlan érdekek fűződnek ehez. Elsősorban maga az államrezon, mert önmagunk előtt és a külföld előtt szégyenkeznünk kellene az exlexnek már-már jogszokássá vált abuzusa fölött. A külföld bizalma hogyan fordulhatna őszintén a magyar gazdasági tényezők felé, ha azt látják évről-évre, hogy a magyar állam henye és lelkiismeretlen gazdasszony módjára elmulaszt gondoskodni a saját háztartásának rendjéről. Ezen a legmagasabb szemponton fölül hány vállalkozó állami tisztviselő és egyéb munkáskéz fűzi természetes reményeit a költségvetéshez? Hány apró exisztencia, akit fojtogat a drágaság szörnyetege, lesi gyötrelmek között a büdzsé segitő erejét? Messzire nyúlik az a perspektíva, amit igy megrajzolhatnánk és a miniszterelnök bölcsességének köszönheti az ország, hogy az utolsó órában is inkább csábitotta ez a perspektíva, mint egy elszánt parlamenti csatának egy — bár kétségtelen — de küzdelmes eredményei. Egy másik nagy siker, amit az ellenzék borzasztó kudarcának neveznénk, ha a fegyverszünetben nem tartózkodnánk a lesújtó kritikától: ez a technikai obstrukció bukása. Justh és társai elkötelezték magukat, hogy leszállnak a névszerint lihegő obstrukció girhes paripájáról és beszédes vitában bírálják a véderőt. Az az érzésünk, hogy ebbe a föltételbe legszívesebben ment bele az ellenzék. Tán megbukott volna az alku, ha a kormány ezt az árat nem követeli. Olyan irtózatos nyomás alatt szorongott már hetek-hónapok óta a szélsőbal fullasztó atmoszférája, annyira szégyenkeztek a parlament könynyelmü csuffátételén. Mikor az elnök napnap után azzal inditotta meg a parlamentesdit, hogy — következik a névszerinti szavazás X. Y. külvárosi mellékutcában tartott népgyűlés kérvénye fölött — az ellenzéken lesütött szemek furakodtak a padsorok közé, nem mertek a jobboldal szemébe nézni és egymás szégyenkező tekintetét is kerülték. Hej, milyen nehéz kő esett le ma a szivükről! A kormány és a többség jóvoltából megadatott a gyönyörűség, hogy nem kell többet névszerint szavazni. Reméljük, hogy ezt a gyönyört tartósan élvezni fogják és hogy a magyar parlament lapjairól végleg letakarodik a techPali. Irta Hegedűs Gyula. Ezt a különös történetet a vonaton hallottam, egy hosszú éjszaka, amikor sokáig nem hagytak aludni. Az esti személyvonatba szálltam föl, hogy nyugodtan alhassam Pestig, de valamelyik alföldi állomáson két ur szállott be a fülkébe. Én végignyúltam az egyik oldalon, a szememet lehunytam, de a két emberben nem nem volt annyi figyelem, hogy magamara hagytak volna. Leültek s föl-fölpislogva láttam, hogy elrendezkednek az ülve való alváshoz s irigykedve néznek rám, aki elfoglaltam a kupé felét. — Ez ugyancsak jól tud aludni, — mondta az egyik, egy fekete bajuszu, magas, negyvenes férfi — még arra sem ébredt fel, hogy bejöttünk. A vonat elindult s a másik, akinek ősz szálak fehérletek a hajában, felsóhajtott: — Ujabban nem tudok aludni. Reggel fél ötkor fölébredek s hiába próbálom, nem tudok tovább aludni. Föl kell kelnem. S mit csináljak én Pesten reggel fél ötkor? — Ez bizony elég 'nagy baj, — mondta a másik közömbösen; neki vetette a fejét az ülés támlájának és lehunyta a szemét. — Ne aludj még Lajos, — mondotta — szívjunk el még egy cigarettát. Kivette a tárcáját, megkinálta és rágyújtotta. Szótlanul néztek egymásra s én meg voltam győződve arról, hogy a cigaretta után nyomban hátradőlnek és aludni próbálnak. De az öregebb, aki álmatlanságról panaszkodott, egyszerre a homlokára csapott és örvendezve kiáltott föl: — Látod, Lajos, elfelejtetted volna elmondani az Eliz történetét... A másik mosolygott s mintha egyszerre elszállott volna szeméből az álom. Keresztbe rakta a lábát, fölnézett a lámpára, amelyen le volt huzva az ernyő s elgondolkozva mondta: — Nagyon szép nő volt az Eliz ... — Szép, — felelte az öregebb, — én csak egyszer láttam, de még mindig előttem van a képe. Közönséges nő képét nem jegyzi meg ilyen jól az ember. — S most már elmondhatom neked egész őszintén, hogy én nem szerettem Blizt. Nem szerelem volt az, ami hozzá kötött s ezért volt olyan nehéz elszakadnom tőle. A szerelem elmúlik s akkor magától megy minden. De én egy pillanatig sem szerettem s ha a véletlen nem jön segítségemre, még mindig ott ülnék nála s nem lett volna belőlem semmi. — Nem szeretted? — csodálkozott az öregebb. — Nem. Ha egy napig nem láthattam, majd meghaltam a vágyakozástól és a kíntól, de mégsem szerettem, önmagamat szerettem inkább; tetszet nekem és jól esett, hogy az emberek irigyelnek érte és megbámulnak, ha vele vagyok. Az bizonyos, hogy feltűnő szépségű nő volt s ugy tudott öltözködni, ahogy senki más. Talán félesztendeig szívesen voltam vele, de aztán meguntam. De az volt a baj, hogy csak őt untam meg; az ostobaságát, a szellemtelenségét, a közömbösségét, de sajnáltam odaadni másnak. Nem volt ahhoz erőm, hogy lemondjak róla. Megszoktam már s ha ki nem állhattam is, ha borzongva gondoltam is a szavaira, szerencsétlennek éreztem magam, ha valamikor nem lehettem vele. — Nem értein, — rázta fejét az öregebb. — Pedig nagyon könnyű. Én ha visszagondolok az egész históriára, ugy érzem, hogy nagyon önző voltam s nem is volt erőm ahhoz, hogy kitegyem magam az utolsó jelenet kellemetlenségeinek. Eliz szeretett engem. Ma nem szeretett volna, talán másképen csinálok. De szeretett s nekem nem volt bátorságom megmondani, hogy én szeretném, ha mindennek vége volna már. Mutattam egy kicsit; néha nyers voltam vele, talán goromba is, de ugy vettem észre, hogy az ilyen jelenetek után még jobban szeret, mint azelőtt. Gorombaság kell a nőnek; azt hiszik, hogy ez férfias. Gondolkoztam s majdnem az egész napom azzal telt el, hogy