Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-05 / 254. szám

1911 november 5 SÉLMAGYAlOfeSZÁG 17 Flörtök. A huszadik század a szertelenségek kora. Az emberi lélek mindinkább a misztikusság felé hajlik és ez a különös lelki állapot, az újnak, az ismeretlennek folytonos kutatása, a világűr problémáinak izgató titokzatossága teremtette meg a szertelenséget. Ez a jelleg uralkodó a társadalmi berendezkedésben és életünkben. Napjainkban ami ismert, vagy régi, az elvesztette jelenségét a mai emberre nézve és ma már nincsenek emberek, akik a mult emlékeiért élnének, ha ott nem lebegne előttük a jövő homályos, de merész Ígérete. És a szertelenségnek legfőbb oka abban rejlik, hogy mindaz, ami a természet törvényeinek szigorú és megmásíthatatlan szabályossága folytán meg is valósul, ez az ad hoc haladás oly igénytelen és semmitmondó, hogy a mai ember felcsigázott képzeletét ki nem elégítheti és ma már a megvalósulás pillanatában a múlté. Szokatlan izgatottság uralkodik az emberi kedélyen, mely tartósabb és hosszadalmasabb funkcióra teljesen képtelen. Ennek az izgatott kedélyállapotnak a nyoma rajta van az egész társadalmon, annak legparányibb alkotórészén is és ez a nyugtalanság, mely a mai embernek vérévé vált, átjárja minden cselekvésüket. Számtalan példával és ténynyel lehet igazolni ezt a társadalom legkülönbözőbb részeiből. Az irodalomban már letűnt a regényírók korszaka. A mai ember nem olvas kötetes regényeket, nem, ily irányú szellemi szükségleteit teljesen kielégíti az újságoknak, a modern ember e legkarakterisztikusabb tükrének, a tárcarovata, mely rövid egy pár sorban befejezett és kerek eseményt vagy cselekményt ad. A magyar irodalomban már nincs is regényíró vagy nagyon kevesen szentelik idejüket a hálátlan mesterségnek. A költők pedig tulaj donképen már semmit sem nyújtanak, csak sejtetnek. Ez a misztikus sejtetés azután átmegy az olvasók kifinomult és exaltált idegzetébe és tág teret ad a fantasztikus képzelődésnek, amely a reális és pozitív tudást napjainkban felváltotta. A festészetben különösen érvényesül a szertelenség. Egy piktúra találomra odavetett szinpacsmalagokkal, ez az, amiben mindenki lelkülete magára ismer. A homály, a zűrzavar, az idegfeszítő képzelődés a beteg lelki állapotának legkitűnőbb talaja. Nincsen ma már festő, aki a legminiatürebb részletekig kidolgozott filigrán képet készítene. Kissé általánosítva szabad legyen azt a kifejezést használni, hogy a mai festő tulajdonképen nem is képet, hanem gondolatot ad. Nem az a fontos, amiffest, hanem a gondolat, amelynek közvetítésére tiszta véletlenségből a vásznat használta. A mai festő például nem gyönyörűen kidolgozott tengeri tájat fest, hanem egy homályos vonalakban odavetett viztömeget, amelynek partján egy lenge női ruha fekszik. A szinhatás úgyszólván semmi, de mennyi gondolat! Egy fiatal leány lenge ruhája a tengerparton, ő maga sehol. Mennyi fátyolszerü sejtelem, mennyi idegműködés rajzik egymásra. A szinházban teljesen letűnnek a régi, minden részletében pontosan kidolgozott sokfe'lvonásos darabok. A színpadokon mind tágabb tért hódit az egyfelvonásos. És a jövő színpadát valószínűleg teljesen ez fogja uralni. Sőt maga a színház is kezd letűnni teljesen, hogy helyét elfoglalja a kabaré. A sok változatosság, úgyszólván percenkint más műsorszám, ez tud csak lépést tartani a beteg lélek nyugtalanságával. A színházaknál a szinlapon még a darab tartalma is megvan, a kabaréban a conferencier már kulisszatitkot, sőt az előadandó dolog kritikáját adja. Az első esetben még annyi jelentőséget tulajdonítanak az előadott dolognak, hogy szükségesnek tartják a megértést, az átgondolást is, a kabaréknál még a közönség kritikájának sem adnak időt. A romantikus irányt a pornografikus irányzat váltja föl, az idegrendszernek legteljesebb igénybevételével. A perverzség már nem helyes kifejezés, mivel a természet rendjével való szembehelyezkedés nem fordul elő, mivel ez válik már természetté. A politikai elvek között mind erősebb és erősebb lesz az emberi akarat korlátlan szabadságát hirdető világnézetek hívőinek tábora. A megalapozott szociális igazságokat háttérbe szorítják az anarchikus igazságok és az ipar evolúciója is a legteljesebb szertelenség felé indul. A családi élet teljesen züllésnek indult. És mig mindezen szertelenségek mégis leginkább a felsőbb osztályokat érintik, a családi szétzüllés az egész vonalon tapasztalható. Az egyik helyütt a túlságos jólét, a másik félen meg a nyomor taJÍTca: századszor. Friss parfőmöt cseppentek ma szivemre s eldörzsölöm rajt' félve, finoman: multak ködéből való ez az illat, még kifogyóban néhány cseppje van. Mindig gáláns és szép akartam lenni, pazarlón szórtam én: mindig heves . . . Igy ömlött el szerelmünk elixirje S — mely téged hí — ma századik e versi Hivom tanúnak szavaim szitáját, e színehagyott holmit: agyamat; ó, hányszor simogattam két kezemmel, ó, hányszor kért: másoknak hagyjalak! . . . Hivom tanúnak tollaim acélját: mind nékem zengtek, kérve, hogy szeress! Egy uj sikoly... egy uj parfőmcsepp... Semmi... Csak én tudom, hogy századik e vers! Mea: századszor veszlek ma szivemre, beteg rímekre bizva magamat Mint rossz hajóját a tenger kalóza a szélre bizza, mely mohón dagad. S e zordonstilü, kicsiny irodalmat átkod kigyóbőrébe kötöm én, hadd sziszegjen lányságod rózsaszínjén, mint lengek egy halálos ködön én. Friss parfőmöt cseppentettem szivemre és lásd: hogy szállt föl e fekete gőz multak ködéből, illatos flaconból, amelyben hervad tavasz, nyár és ősz. És lásd: szivem falának tapétáit felszaggató e keserű dalom . . . Lapozz, lapozz a száz versben szelíden: a koporsóm ring minden oldalon. Somlyó Zoltán. Zaimr ur ooíriéfc . . . Tanár ur volnék magam is, Nyomorúságos és helyettes, Gyűlöltek a nagy istenek S e pályát adták végzetemhez. Magyar Homérra gondolok, ' Ki költő és tanár volt, mint én S „a hivatalnak packázásit" Viselte béketűrőn szintén! Ó nagy elődöm, szép apám, Te Atlasa a nyugalomnak, De engem uj kor uj fiát Villámos vágyak ostromolnak! - • ~ i Rohan a szárnyas autó, Repül a légi leviáthán, E forró és rengő világ Uj csodáit hordozza hátán, És én, helyettes Tantalus, Iszom a lőrét guzsbakötve, Ó mennyi szárny és mennyi vágy Törik le bennem mindörökre! Te győző, boldog nemzedék, Kit tőlem kér el majd a holnap Ne gúnyolj, hogyha roskadón, Törött zászlóval letipornak! Ha majd pihenni térhetek Fáradtan, közanyánk ölében, Sirass el hiven engemet, Temess el végül engemet Virágosán, ujjongva, szépen! Juhász Gyula. SQakspere. A Themze partján fölépült a Glóbus És a heroldok trombitája zengett : - — Vizjáró népek és tengeri szentek Ma tarka talárt ölt Jocus és Momus. Ö busán ült egy vén borház sötétjén És myladyk fehér nyakára gondolt, S mig künn az utca vad zenéje tombolt, Elmerengett a britt ég szürke kékjén: Stratfordra gondolt és az ósdi házra, A vig fattyuk borára és vadászata Sir Thomas Lucy kertjében a multat, S mig homlokára ős felhők borultak, Kalamust kért és némán irni kezdte, Hogyan történt a dán királyfi veszte. Emőá Tamás.