Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-30 / 275. szám

1911 II. évfolyam, 275. szánó Csütörtök, november 30 RUzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, •—t Rsrana-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 5=a Városház-utca 3. szám t=i ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . R 24-— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6-— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28-— félévre . . . R 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztősei 305 ^ fiiadóhivatal 308 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg leleion-száma 128—12 Német—angol szóharc. Ritkán várt a világ olyan feszült kíváncsisággal parlamenti beszédet, mint várta már egy hét óta Grey angol külügyminiszterét. Azóta, hogy Faber angol képviselő a választói előtt föllebbentette a nagy titkot, hogy a nyáron csak egy hajszál választotta el Európát egy angol-német háborútól, a német diplomácia és a német kormány minden követ megmozdított, hogy a háborús veszedelem ódiumát Angliára kenje. Kiderlen-Waechter német külügyminiszter már napokkal ezelőtt nagy beszédben igyekezett a német közvéleményt meggyőzni arról, hogy a német kormányt semmi mulasztás nem terheli, hogy nem Németország volt a provokáló fél, s hogy a háború elmaradt ez azért történt, mert Anglia megijedt a németektől, s hogy nem Németország hunyászkodott meg Anglia előtt, hanem megfordítva. A német közvélemény örömmámorban úszott napok óta. A háború elmaradását egyenesen ugy ünnepelték, mint a német flotta diadalát s a német lapok azt a várakozásukat és reményüket fejezték ki, hogy Grey angol külügyminiszter szépen hozzájárul Kiderlen-Waechter állításaihoz, hamut fog hinteni a fejére s vezekel azért, hogy Anglia beleavatkozott Németországnak marokkói üzletébe. Sőt már annyira mentek a németországi lapok, s akkora megalázkodást vártak Grey részéről, hogy napok óta jósolgatták nemcsak Greynek, hanem az egész Asquith-kormánynak bukását. Grey végre elmondta az angol alsóházban a maga válaszát, s a krizis története az ő beszédében egészen más, mint volt Kiderlen-Waechterében. A német lapok azt állítják, hogy Anglia készülődésére semmi ok sem volt, mert mikor a német kormány a Panther nevü hadihajóját Agadirba küldte, ezt a német kormány tudatta az összes kormányokkal, s igy az angollal is. Grey azonban nem volt megelégedve azzal, amit vele a német okrmány tudatott, hanem a Panther rendeltetéséről bővebb felvilágosításokat kért a német kormánytól, de erre a kérelmgre választ nem kapott. Erre az udvariatlan és szokatlan hallgatásra válaszul Anglia megtette az előkészületeket a háborúra, s Németország a fenyegető veszély tudatában végre is megadta a kért és megnyugtató felvilágosítást. Grey is igy adta elő a krizis történetét. Azt mondta, hogy julius negyedikén ő Metternich grófnak, a londoni német nagykövetnek megmondta, hogy a Panther hajónak Agadirba küldése az angol kormány véleménye szerint nagyon veszedelmes helyzetet teremtett. Már akkor tudatta, hogy Anglia semmiféle megegyezésbe Franciaország és Németország közt bele nem nyugszik, amely Anglia tudta nélkül jött létre. Ez nagyon határozott beszéd volt, s ezt Németországban is megérthették. A német kormány azonban ennek dacára nem válaszolt, s néhány hét múlva Grey nagyon izgatottan és nagyon ridegen követelt gróf Metternichtől felvilágositást. Grey szerint ez volt a krizis magja, s ez a német hallgatás volt az oka a háborús veszedelemnek. De mindebből Kiderlen-Waechter beszédében nemcsak, hogy egy szó sem volt, hanem a német külügyminiszter egyenesen azt mondta, hogy a német kör jegyzék után, amelyben a német kormány a Panther kiküldését tudatta a hatalmakkal, az angol kormány semmi kérdést nem intézett Németországhoz s tőle semmi felvilágosítást nem kért egész julius huszonegyedikéig. A julius negyediki beszélgetésről Kinderlen-Waechter egyáltalán nem szólt, pedig Grey szerint ő julius huszonegyedikén egyenesen a julius negyediki beszélgetésre való hivatkozással kért ujabb és határozottabb felvilágosításokat a német nagykövettől. Ebben a fontos kérdésben tehát teljesen elüt a két külügyminiszter állítása. De elüt abban is, hogy mig a német külügymiA tavasz halottja. Irta Balassa Emil. (Ami itt következik, az egy szomorú levél, amelyet egy feketehajú, babaarcú, okos, édes leány irt egy fiúnak.) * ... én már elmondtam magának mindent, csak azt az egyet nem mondtam el, mert én erről nem tudok szavakkal beszélni, én nem tudok erről beszélni sirás nélkül, de mégis akaróim, hogy maga ezt is tudja. Én már megöltem egy fiut. Látja, ennyi az egész és én ezt nem mertem megmondani. Nem is tudtam volna megmondani. Maga el se hiszi. Pedig megöltem. Nem vittem a 'halálba, nem is küldtem, hanem beleringattam, belecsókoltam az elmúlásba, lassan, finoman az én két karomból belefektettem a koporsóba és egy kicsit talán mosolyogtam is hozzá. Ugy-e furcsa? Most tizennyolc éves vagyok. Akkor tizenhat voltam. És meg tudtam ölni. És ugy szerettem, mint valakit, akit elsőnek szeretünk, akié először voltunk. Mindenki, aki ismert bennünket, azt mondta, hogy megöltem. Még azok is, akik tudják, hogy kis gyermekkorunk óta ismertük egymást. Nem ugy bukkantunk egymásra az életben, mint két elhagyott, bolyongó ember, hanem gyermekkorunk óta jártunk egymás mellett, egymást kézenfogva, sétáltunk a városliget parkjában és kocsikáztunk később a Stefánia-uton és igy lett a gyermekszerelemből szerelem. Pedig talán nem is szerettem olyan nagyon. Minden megtörténik s az is megtörtént, amit ő akart pedig én akkor még csak tizenhat éves voltam, ő pedig huszonegy volt és én akkor már tudtam, hogy ő beteg és az orvosok nemsokára el fogják küldeni Kairóba, vagy Lusinpiccolóba, vagy valahová délre, hogy egy kicsit meghosszabbithassák az életét. De nem lehetett. Két olyan gyerek, mint mi voltunk, nem tud fukarkodni az élettel. Nem is tud takarékoskodni. Hiszen én még most se tudok. Hát még akkor! Titokban találkoztunk mindennap és a legíéktelenebb életet éltük mi ketten, pedig akkor már napról-napra soványabb és sápadtabb lett. Ha én nem vagyok, talán még két évig is elélt volna. De igy egy év alatt vége volt. Akik tudtak a mi dolgunkról, azt mondták, hogy megöltem. A jobblelküek csak annvit mondtak, hogy siettettem a halálát. Nem bántam. Bennem már akkor is derengett, ébredezett, lázongott valami furcsa, büszke, ellentmondó gondolat és én már akkor éreztem, amit most, két év multán egész biztosan tudok, hogy ez volt a legnagyobb, a leggyönyörűbb, a legboldogitóbb jó, amit én eddig az életemben megtettem. Ugy-e maga ezt nem hiiszi. Maga azt gondolja, hogy én most az életem legkegyetlenebb bűnéért mondom el védőbeszédemet. Mert kegyetlenség a halálba csókolni egy köhögő, tüdőbeteg, sápadt, sovány fiut, akit nem is szeretünk olyan nagyon, hanem akihez csak szánalom és az első csók érzése köt, meg az a tudat, hogy ő nagyon, nagyon szeret és még akkor is szeret, ,ha meg is kell halnia érte. Látja, ő nem sajnálta az életét és maguk sajnálták, ő adta meg nekem az életben a legudvariasabb bókot, a legalázatosabb hódolatot akkor, amikor azt érezte, hogy az én csókomért nem nagy ár a halál. Ezt már azóta többen mondták, de egyedül csak ő, aki nem mondta, ő tette meg. Valami bámulatból és szánalomból összefonódott tisztelettel és szeretettel nézek vissza reá és most már nem szégyenlek erről irni és nem szégyenlem azt, hogy imaga ezt a levelemet ugy olvassa, mint a múltért, az első rossz lépésemért, egy gyilkosságért való vezeklésemet. Hát igenis megöltem. Hamarabb küldtem el, mint kellett volna. Most már dicsekszem ezzel! Soha az életben emberrel ilyen jót, ilyen nemeset elkövetni nem fogok többet. Pedig az én szájam már sokszor csókolta le siró, szerelmes embereknek a száját, én már egy piiantásommal sok megvonatott, összeszorult, töredező szivet simítottam kii, ezeket a sorokat most, éjszaka, a romantikusan megnyilvánuló őszinteség órájában le merem írni, igen, én már többet csókoltam és többet fogok csókolni, mint kellene, én is el fogom pazarolni az életemet szépen, gyönyörűen, mint maga is és még egynehányan és mégis, mégis, soha olyan boldogan nem pazaroltam el a magam és a más pillanatait, mint akkor, amikor azt a beteg fiut a halálba küldtem.