Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-29 / 274. szám

1911 !S. dvfoiyatr , 274. szám Szerda, november 29 KSzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=a Rorona-utca 15. szám I=j Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám ELŐFIZETESI AR SZEGEDEM egész évre . R 24'— félévre . , . R negyedévre . R 6'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. 12-— 2-— ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28-— félévre . . . R 14'— negyedévre . R 7-— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEfON-SZAM: Szerkesztősei 305 Riadéhivatel 308 interurbán 305 Budapesti szerkesztöseg telefon-száma 128—12 Egyházi immunitás. Ugyanis még nincs elég immunitás ezen a kis magyar globuson. Immunitása van a főrendnek, a képviselőnek, a katonának. Hát legyen immunitása a papnak is. A szelíd X. Pius, aki alig tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ő a pápai tiára kedvéért sohase lássa többé az ő kedves Velencéjét, most mégis annyira beleélte magát a papságba, hogy egyszerűen egyházi átokkal sújtja azokat a törvényhozásokat vagy akár magánosokat is, amelyek vagy akik nem respektálják az egyházi immunitást és papi embert világibiróság elé mernek szólitani. Ilyenformán tehát egyházi átok alá kerülhet bizonyos esetekben nemcsak a magyar biró, de a magyar parlament, sőt végső elemzésben a magyar király is. Hát ugy-e, ez elég csinos perspektíva. Meg fogják-e hirdetni ezt a legfrissebb vatikáni parancsot Magyorországon, vagy sem: azt nem tudjuk, de remélni akarjuk, hogy inkább /wm.Törvényeink megállapítják a király jogát, hogy az ő jóváhagyása nélkül pápai rendeletek Magyarországon nem hirdethetők meg. De megtörténhetik, hogy az apostoli magyar király egy inkább akadémikus, mint gyakorlati természetű sérelem miatt nem gördit akadályt a rendelet meghirdetése ellen s akkor sokféle mentelmi jogaink mellé odakerül a papok mentelmi joga is. De nem is a papok, hanem csak a katolikus papok mentelmi joga, ami még az immunitások területén is külön kiváltságot fog jelenteni. Mert főrend, képviselő, katona mentelmi jogot élvez nálunk, akár katolikus, akár protestáns, akár zsidó, — de a papok közül csak a katolikus lesz az, akit az egyházi átok felidézésének veszedelme nélkül világi biróság elé szólitani nem lehet. A református vagy a zsidó pap azontúl is tudni fogja, hogy minden kiváltság nélkül alá van vetve állami törvényeink tiltó rendelkezéseinek, de a katolikus pap kivétel lesz. A katolikus papnak mentelmi jogát biztosítja — Róma. Magyar területen egy állami tekintetben mindenesetre idegen hatóság. Senkit sem kell kioktatni, hogy a papnak és különösen a katolikus papnak különben is kiváltságos helyzete van mindenütt a világon. A reverenda előtt másként áll meg mindenki, mint a zsakett vagy a munkászubbony előtt. Neki nem kell katonai szolgálatot teljesíteni, őt nem lehet társadalmi uton felelősségre vonni, benne a felelősségtelen erkölcsbiró esetleges túlkapásait is tűrni kell. De maradt az életnek egy parcellája, ahol a reverenda sem lehetett kiváltság: az állami és társadalmi rend megbontásáért megtorlást kereső biróság előtt. A prezumpció az, amit a közmondás igy fejez ki: a pap is ember. Ha ember, nem lehet mentes emberi gyöngeségektől sem. S ha a gyöngeségek megkísérthetik a papot is, akkor megtörténhetik — amire az plet már fölös számmal produkált példákat — hogy papember összeesküvést sző a királyság, az állam, a nemzet ellen, hogy papemberen erőt vesz a szenvedély és gyilkol, hogy úrrá lesznek rajta nagyon is földi gyarlóságok és sikkaszt, lop, csal. Szóval: a pap is ember és összeütközésbe juthat az állami renddel, az állami törvényekkel. Ha ez megesik, az államnak és a társadalomnak is megvan az a megnyugvása, hogy a törvény területén nincs kiváltság s az igazság megtorló keze utoléri az eltévelyedett papot is. Sőt megvan az az előzetes megnyugvás is, hogy maga a papi állás nem bátoríthat fel senkit sem a törvények megkerülésére. De mi lesz, ha a vatikáni rendelet meghirdetése után ez az erkölcsi korlát leomlik s ez a megnyugvás eltűnik. Igaz, föl szabad és föl kell tenni, hogy az egyházi fölöttes hatóság sohasem fogja megtagadni a bünbeesett papok kiszolgáltatását. Ez a föltevés azonban hosszadalmas előzetes procedúrát föltételez. A bűnöst előbb hiSzerelmesek a viharban. Irta Paul Aréne. Bár előtte való nap az anyakönyvvezető előtt örök hűséget esküdött a férjének, Reinette amint felébredt, bizonyos lázadási gerjedelmet érzett magában. Bosszankodott magára, hogy aivónak tetete magát, kissé félelemből, kissé kacér ingerkedésbő! és aztán, hogy valóban elaludt — amennyire megtörte a fáradtság és az öröm — a mozgásban levő vasúti kocsik monoton ringására. És bosszús volt a férje is, hogy respektálta a szeszélyét anélkül, hogy sejtette volna, milyen kegyetlen és kéjes éjszakát élt át a szegény fiu, amint lélegzeni sem mert, nehogy zavarja ezt a gyermekálmot és bámult Reineíte, az igazi Reinette mellett, ki az ülés szögletébe húzódott, egy másik Reinettet, kit az üveges ajtó szelíden tükrözött vissza, mint valami fekete tükör. Most már megvirradt. Egymás után repültek «el a falvak, városok és egy néptelen állomáson a vonat megállása közben madárdal hangzott fel, mire Reinette megkockáztatta egészen felnyitni a szemeit. — Végre, uram,lesz szives megmondani nekem, micsoda hely az a Roque-Estrélle, ahova engemet vinni állit? —Az* Reinette, egy kis falu, melyet kiszemeltem, hogy ottan boldogok legyünk. A következő állomáson leszálltak: a férfi ragyogó arccal, a nő kíváncsian s alapjában elragadtatva, de mégis duzzogni próbált. Fogat várta őket, nagyúri ősiség bőrruganyokon himbálózó és nyers bársonyülésekkel, melyeknek a cirádái a tigris bőrét akarták utánozni. — Ez a fogatunk? — Igen, Reinette. Reinette elfintorítani készült a száját, de nem volt ideje rá. Abban a pillanatban, amint habozva a hágcsóra tette a lábát, hirtelen fagyos szél rohanta meg. — Gyorsan, asszonyom, gyorsan, mondta a kocsis, miközben az ülés hátába kapaszkodott, különben felborit bennünket a szél. Es dideregve, felborzolt hajjal, növekvő rosszkedvvel hagyta Reinette magát a kocsiba emeltetni. Az ég kék volt s a nap égetően sütött be a felhúzott kocsiablakon, a fogat azonban düllongott a szélben, az útszéli ciprusokat dühösen rázva, mintha láthatatlan szellemek gyökerestől ki akarnak tépni, hajladoztak, majd ismét felegyenesedtek, köszöntgettek majdnem földet érintve csúcsaikkal, mig a mandula virágszirmai fehér pillangókként szaldostak a légben. — Ez a mistrá! ? feen. a mi délvidéki sirokkónk, a délnyugati szélvihar. — És sokáig tart a mistrál? — Soha három napnál kevesebb ideig, néha hat, néha kilenc napon keresztül is. — Ah! mondta Reinette minden felelet helyett. A fogat egy néptelen falun haladt át, hol a csukott ablakok mögött egy pár arc mutatkozott és végre egy goth boltivezet alatt begurulva egy szintén goth udvarban állott meg. A hely regényes képe tetszett Reinettenek. Túláradó örömmel indult fel a pompás lépcsőn. Az asztal terítve várta őket a festett gerendás menyezet alatt, a kandallóban hatalmas tüz lobogott a nyári idő dacára, hogy eloszlassa az elernyedést, melytől senki sem menekülhet a mistra idején. S mig dühöngött a szél odakünn, a vén Myon , íelhordta az ételt szerényen, komolyan és némán, mintha csak misét szolgált volna. Mégis csak szép dolog egy igazi kastély! . . . Emiatt megbocsátom magának az ocsmány mistrálját, mely egész idáig üldöz bennünket s be akar törni a kéményen át. — A kastély? Nem! Legfeljebb sarka a kastélynak, egy fönmaradt vén torony, olyan, amilyen romok közepette. A parasztok magtárnak használták, én csak kitataroztattam egy kissé. — Sohasem beszélt maga nekem róla. Mióta várúr maga? — öt esztendő óta. — Minden esetre vannak itt festmények, amelyek ujak, jegyezte meg Reinette nevetve s az ajtó fölött a nevének kezdőbetűire mutatott, melyek aranyban egy nemes címerben pompáztak.