Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-26 / 272. szám

191 í sl. évfolyam, 272. szám Vasárnap, november 26 R&zponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, . c=j Korona-utca 15. szám m Budapesti szerkesztőség és Kiadóhivatal IV., c=i Városház-utca 3. szám £ ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . R 24'— félévre . . . K 12 — negyedévre . K 6"— egy hónapra H V— Egyes szám ára 10 fiííér. " ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre K 28-— iélévre . . . K 14-— negyedévre . K V— egy hónapra K 2.40 ,, Egyes szám ára 10 iiliér. TELE?GN-S2A$i: Szerkesztősei 305 :>iadőh;vatal 308 interurbán 3ü5 Budapesti szerkesztőse® ieletoii-szárrii lí 8—12 Egy nagy beszédről. Néhány felesleges ellenzéki beszéd bozótján áthatolva, végre hozzájuthatott a képviselőház a miniszterelnöknek napok óta nagy érdeklődéssel várt beszédéhez. A miniszterelnök a parlamenti udvariasság minden követelményének megfelelt: nem volt egyetlen beszéd sem, amelyre ki ne tért volna. Munkapárti és ellenzéki szónokoknak egyaránt kijutott a dicsőség, hogy állításaikat figyelmére méltatta, érveléseiket mérlegelte, propoziciókra megfelelt. Nem volt egyetlen részletkérdés sem, amelyet megvilágitatlanul hagyott volna. A legkisebbtől a legnagyobbig, minden felmerült problémát megvilágított, de barátságosan, finomul, senkit nem sértő szelid humorral, s a széles látókörű, nagy koncepciójú államférfinak a nyugodt fölényével. Beszédének békülékeny alaphangja dacára, a magyar nemzet életbevágó kérdéseiben határozott, megalkuvást nem ismerő nézeteket vallott. S bár e kérdésekben is kikerül minden élesebb akcentust és mesterségesen nem nagyított meg oly problémákat, amelyek anélkül is? súlyosak: ahol hü kifejezője volt a magyar nemzet méltóságának és önérzetének. Szónoki babérokra nem vágyódva, mégis elsőrangú szónoki diadalban volt része, mert közvetlen volt, igaz volt, hamisság nélkül való volt, s mert legerősebb bírálatának hegyét is megtompitotta a mindent megértő államférfinak az emberszeretetével. Sorba kellene vennünk valamennyi állítását, ha hiven be akarnánk számolni beszédének politikai és erkölcsi hatásával. Nem könyvekből szedett érveket hallottunk tőle, hanem az életnek tökéletes ismeretét. Itt-ott gúnyolódott is egy kicsit az elméleti politikusok felett, akik az életet s a viszonyokat nem ismerik; vagy ha ismerik is, nem tudják összhangba hozni a szentséges — pártérdekeikkel. Micsoda ellentmondás van például abban, hogy a függetlenségi párt szónokai, akik élethalál harcot hirdetnek a közigazgatás államosításának a puszta gondolatára; mindent az államtól várnak, mindent az államtól kérnek; s habár tele torokkal hangoztatják az önkormányzat szükségességét, tulajdonképpen kiölik a társadalomból azt, ami nélkül semmiféle autonómia fenn nem állhat — az önsegélyre való kedvet, az ön erejére való utaltság érzetét. Mégis, hogy némi rendet tartsunk a miniszterelnöki beszéd részletekben oly gazdag mezején, követjük eszmemenetét és osztását. A megyei tisztviselők státusrendezéséről szólva, megnyugtatta a Házat — elterjedt másféle hirekkel szemben —- hogy e rendezésbe, azonos alapon bevonja a megyei árvaszéki tisztviselőket is. A városok közt szétosztandó segélyről szóló törvényjavaslat csaknem teljesen kész. Benyújtása a Házhoz legközelebb várható. Amennyiben a parlamenti viszonyok miatt a javaslatot az év végéig nem lehet tető alá hozni: az abban előirányzott összeget a városok között ily törvény nélkül is szét fogja osztani. A körorvosok számára létesitendő nyugdijalaphoz az állam jelentékeny öszszeggel hozzájárul. Mondott a miniszterelnök — e kérdéssel kapcsolatban — egy hajmeresztő adatot is, amelylyel orvosügyünk nyomoruságát a legszélesebb világításba helyezte: összesen ötezer orvos van az országban, s ebből kétezerötszáz orvos él egyedül a fővárosban, Az ivóvíz dolgában elismeri a miniszterelnök, hogy sok még a tennivaló. Ez azért van, mert a civilizáció rohamosan termeli minden téren a nagyobb igényeket; oly nagyobb igényeket, amikről apáink még semmit se tudtak. A néppárt vezérszónokát a közszabadság elnyomásával, főleg a népgyűlések megakadályozásával vádolta a kormányt. Egy naplóból. Irta Eur/éne Brieux, Végre. Loptam! Én loptam egy pénzestárcát. Most olvastam össze az értékét. : 117,328 franc volt benne és két darab százfrancos, meg a tegnapi értéktőzsdejegyzék. Izgatottságom a tett fölött, már teljesen elmúlt. Tegnap este még iszonyúan féltem. De ma nyugodt vagyok. Minden az enyém. Nem kell többé koplalnom, mert az egész kincs az enyém! Loptam. Végre! Egy hónappal ezelőtt meglátogattam nagybátyámat, ki Páris környékén lakott. Két éve állás, foglalkozás nélkül vagyok s hogy éhen ne vesszek, szerepeltet másolók, Jösvény színigazgatók megrendelésére. Ez kicsit kevesebb, mint éhenhalás. Nagybátyám magánál tartott mint szolgát s ennek fejében szabad volt házában aludnom. Tul a szomszédban világos volt egy kis ablak és egy embert láttam, ki pénzt és értékpapírokat olvasott. (Ezeket, mik most nálam vannak.) Mikor kész volt vele, szép rendesen belerakta egy nagy bőrtálcába, mit melléhez szorított, mig a másik kezében a lámpát tartva, eltűnt előttem. A mélyen fekvő ajtó elzárta előlem a kilátást. Sötét lett s én aludni tértem. Másnap, helyesebben másnap éjjel, mikor nagybátyám aludt, én átugrottam a házunkat elválasztó sövényt s a szomszéd kerten át az istállóhoz közel lopózva, vártam a tegnapi éjszaka ismétlődését. És nem hiába. ' Mondtam már, hogy a fény, a pénz, az értékpapír, mind, mind egy istállóajtónak kicsi ablakából volt látható mult éjjel? Csakugyan újra gyönyörködhettem mindenben. A tegnapi pénzben, a tegnapi emberben. Az ajtó hasadékán lestem be, az ablakot csak a magasból láthattam — mikor az öreg fölemelt egy nagy nehéz követ, alárejtette a kincset és eltűnt. És hazarohantam. Másnap reggel észrevettem, mily könnyen nyílik és zárul az Istállóajtó. Minden mélyebb gondolkozás nélkül, másnap bucsut vettem nagybátyámtól, előbb azonban kapukulcsai közül egyet zsebembe rejtettem. Tudtam, hogv a szomszéd egy vén zsugori és egyedül lakik házában, egészen egyedül . . . Igen, majdnem elfelejtettem, hogy tegnap, . . . igen tegnap történt, rettenetes éhség gyötört. Nem volt egy soum sem. Utolsó pénzemen visszautaztam. Ah, a nyomor elviselhetetlen volt már. Azt mondják: éhségükben a patkányt is megeszik az emberek. Sőt egymást is felfalják. Én kevesebbet tettem, én csak loptam. Könnyen meni az egész. De miért is ilyen vigyázatlan az, kinek ennyi pénze van. Milyen könnyen az enyém lett! Száztizenhétezer franc értékpapírokban. kilencezer francnyi jelzáloglap s százhuszonhatezer franc bankókban! Az enyém! Az enyém! Julius 9. Pompásan aludtam minden riasztó álom nélkül. Mikor felébredtem, igazán meg kellett erőltetnem az eszemet, igaz-e „az" valóságban. Most már csak az a fő, hogy el ne csípjenek. Intelligens ember vagyok, aki átgondolja cselekvéseit. Mondhatom semmi ielkiismeret-íurdalást nem érzek. Én meg tudom védeni ügyemet. Éhes voltam. Most is éhséget éreztem. Magamhoz vettem kétszáz francot s a pénztárcát elrejtettem bőröndöm legfenekére. Bezártam ajtómat kétszeresen és elmentem. Egy szegényes vendéglőbe tértem be. Egy előre ne változtassuk meg szokásainkat. Harmincöt sout kellett fizetnem ebédemért s én szerettem volna minden pénzemet kiadni, hogy megvendégeljem a szegény, jó embereket, akik ma éheznek. Százfrancosomból nem bírtak visszaadni, előbb váltani kellett valahol. Elfogott a nyugtalanság. Ha rendőrért mentek volna. Pár pillanat múlva félelmem szinte tébollyá fokozódott . . . Biztos, rendőrt hoznak. Vettem kalapomat, hogy elrohanjak, mikor valaki mögöttem utánam szól: — Uram, uram! — Visszaforduljak-e a rendőr hivására. Tétováztam. Végre egy hősies elhatározással megfordultam ... — És a pénze? . . . kérdezték. Vakmerően dörmögtem valamit a rossz kiszolgálásról. Többet itt sem látnak. Julius 25. Tizenöt nap mult el s én semmi vigyázatlanságot nem követtem eh Kétszáz francomból van még három. De a ruhám iszonyúan kopott és piszkos. Ingem oly fekete már, szégyenlem felvenni. Szennyes ládámból kerestem elő egy tisztábbat. Mikor felvettem, iga-