Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-14 / 261. szám

2 DELMAGYARORSZAO 1911 november 11 I matüzben, a kitűzött célok nagyságához ké• pest az erők elégtelenségében s a hazai egyei sületi élet általános pangásában találhatjuk \ föl. Ha végignézünk egyesületünk életén, be I kell vallanunk, hogy a nagy ünnepségek kö| zött megtörtént megalakulás után a lelkese| dés melege lehűlt, a magyar szalmatiiz saj| nosan érvényesült s ugy a társadalom, mint i a vezetőség részéről megcsappant ezen lel: kesedés az egyesületi élet nagymérvű dekadenciájára vezetett. A dekadenciának imásik okát, mint már fentebb jeleztem, a kitűzött célok nagyságához képest az erők elégtelenségében találom. Aki elolvassa alapszabályainkat, amelyek egyesületünk céljait s az arra vezető útirányokat jelzik, az szinte megdöbben azon munkálat nagyságától és sokirányuságától, amelyet egyesületünk működése körébe bevonni hivatott. A reálitás hiánya első tekintetre nyilvánvaló, mert mindjárt szembe tűnik az, hogy a mai életviszonyok között, ily föladatokat, ingyen szervezettel megoldani nem lehet. Nagy központi erő s jól díjazott rengeteg hálózata az alkalmazottaknak, kidomborodó közhatósági jelleg volna szükséges ahoz, hogy a kitűzött formidábilis célok csak részben is megoldassanak; ilyenek hiányában e célok meg sem közelíthetők, sőt azok az egyleti életre azon morális kárral járnak, hogy a vezetőség kénytelen — amint ez már eddig többször történt — évi jelentéseiben a reálitást teljesen nélkülöző színeredményekkel föllépni, amelyek csak a szembe porhintés jellegével birnak. Egyesületi életünk dekadenciájának harmadik oka a magyarországi egyleti élet általános pangásában keresendő. Ennek oka a különféle célokból alakult egyesületek rengeteg száma és ezeknek még mindig állandó szaporodása. Valóságos ördögi rafíinériával gondolnak ki egyesek megfoghatatlan, homályos, át nem értett célokat, amelyekre azonnal egyesületet alapitanak, mert hazánkban az egyesülési szabadság erre szabad tért nyit. Első dolga aztán jónevü elnököt fogni, dijazott titkárt választani, a megalakulást bankettel ünnepelni, közsegélyért folyamodni — azután nem csinálni semmi érdemit. Szóval: az egyesület névleg legföljebb a sajtóban él, egyébként tengődik, satnyul, élete elposványosodik. Hogy ha most már az eddigiekben rámutattam egyesületi életünk dekadenciájának okaira, ugy körülbelül rámutattam az orvoslás módjára is, mert ha eltávolítjuk egyesületi életünkből a föllendülés akadályait, ugy a további érdemleges egyesületi élet fejlődésének akadályait hárítottuk el. Az egyesületi életnek általános pangásán csak uj szellem segíthet, amelyhez mi csak annyiban járulhatunk, amennyiben saját egyesületi működésűnkbe szellemet, lelkesedést öntünk. Az egyesületek szaporodását gátolni sem áll módunkban, mert ez az egyesületi jog korlátozásával járna, amely a szabad állam konstituciójában helyet nem foglalhat. A másik két akadályt azonban elhárítani magunktól függ: kellő egyesületi reális munkássággal kell helyettesíteni a szalmatüz és frazeológia uralmát s az alapszabályok í vonatkozó részeinek revidiálása s az egyesü|; leti célok szoros meghatározása által arányba hozni az elérendő és elérhető célokat a rendelkezésére álló anyagi és erkölcsi eszközökkel. Első tekintetben, vagyis az érdemi egyesületi munkásság tekintetében az irányítást nagynevű elnökünk őekszellenciájától várjuk. Az ö munkás élete garancia arra, hogy egyesületi életünkben a komoly, reális munka meghonosítása utján nem engedi föllángolni a magyar szalmafüzet s ezáltal megmenti egyesületünket a további dekadencia eshetőségétől és veszélyétől. Ajánljuk föl neki e tekintetben legmesszebb menü készséges támogatásunkat. A dekadencia második ikának, vagyis a nagy, hangzatos, de előreláthatólag elérhetlen s nem is az egyesület működése körébe tartozó célok hajhászásának az egyesület életéből való kiküszöbölése az egész egyesületi vezetőség, komoly, tárgyilagos megfontolásának dolga, ami a baj fölismerése és talán ezen szerény, ezen intő szózat után elmaradni bizonyára nem fog. Mert csak akkor, ha az egyesületi életbe a könnyelmii jelszavak uralma helyett a komoly, öntudatos munkásság rezsimje költözik be, csak akkor, hogyha az egyesületi célok szorosan meghatároztatnak, de azok meg is valósittatnak s ezúton egyesületünk iránt az alvidék minden polgárának bizalma felköltetik s támogatása biztosíttatik, akkor fog megfelelni egyesületünk azon nemes föladatnak, amely a nemzetiséglakta délvidékkel szemhogy jogi, orvosi, vallási, filozófiai, avagy pedig műszaki illetve gazdasági jellegű lesz-e az egyetem. Fontosabb az, hogy legyen, mert magyarosító, kulturális hivatásunk teljesítéséhez föltétlenül szükségünk van egyetemre. Ezt elismeri ma már mindenki, elsősorban a nemzeti kormány. És hogy ez igy van, ahoz sok tekintetben hozzájárul Dániel Ernő báró, akinek Szeged, die még inkább a Délvidék kulturális élete már eddig is igen sokat köszönhet és aki, mint a D. M. K. E. uj elnöke, ezután fokozottabban dolgozhatik a kulturáért. A délmagyarországi kulturáért. — Elmondotta Lázár György dr polgármester.— Elsősorban, mint Szeged város polgármestere szólok. E minőségemben hazafias lelkem egész melegével üdvözlöm a tisztelt nagygyűlés minden egyes tagját akkor, amidőn e nagygyűlésen megjelenni s ez által annak fényét és diszét emelni kegyes volt. Második szavam elnök ur ő ekszellenciájának közbecsült személye felé irányul. A legnagyobb hazafiúi örömmel és lelkesedéssel üdvözlöm őt a D. M. K. E. elnöki székében; saját magam részéről is, a város nevében is megköszönöm neki, hogy kiváló közéleti egyéniségének hatalmas súlyával egyesületünk élére állott és óhajtom, hogy ez áldozatkész vállalkozását egyesületünk érdekében oly siker koronázza, mint aminő közéleti sikerek koronázták eddigi közgazdasági, kulturális és államférfiúi tevékenységét. Arra kérem őt, vezesse egyesületünk ügyét oly diadalra, aminőre vezette iaz 1896-ik évi országos kiállítást, amelynek emléke lelkünkben örökké feledhetetlen .marad. Hangsúlyozom újból ezen kérelmet, mert kétségtelen és a helyzet javítása szempontjából jobb lesz bevallani, mint tagadni, hogy egyesületi életünk az utóbbi években dekadenciába esett s nagy körültekintés, SZÍVÓS erélyesség, kitartó munkásság szükséges ahoz, hogy egyesületünk céljai tekintetében visszatérjen a lelkes munkásság azon fokozatához, melyből élete egy évtizeddel ezelőtt kiindult. És ha ezen dekadencia okait keressük, ugy véleményem szerint azt a magyar szalönkénytelenül leborult a szobában levő szent szűz képe előtt és fenhangon imádkozni kezdett. Mikor felemelte tekintetét, ott állt előtte Demeter, az ő démona, megrontója. Irtózva takarta el arcát, de még igy is látta azt a fénylő szemű, csattogó fogú embert, aki az ő húsára éhes. Bármennyire rettegett is tőle, mikor feléje nyúlt két izmos karjával, nem tudott ellentállni. Oda vonta keblére az ellenkezni nem tudó asszonyt . . . Demeter távozott, a korcsmába ment át. Az asszony könyes szemekkel emelte ki a bölcsőből az apró gyermeket, s leborult vele az ágyra. No Ornic téged igazán sajnállak, — mondta a sánta varga, száját törülve a darab birkasajt bekebelezése után, amit kapott. A pásztor tunyán bámult bele a karám ajtajában égő tűzbe. Nem felelt egy hanggal sem a varga szavaira. De az újból kezdett. —Jó ember vagy te Omic, túlságosan jó. — Gondolod, — szólt csendesen annak, csak épen, hogy valamit mondjon. — Hej Omic, mondanék én neked Valamit. Tudod, jó embered voltam mindig. Nem tudom elnézni, hogy mi történik a hátad mögött. Isten látja a lelkemet. Tudod az aszszony . . . Erre fényleni kezdtek az oláh paraszt szemei. Egy szempillantás alatt talpon volt. — Hogy mondod, fratye? — kérdé az izgalomtól rekedt hangon. A sánta varga nagy lelki nyugalommal mondot el mindent a felgerjedt embernek, amit csak tudott Katicáról. A korcsmából való kidobás meglesz boszszulva, ha ezt az embert sikerül fellovalni. — Ha nem hiszel nekem frátye Omic, akkor eredj lé ma este a faluba, nézd meg, mi történik a házadban. Omiccal forgott a világ. Még ilyet! Az ő becsületes hitveséről mer ez a nyomorék embervakarcs ilyet állítani. Szerette volna szétcsapni a fejét hatalmas bunkossával. Erre azonban ráér akkor is, ha nem lesz igaz, amit mondott. Inkább azt tette, hogy vállaira kapta szümányát, mint a fergeteg rontott alá a hegyről. Meg sem állt a falu végén levő házáig. Nem is kereste a ház kapuját, az orgona bokrok között tört be az udvarra és egyszerre a kis ház ablaka előtt termett. Maga is megrettent, mikor a homályos ablakban eltorzult arcát meglátta. Az asszony fekete nagykendőjével volt eltakarva az ablak, csak az egyik sarkán birt akkora nyilást felfedezni, amelyen beláthatott. Ami ott a szemei elé tárult épen elég volt arra, hogy a gyanút növelje benne. A gyér fényt adó mécses világánál ott feküdt az asszony az ágyon, két karjával átölelve tartott valamit . . . Az éjszaka csendjét egyszerre vad lárma zavarta meg. A falu végéről hatalmas lángoszlopok csaptak fel az égnek. Az éjjeli vigyázók lármájára csakhamar talpon állt az egész falu népe. — Az Omic háza ég! Pár pillanat múlva mindenki tudja ezt. Demeter az elsők között volt, aki a helyszínen megjelent. Még a korcsmában tanyázott mikor a rémhirt megtudta, ö próbálta felnyitni elsőnek a ház ajtaját, de abba kellett hagyni a kísérletet, mert az ajtó be volt kötözve. Néhány perc múlva már be is szakadt a sárvityiló teteje, égő üszkök alá temetve a bentlévőket. Omicot ott találták a háza .mellett a földön guggolva, kimeredt szemeivel bambán bámulta az égő házat. Hatalmas dorongot szorongatott a markában. Bármit kérdeztek tőle csak azt felelte suttogó hangon, forgó szemekkel: — Lesem . . . lesem őt . . .! Az emberek keresztet vetettek .magukra. — Megkeverte az úristen az eszét, —szóltak iszonyodva és magára hagyták. Omic pedig leste tovább elhamvadt háza üszkein, mikor bújik elő onnan, boldogságának megrontója, hogy azzal a nagy husánggal agyonverje.