Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-11 / 259. szám

1911 . ü. évfolyam, 259. szám Szombat, november 11 TELEPON-SZAM: Szerkesztőset 305 c^ Kiadóhivatal 30S interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 RBzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=i Rorona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., e=i Városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETES1 AR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI AR VIDÉREN: egész évre . R 24-— félévre . . . R 12 — negyedévre . R 6-— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fiiiér. egész évre R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre , R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. Návay Lajos szellemében. Az elnökválasztás a békés irányzat jegyében történt. A Ház többsége élt a kandidacionális joggal, de azt a férfiút jelölte a speekeri méltóságra, kinek személye iránt az osztatlan közbizalom kifejezetten nyilvánult. Ha a házszabályok engedték volna ugy Návay Lajost bizonynyal akklamació hivja a házelnöki székbe. De az előirt alakiságnak eleget kellett tenni: a szavazás kötelező volt. Igy is csaknem egyhangú akarat hozta létre a kivánt eredményt. Képviselőházunkban erre alig volt még példa. Máskor a többség és kisebbség ellenjelöltek köré sorakozott. Most Návayval szemben senkit sem kandidált az ellenzék. A beadott 250 szavazatból 227 ez egyetlen jelöltre esett s igy Návay Lajos 23 szavazat hijján a Ház egyetemének megválasztottja, kiben az összes pártok bizalma összpontosul. Általános ováció fogadta, mikor az elnöki emelvényen megjelent, s a zugó helyeslés, a tapsok gyakran ismétlődtek, mialatt beiktató szónoklatát elmondotta. E beszéd formailag keresetlenül egyszerű, de tartalmas tömörségével, őszinte melegével és világos igazságaival nemcsak a Házra tett mély hatást: visszhangot fog az kapni bizonynyal az egész országból, a nemzet közvéleményétől. Szavait első sorban a választott törvényhozókhoz intézte, de aként, hogy Magyarországon mindenütt előidézze azt a megnyugvást, harmatoztassa azt a bizalmat, melyre parlamentünknek a működő békeinstrumentum sikeréhez, tartósságához feltétlenül szüksége van. Szavaiban a legnagyobb nyomaték a parlamenti jogrend alapelvén nyugodott: a felelősségi elven. Kiemelte saját felelősségét, melynek tudatában „komoly és férfias elhatározással" vállalja a diszes állásával egybekötött nehéz kötelességeket. De a többi parlamenti tényezőket is komoly és férfias intelemmel emlékeztette saját felelősségükre a haza szine előtt s a történelem ítélőszéke előtt, a magyar törvényhozásnak a mostani nemzedékre bízott munkásságáért. Klasszikusan szép formát talált az összhangzatos nemzeti munka serkentő közös szellemének invokálására, midőn azt ugy idézte meg, mint nemzetfenntartó őserőnk forrását: a hazafiságot, mely által a magyarok nehéz viszonyok közt mindig megértették egymást s közös energiákkal mindig eleget tudtak tenni e nemzet történeti küldetésének. Vajha most is ugy volna — folyatatta Návay — hogy az a békéltető szellem, mely kiegyenlitőleg felbuzdult a pártellentétek közt, necsak vendégszerepre jött légyen ez országgyűlésbe, hanem a történt kötés után a tartós béke áldásaival köztünk is maradjon. Nehogy meddő csatározásokban áldoztassanak oda képességeink, s a történelem Ítélőszéke előtt ne tudjunk a meddőség okozta romlás magyarázatára egyebet felhozni, mint „jóhiszemű szenvedélyek" által tévútra vezettetésünket. A képviselőház uj elnöke a parlamentárizmus elemi igazságainak emlékezetbe hozásával jelölte meg a sikeres országgyűlési munka lehetőségéhez a feltételeket, midőn kiemelte, hogy parlamentben a szabad vitatkozás csak addig biztositéka az alkotmányos jogrendnek, mig a vita az „elhatározás és döntés technikai lehetőségével" van összekapcsolva. Mint elnök — úgymond — teljes pártatlansággal fogja vezetni a tanácskozásokat, de a siker érdekében a Ház minden oldaláról hathatós támogatást vár oly értelemben, hogy egyfelől a többségi elv, másfelől a kisebbség megvédendő fontos jogai egyaránt érvényesülhessenek. Maga részéről ünnepélyes Ígéretet tett, szinte fogadalom-szerüleg, hogy mindig hü raaElisen nem lehet segíteni. Irta Michel Corday. Adolphe: (50 éves, jómódú, előkelő ügyvéd.) Catherine: (a felesége, 40 éves, jószivü, -még mindig elegáns, de talán egy kissé már kövér hölgy.) Elise: (a leányuk, 18 éves, szőke, rakoncátlan, de ennivalóan bájos. Nagyon elkényeztetett, tehát egy kissé ideges.) (A család nem fényűző, de igen kedves ebédlőben asztalnál ül.) Catherine (aggódva): Miért nem eszel? Adolphe: Igen. Miért nem eszel? Elise:... Catherine: Nem felelsz? Mi bajod? Adolphe: Igen, mi bajod?! Elise: (lehorgasztotta a fejét, sóhajt.) Adolphe: (nagy szeretettel) : Nézd leánykám, nem szép, hogy velünk, akik ugy szeretünk, nem vagy őszinte. Mondd, mi baj? Elise (sóhajtva): Semmi! Adolphe: No, ne tagadd, valld be! Catherine (asszonyi raivaszsággal): Kell valami? Elise (nagyot sóhajt): Nem, nem kell semmi! Adolphe (ijedten): De hát mi baj?! Elise: (újra nem felel.) Catherine (aggódva): Szerelmes vagy? Adolphe: Igen, szerelmes vagy? Elise: (elpirul és arcát kezébe rejti.) Adolphe, Catherine (egyszerre rémülten): Nagy ég! Tehát igen?! Elise (fölemeli égő arcát): Igen! Adolphe (akadozva): És... ki az?! Elise (vérvörösen): Nem mondom meg! Adolphe: Miért? Elise: Mert kinevettek! Adolphe (megdöbbenve): Talán valami gyerkőc? Elise: Ah nem! Nem az, épen nem! Adolphe: Vagy egy csavargó? Elise: Semmi esetre! Adolphe: Ki hát? Elise: Titokban kell tartanom! Catherine (Adolphehoz): Hagyd őt! Majd én vallatom. Az anyák sokkal közelebb vannak leányuk szivéhez. Ugy-e Elise, nekem sokkai szivesebben felelsz? Elise: Neked sem felelhetek! Catherine (kétségbeesetten): De talán mégis? Elise (makacsul): Nem, nem! Catherine: Talán szégyen őt szeretni?! Elise (rajongva): Oh nem! Adolphe (észbekapva): Biztos, hogy iró. Biztos, ihogy valamelyik divatos léhűtő elcsavarta a fejét. (Elisehez): Regényíró? Elise (fejét rázza): Nem! Adolphe: Költő?! Elise: Nem! Adolphe: Drámairó?! Elise: Dehogy! Adolphe: De hát ki? Ismered személyesen, beszéltél vele, vagy csak látásból szereted?... Elise (ábrándosan): Nem ismerem! Adolphe: Nem akar tudni rólad? Ügyet | sem vet rád? Valami nagy ur? Elise: Az! Catherine (mohón): Mágnás? Elise: Nem! Adolphe (gyanakodva): Színész lesz! Catherine: Színész? Elise (tiltakozva): Nem, nem színész, nem is iró! Nem gyerkőc! És te papa, ne félj, nem a te ugrifüles Etkárod. Óh, ő komoly, meglett, dicső férfin! Adolphe (gyöngéden): Nos, sugd hát meg, hogy ki ő? Nézd, ha valóban olyan derék ember, hozzáadlak. Ne félj, ő sem csinál rossz vásárt veled. (Hizelegve.) Szép vagy, fiatal, kedves és én nagy hozományt adok... Elise (szomorúan): Nem, ő nem vehet el engem! Catherine (sértődötten): Az én leányomat! Ah!... Elise (könnyes szemmel): Nem, nem vehet el! Adolphe: Ismerjük mi is? Elise: (bólint.) Adolphe (ujjain számolva a neveket): Tehát ki? A gyáros?! Elise: Nem! Adolphe: A szőke Jean?! Elise: Dehogy! Adolphe: Lefébre hadnagy?! Elise (méltatlankodva): Az sem! Adolphe (idegesen): A tejes ember? A köztársasági elnök?! A sofförünk?! Vilmos császár?! Elise: Nem, nem! Adolphe (türelmetlenül kitörve): Ki hát?! Elise (kétségbeesetten); Napoleonü