Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-22 / 243. szám

1911 október 22 sélma.gyarország 1t A jövő asszonya. (Saját tudósítónktól.) A modern nőmozgalom ellenzői azt állitják, hogy sokkal inkább áll a faj érdekében, ha az asszony semmi mással nem foglalkozik, csak a háztartást látja el és anyai kötelességét teljesiti. A Temps egyik munkatársa fölkereste Lapauze annyonyt, aki Lesueur Dániel álnéven ismert irónő és megkérdezte, mi a véleménye a nőmozgalomról. Az irónő igy nyilatkozott: Az asszony, aki gyermeket nevel, szent hivatást teljesít. Ezt a hivatást a fejlődni akaró nemzet alig is becsülheti meg. De tekintettel kell lenni korunk szociális viszonyainak fejlődésére és arra is, hogy az egyes nőnek életkörülményei milyen gazdasági törvényektől függnek. Az a nő, aki résztvesz a mindennapi küzdelemben, aki sikerrel küzdő versenytársa a férfinak, sok tekintetben másként gondolkodik a házasságról, mint az a leány, akit csák a háztartás számára neveltek, s akinek látóköre nem terjed tul a mindennapi kérdéseken. A családi élet a leggyönyörűbb alkotása a világnak és nem is lehetne ellenvetést tenni ama nevelés ellen, amely a leányt kizárólag a családi életre készíti elő. De ez egyszersmint a legnagyobb fényűzés is! — Az a fiatal leány, ki azzal a biztos tudattal lép az életbe, hogy a családi tűzhely és jövendő férje számára nevelik, a sorstól kiválóságot, elsőbbséget kapott, mert kiválasz^ íott teremtés. De mihez kezdjen az az óriás tömeg leány, aki nem várhat vagyont a szüleitől? A férj ebben az általános drágaságban a folyton növekvő szükségletek és terhek közepette nem lát mást a feleségében, aki nem dolgozik, vagy nem hoz készpénzt a házhoz, mint fényűzési cikket. És ha már hozomány nélkül megy férjhez egy leány, mennyi bizonytalanságot rejteget előtte a jövő! Meghal a férje vagy elhagyja, vagy ő kénytelen elhagyni a férjét. Mihez kezdjen pénz nélkül, ha nem tud dolgozni és nem tudja magát munkával eltartani? Otthon bizonyos jómódban élt és nem kellett a megélhetés gondjaival törődnie. Most aztán egyszerre a legkétségbeejtőbb nyomorúság vár rája. A sorsnak ilyen szeszélyes játéka ellen védekeznie kell a nőnek. S ezt csak ugy érheti el, hogy foglalkozást szerez magának. Minden szülőnek, még ha milliomos is, kötelessége a leányát valami foglalkozásra taníttatni és ugy nevelni, hogy bármikor, ha helyzete megkívánja, önmaga keresse meg kenyerét. Az az ellenvetés, hogy a nő, akinek kenyérkereső foglalkozása van, idegenkedik a háztartástól és a családi kötelességektől, nem áll meg. — A régi kor fiatal leánya a szó legszorosabb értelmében naiv volt. A házasságot álomnak tekintette. A legritkább esetben ment férjhez szerelemből, rendszerint a kíváncsiság vagy a vágy, hogy szabad legyen, vagy egyéb érdek kényszeritette házasságkötésre. A jövő asszonya csák szerelemből fog férjhez menni, nem pedig azért, hogy eltartsák, mert eltarthatja ő saját magát is. — Korunk nőmozgalma oda irányul, hogy a kenyérkereső nőnek független társadalmi helyzetet teremtsünk. De hogy a nő valódi élethivatását, a házasságot elérhesse, szükséges lesz az általános megélhetési viszonyokat megkönnyíteni és a fényűzést mellőzni. Akkor a férjnek is könnyebb lesz eltartani afeleségét, akinek nincs más föladata, mint a háztartást vezetni és gyermekeit fölnevelni. A bécsi nők — huszonöt évvel ezelőtt. Minden időben érdekes és akárhányszor fölötte mulatságos dolog is annak megfigyel lése, hogy ugyan milyen szemüvegen át: nézi egyik nemzetbeli a másikat. Vitatni is fölösleges, hogy mi magyarok egészen másszemmel tekintünk például — hogy meszszebbre ne menjünk — a jó bécsiekre, mint a franciák vagy angolok s viszont ezek! is, — van alkalmunk tapasztalni sok esetben, — nagyon is különböző minőségű szemüvegen át vizsgálgatják a mi társadalmi és kulturális állapotainkat. De hát ez különben egészen természetes is. Épen ezért egyáltalán nem nélkülözhetik az érdekességet annak a „magát megnevezni nem akaró" angol tisztnek a följegyzékei, akinek 1879-től 1904-ig terjedő huszonöt év alatt módjában állott megismerni Paris és Bécs akkori társadalmi életét s erre vonatkozó memoárszerü megfigyeléseit egy ügyes tollal megirt könyvben bocsátotta közre Society Recollections in Paris and Vienna 1879 1904, by An English Ofticer címen. Két francia szonett. i. este. — Albert Samain — Mint hüs aranytó sápad fönt az ég, Lent eltűnődik messze már a róna, S a gyászos lélek gyónást önt a kék És csöndes űrbe, mintha titka vóna. Mig itt-ott néhány apró lámpa gyul, Az uton erre tart a lusta csorda S a görnyedt vének mozdulatlnul Az estét szívják bent az utcasorba. i Az esti táj most, lám: oly égi-szép, Oly primitív, akár egy régi kép, Amelyen Jézus szent báránya játszik. És csillagok havaznak reszketőn Az égre fönt; mig lent a dombtetőn Egy pásztor antik sziluettje látszik. II. 71 könyvtár. — Mcmriee Bollinat. — Ott álmodik a vén erdőkbe ki... Benn tizenhárom öblös mécsedény ég És éjjel nappal kéklő siri fényét A titkos, hervadt könyvekre vett Hogy borzadok itt, mikor átmegyek, Ugy rémlik, mintha ködbe', jajba' járnék ... Benn tizenhárom karszék öle vár még És rám néznek a nagy arckép-fejek Egy éjfélkor a terem ablakából Kibámulok; egy percre látni távol, Amint a rémek táncot járnak ott. S hogy elnémult im' agy velőm, a kába: A szörnyű csöndes, átkozott szobába' Az óra tizenhármat kongatott... Fordította: Franyó Zoltán. 71 fényképem afé. Mint lágyan hulló fáradt vonalak ... Hegyes ujjakba futó két kezem, És ajkaim, e sápadt fonalak, Ha szóra rántom, mindig vétkezem, Setét hajam, mely dus csomókba omlik, És homlokom, mely bus betűkké bomlik, S beszédem, melylyel rá emlékezem. Csapott madár, mely mélybe hullik: pillám, Ködös keret egy arc körül: pupillám Borús szemöldök, lefelé fítveg, Elátkozott sötét üreg a száj, Mert bujkál benne százezer ideg, Mert amit termett, elébe ragadta Most repill repdes ezer borús kotta, Száraz bogyók, elsorvadt mwskotály: Mint semmiség, de nekem fájva fáj. Ez volna az, ki ujjhegyen oson, A sötét piarista folyosókon? Ki fürgén ugrált s. karmolt, mint hiúz, S kinek sohsem izlett Sallustius, Ki éjidőn az ablakpi beverte, Ki csókolózni szaladt le a kertbe, Ki este bőgött és nem hallgatott, Mig anyjától pár jó szót nem kapott, S kit nem hagyott pihenni a Setét, Mig nem rengették talpas bölcseiét. Ó nem ez az: ez a bánat fia, Ki még e képen, itt is álmodik, Még itt sem lehet megnyugodnia, Mert egy Sziv kulcslyukán ólálkodik, Mert díványára fekteti mese: Hogy szerették, és volt hü kedvese... Hogy szerették és volt hü kedvese. Ambrus Balázs. Vtofsó csóü. Ha ott fekszel majd a halottas ágyonr Fehér virágom Csókod rtiég akkor is szomjazom, vágyom_ Nézlek könyörgőn. S fölnyílik szép szemed Hosszan rámveted, S ajkad ajkamhö'z emeled... emeled... Dalol a csókom s kacag a véred, — Óh, botdög éléi — Eeleáejn, hogy holi vagy és hogy én élek. Tuba Károly*