Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-14 / 236. szám

í!. évtoiyarr, 236. szám Szombat, október 14 DÉLMAGYARORSZÁG Rízponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, (=) Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., (=i Városház-utca 3. szám t=i ELÖFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 24— félévre . . . R 12 — negyedévre. H 6'— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN;: egész évre K 28-— félévre . . . K 14'— negyedévre. R V— egy hónapra K 2.40 Eoyes szám ára 10 fillér. ? TELEFON-SZÁM: I Szerkesztőseg 305 E=J Kiadóhivatal 368 interurbán 305 i Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Aranyeső. A pénzügyminiszter hatalmas expozéja talán a legragyogóbb expozé, évtizedek óta. Az ellenzéki pártok is tiszteletteljes figyelemmel hallgatták Lukács László előadását; a munkapártot meg épen nagy lelkesedésre ragadta a klasszikusan egyszerű, világos beszéd, a gyönyörű beszámolás a munkapárti kormány alig másfélesztendős uralmáról. Ne felejtsük el, hogy a koalició pénzügyi gazdálkodása a legsiralmasabb volt. Az uj kormány három napra való pénzkészletet vett át az elődjétől szomorú örökségül. Tisza Istvánnak egy választási beszéde szerint, ,,az államépület minden ablakán teli marokkal szórta a koaliciós kormány a pénzt." a deficit réme nem csak fenyegetett, hanem sovány, zörgő csontú alakja be is vonult a magyar államháztartásba, a honnét a szabadelvű kormányok oly hoszszu ideig távoltartották. Ám Lukács László nem szokott megijedni a maga árnyékától. A szigorú, szinte kérlelhetetlen takarékosság szelleme az ő személyében újra bevonult a magyar pénzügyek világába. Rendet teremtett az egész vonalon. Uj jövedelmi források nyittattak. S ime, az egészséges böjtölésnek alig egy esztendeje után, expozéjában valóságos aranyesőt zuditott a munkapárt nagyhírű pénzügyminisztere az állami élet minden elhanyagolt vagy kevésbé elhanyagolt barázdájára. Az a költségvetés, amelyben 146 millióval emelkednek az állam kiadásai s amely a rengeteg költségszaporulatot megbirja adóemelések és kölcsönök nélkül, sőt a melynél jókora fölösleg van előirányozva: biztos fokmérője a pénzügyek mesteri vitelének, a nemzet fellendülő anyagi fejlődésének s dicsősége annak a kormánynak és többségnek, amely ma az ügyek viteléért alkotmányosan felelős. S itt mindenekelőtt azt a szembeszökő ellentétet kell kiemelnünk, amely két numerus közt oly élesen kidomborodik: a száznegyvenhat millió kiadási többletből csak négy millió s pár százezer korona esik a katonai reformokkal járó kiadásokra. Lukács azt mondta, ehez a két számhoz ő nem füz kommentárt. Ez a két numerus világosan beszél magáért. Megértheti világos beszédét mindenki, akit az önző pártérdek és pártelfogultság még végleg el nem vakitott. Rémregénybe illő feljajdulásokat hallottunk arról, hogy a katonai reformok anyagi terhét a nemzet nem birja meg: hogy a magyar nép csontját, velejét kiszivja a kormány, csak hogy ,,Bécs"-nek a rengeteg katonai terhek vállaltatásával a kedvében járjon. S ime kiderül, hogy e keserves tiborci feljajdulásoknak semmi alapja nincs; hogy a katonai reformok költségei elenyésznek az állami élet más terein történő kiadásokhoz képest. A pénzügmyiniszter expozéja után nincs az a világtól elmaradt faluháza, ahol hitelt adnának annak a dajkamesének, hogy a katonai javaslatok megszavazása az ország pénzügyi romlásával egyértelmű. Jól mondta a pénzügyminiszter, hogy nincs állam Európában, ahol a hadiköltségek nem emekednének; s hogy Európa közepén, ahol mi vagyfiunk, ahol századok óta a világháborúk nagy országútja van, kétszeresen szükséges katonailag teljesen felkészülni és szárazon tartani a puskaporunkat. S mikor az erre legilletékesebb férfiú mondja ki az igazságot, hogy a közös hadsereg rendszere a legjobb, mert egy nagy hatalomhoz méltó hadsereget tartunk fenn e rendzserrel, anélkül, hogy annak összes költségeit viselnénk, a pénzügyi tekintélynek ez erős meggyőződése előtt meg kell hajolni azoknak az elméleti politikusoknak, akik évenként négy milliót s pár százezer forintot, amivel a hadsereg reformját keresztülvihetnők, az ország pénzügyi romlásának mondják, holott az önálló nemzeti hadsereg költségei valóban elviselhetetlen teher gyanánt szakadnának reánk. Akármerre tekintünk, az állami s vármegyei és a községi élet, s a társadalmi gazdálkodás bármely pontjára: a korA cirkusz-színház. Irta Palágyi Lajos. Remek eszme merült fel Németországban. A nagy Maxnak, Reinhardnak vállalkozása vetette fel, — az üzleti siker érlelte meg. Újféle szinházat kell épiteni, olyat, mely lovarda is legyen, szinház is. De egyéb célokra is használhassuk. Óriási porondját, hogy tengeri csata-jelenetek ábrázolására alkalmassá váljék, viz alá is sülyeszthessék. Ez a nagy viz alkalmilag uszodának is lenne használható, vagy korcsolyapályának. Népgyűlések népmulatságok rendezésére is kibérelhető ily helyiség, — házbérsztrájkok alkalmával hatósági tömegszállásnak is. Népház, barakkórház, szibériai hullámvasut is lehetne a cirkuszban, — sőt országos ünnepek alkalmával ebben rendezhetnének póznamászást, kutyaversenyt, szamárfuttatást és ökörsütést is. Egyáltalában kitűnő építménye lenne a különböző idomítható állatok és más marhák számára. Itt tartanának országos állatvásárokat is, — legfőbb feladata azonban a klaszikus görög tragédiák bemutatása lenne. De nehogy olvasóink tréfának vegyék ennek az átalakítható, idomítható cirkuszszinháznak eszméjét. Komoly eszme, amelynek megvalósításán Németországban már művész-tőkések, színházi nagyiparosok is fáradnak. S ha a német világban már a pénz is kész megmozdulni, természetes, hogy a szellemileg kapcsolt részekben már ébredeznek a lelkek. S ugyan mi állana ily vállalkozás útjában? Nincsenek-e ágyak, amelyek szükség esetén pamlaggá, karosszékké, szekrényekké és kofferré alakithatók? S nem lenne-e kívánatos, hogy a technika e találmányt még tovább fejlessze s megvalósítsa az „universal házieszközt", amely szükség szerint esernyővé, köpőcsészévé s mosdótállá is legyen átalakítható? Csak egy ideális Reinhardt kellene, egy Max-extrakt, — a feltalálói leleménynek egy abszolút huskivonata — ez bizton megtalálná a mindenre használható, egyetemesen értékesíthető, uj Schöberl-valamit, amely egy darabban az emberi lét minden igényének kielégítésére szolgálna. De egyelőre a mai még tökéletlenebb Reinchardtal kellett beérnünk, s ezért még csak a cirkusz-szinház-uszoda-népház eszménél tartunk. Ám ez is már óriási haladás az elmaradt múlthoz képest s nemcsak a technikát fejleszti, nemcsak a technikus zsebét tölti meg, hanem a művészetnek és az esztétikának is uj utakat nyit. Mert magától értetődik, hog yahol az üzleti lelemény pénzbeli sikert ér el, ott mindjárt megmozdul a miivészlélek becsvágya, ébred a költők lantja, uj belátásra kél a széptudomány. Mint tavasszal millió meg millió zsenge rügy, ugy támad a kereskedelmi vállalkozás bimbófakasztó kikeletjén végtelen sok eszme, idea. tan- és mü-elmélet. A tőke éltető napja kelti életre valamennyit. A nagy Max pénztári bevételeinek az eszmeébresztő hatása gyanánt már is felmerült az uj elmélet, hogy nemcsak a „régi" szinház törlendő el, hanem a régi esztétika is. S az uj elmélet mindjárt meg is találja az uj bűvös jelszót. Te vagy az, nép, óh nép, óh felséges nép, óh egyedül boldogító és boldogtalanitó nép! Te fizeted mindig az ülő- és állóhelyek árát, te hoztad a klakkot és babért — s az ósdi szinház és ósdi esztétika mégis téged mellőzött eddig. Csak igavonó állatként húztad eddig Tespis szekerét, de a szekérben nem találtál méltó helyet. Beeresztettek ugyan a színházba, de milyen szűk helyre, mily korlátozott számban. Utat a demokráciának! Óriási helyet neki az egyenlőség, testvériség és szabadság nevében. Ne tagoljuk részekre a népet, egészében fogadjuk a szinház csarnokába. Az a régi „intim" szinház a kiváltságok korában létesült, a kasztrendszer alkotása. Sok és tág kaput a felvilágosodsának, — mindenki egyszerre válthasson belépti jegyet a művészet templomába. S ne csak a nézőtéren jusson hely a népnek. Mily sötét, maradi szellem az, mely a népet a színpadról kirekeszti! Ne csak passzív, hanem aktiv szereplési jogot a nagy tömegnek! Ha ez a szellem győz, nem lesz többé kiváltságos színjátszó és jogfosztott hallgató.