Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-13 / 235. szám

1811 II. évfolyam, 235. szám Péntek, október 13 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=i Korona-utca 15. szám c= Budapesti szerkesztőség és czzi Városház-utca 3. kiadóhivatal szám IV., ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . II 24'— félévre . . . K 12" negyedévre . K 6'— egy hónapra ft 2Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN/: ° egész évre K 28— félévre . . . K 14'— | negyedévre , K V— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. J, TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse} 305 p Kiadóhivatal 3(8 interuibán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Az 1848-as házszabály szelleme. A „küzdő ellenzék" a maga furcsa viadalaihoz az ország törvényhatóságaitól méltó kisérő zenét kapott. A hatvanhárom megyei s huszonhat városi, összesen nyolcvankilenc municipium közül eddig közel hetven emelt szót s három kivételével valamennyi pálcát tört az obstrukció fölött. Elitélő szavuk egyre keményebb és élesebb a tartalmatlan és lelkiismeretlenül vívott harc hónapokig elhúzódó tartamához képest. Legsúlyosabb az ítélete Baranyamegyének: hangjából és érveiből megérthetné az ellenzék, hogy a magyar értelmiség az obstrukcióval immár torkig van, türelme fogytán s a parlament munkaképességének helyreállítására erélyes intézkedéséket sürget. „Fájdalmas megütközéssel" fordul e megye hazafias közönsége a képviselőházhoz, tiltakozni amaz „elfajult harcmodor ellen", mely jogrendünk szellemétől anynyira idegen, hogy „ősi alkotmányunk szilárd alapjainak meggyengítését idézheti elő. Csatlakozik Baranya is a zilált politikai helyzet miatt aggódó törvényhatóságok hosszú sorához s az obstruáló ellenzéket okozza minden kárért, mely harcmodorukkal a magyar parlament méltóságát, jó hírnevét érheti. Á baranyai rezolució óvást emel ama hallatlan visszaélés ellen, mellyel a képvi' selőház 30—40 tagja — hazafiúi jelszavak hamis cégére alatt — országgyűlésünk tárgyalási rendjét önhatalmúlag felforgatta, határozatképességét erőszakosan megakasztotta s ünnepiesen jelenti ki, hogy ez eljárás a „legnagyobb fokban inparlamentáris, törvénytipró" s egyértelmű „a tárgyalási szabadság utonállásával". Szemére lobbantja a vármegyei határozat az obstrukció „hőseinek", hogy elvakultságukban „az ország legtöbb törvényhatósága szivéből eredő hazafias feljajdulást figyelmen kivül" hagyták, lekicsinyelték és olybá próbálták feltüntetni, mintha azok „hivatalos nyomás vagy más befolyás alatt volnának". Végül rájuk süti Baranya a megszégyenítő bélyeget, hogy mindezt „önző pártérdekből" teszik,.. nem törődve a közérdekkel, mely halálos sebet kap, ha országgyűlésünkön „oly parlamenti harcmodor honosittatik meg, mely által a fejlődés és haladás lehetetlenné válik". Baranya konklúziója e nehéz helyzetben általán az, ami számos törvényhatóságé volt idevonatkozólag, hogy a házszabályok minél előbb szigorittassanak. De ez óhajtásnak, mely nemzeti közóhaj jellegével bir immár, konkrét formát is ad, nyilván ama fényes tanulmány hatása alatt, melyet Horánszky Lajos tollából alig másfél hete közöltek a lapok az 1848iki országgyűlés házszabályairól s ezek alkotóiról. S ime, most Baranya akként fogadta el a határozati javaslat szövegét, hogy „a házszabályok reformja az 1848. évi házszabályok szellemében mielőbb a megvalósulás stádiumába hozassék". Két lényeges eltérés van az akkori s a mostani ügyrend közt. A 48-as szabadelvű éra parlamenti intézményei közt ott szerepel a klotür s a brachium; hogy a szabadosság túlkapásai ellen a közügyek menete s a jogrend épsége meg legyen oltalmazható. Tiz tag bármikor indítványozhatta akkor a vitazárlatot s a házelnök köteles volt a Házat ez iránt megkérdezni: mihelyt a többség kimondta a klotürt, a vitát be kellett rekeszteni. Az első vitazárlat abban az ülésben történt, mikor a házszabályok ügye volt napirenden. Az elnök annyit mondott csak, hogy a tárgy már alkalmasint ki van merítve két napi vitatás után és igy szavazás alá lehetne bocsátani. A többség szavazzunk! - kiáltására az elnök feltette a kérdést, s a Ház egyszerű felállással emelte országos határozattá az ügyrendi tervezetet. íme két nap elég volt akkor a legfontosabb alkotmányjogi kérdés megoldására, mert az országgyűlést az a szellem vezette, melynek Eötvös József A kis széntolvaj. Irta Ketty Guttmann. Oroszlengyelország egyik gyárvárosában történt. Olyan városban, amely durva, mosdatlan, dacos óriásgyermekhez hasonlít, amely lomhán mozgatja gigászi tagjait, de amely szörnyűséges, tudatára nem ébredt erők áradatát hordja magában. Erőket, amelyek hegyeket mozdíthatnak ki a helyükből. Erőket, amelyek ragyogó csodákat müveinek majd a jövőben. Gyárváros volt, amelyben csak kevés gazdag ember lakott és ahol a rongyos, éhes nincsetleneknek szinte végigláthatatlan tömege szorongott. Az egyik utcakeresztezésnél különösen jól lehetett ennek a városnak a sajátságos életét megfigyelni. Az utcák kövezetét hihetetlenül magas piszokréteg födte, amely ilyenkor, télen, hol összefagyott, hol havas volt, hol meg fölolvadt és újra összefagyott. Az utcacsatornáknál, amelyekben a gyárak meleg szennyvizei folytak, a félméteres piszokréteg megtört és ezen a törésen tanulmányozni lehetett a geológiai rétegképződések mintázatát. A házak sem voltak régiek. Talán nem idősebbek, mint ezen a vidéken maga az ipar. De könnyedén és gyorsan épültek és teljesen el voltak hanyagolva. Ezért patagzott és hullott le róluk egyre a vakolat és ezért függtek az ablakok ferdén a sarkaikban. A hazáknak züllött és nyomorúságos külsejük -volt. Üres, palánkkal bekerített telkek is voltak a házak között és naiv, apró viskók, amelyeknek csak egy nyílásuk volt és ameI lyek még abból az időből származtak, amikor eben a városban az emberek csak földmi veléssel és szövéssel foglalkoztak. Egy hatalmas, sötétpiros, négyemeletes erősség terpeszkedett közöttük, bűzlő csatornákkal és zugó, pöfögő, soha meg nem szűnő lármával, amely messzire elhatolt az utcákba: az óriás gyárak egyike. Itt az utcakeresztezésnél valósággal hajszolták egymást a különböző jármüvek és a sietős gyalogjárók. Kábító lárma hallatszott mindenünnen. A részeg kocsisok káromkodása és szitkozódása összevegyült izgatott zsidók és a vonatot lekésni nem akaró sietős utasok kiabálásával — az egyik sarok körül volt tudniillik a pályaudvar. A teherpályaudvar széles kapuja szinte ontotta magából a teherkocsik szakadatlan sorát. Leginkább erősen megrakott szeneskocsikat, amelyek a gyárak izzó torka számára szállították az eleséget. A keskeny gvalogjárón az alkalmi keritők mindenféle fajtája lődörgött ide-oda. Tisztességes fuvarosok, leginkább zsidók, akiknek hosszú, zsiros kabátjuk az ujjakig föl volt hasítva és akik mindenféle rongyokba burkolóztak, hogv valamennyire megvédjék magukat a hideggel szemben. Ezek a fuvarosok semmi rosszat sem forgattak a fejükben. Ott álltak nvomorult kocsijaik előtt és agyoncsigázott, halálosan szomorú gebéjükkel egyetemben üzletecskére vártak: fuvarra vagy más egyébre. De voltak itt mások! Elszánt, sötét alakok, akik jobb kezüket kabátjuk zsebébe mélyesztették, olyan gyanús módon, mint az útonállók szokták tenni. Sokszor történtek itt támadások gazdag emberekre, akik a pályaudvarról jöttek, vagy a pénzpostára, amelyenk itt, ennél az utcakeresztezésnél kellett elhaladni. Azután volt itt a zsebtolvajoknak már kevésbé veszedelmes fajtájából is egész csapat, öregek és ifjak. És az alkalmi zsiványoknak még egy különös fajtája tartózkodott itt. Kicsi, apró fiuk, akik szenet lopak. Ezekhez tartozott a kis Janek. A szénlopás nem volt nehéz mesterség. Még a leggyöngébbek és legügyetlenebbek is megbirkóztak vele. De Janek mégis kicsiny volt még ehez is. Hiszen alig volt három-néc™ esztendős és az r betűt még nem tudta kiejteni. Az anyja, amennyire csak tudta, jól bepólyázta. Mert kegyetlen hideg volt. Cipője nem volt Janeknek. A bal lábára csomó rongy volt kötözve, a jobb lába pedig egy elrongyolódott női cipőben fagyoskodott. Ott, ahol az ottromba nagy cipő felsőbőre elvált a talptól, e^- skarlátpiros, elnyűtt húscafat: .kandikált elő: Ja/neknek összefagyott parányi lábacskája. Bő, nagy nadrág volt a kis finn. A felső teste rongyokba volt burkolva s kis arcocskáját egészen elfödte az a posztósipka, amely fülére volt húzva. Figyelmesen kellett megnézni, ha szemeit akartuk fölfedezni — a kékesen csillámló,