Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-08 / 206. szám

1§1f li. évfolyarr, 208. szám Péntek, szeptember 8 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca IS. szám r=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c—i Városház-utca 3. szám cra ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . K 12* negyedévre . K 6'— egy hónapra K 2* Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: egész évre . K 28*— félévre . . . R 14*— negyedévre. R 7*— egy hónapra R 2.40 I4 Egyes szám ára 10 fillér. TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 305 a Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Fáj az igazság. Székely Ferenc azt hitte, hogy mint igazságíigyminiszternek, nemcsak az igazságnak hatóságait és itélő személyeit, hanem magát az igazságot is joga van képviselni és kimondani. A régi koaliciű pártjain azonban fölháborodtak ezen. Igaz, hogy ők az igazságügyminiszteri hivatás tekintetében Polónyi Gézáról, a koalíció igazságiigyminiszteréről alkottak fogalmat. Nem lehet ennélfogva csodálni a t:agy megütközést. Az igazságügy miniszí:! .»:•: obstrukciónak egyik jelenetére, a: -o 51 már kicsordult az éretlenség, a 1; mondta: „szégyen, gyalázat!" Az ellenzék ciniatt izgalmas vitában felelősségre vonta. A rekriminációknak mintha ez 1 ít volna a tartalma: nem arról van sző, mintha nem lenne gyalázatosság, ami történik, de hogy meri ezt az igazbágiigyminiszter mondani? Holló Lajosnak szabad beismerni, hogy az obstrukcióban „sok izetlenség" történik, de az igazságügyminiszternek nem szabad beszélnie, véleményét nyilvánítani. Ugyanaz a párt, amely a miniszterekkel szemben annyi szabadságot vett magának, hogy nemcsak súlyos érveket, de még súlyosabb tintatartókat vágjon a fejükhöz, a kormány tagjainak annyit se akar megengedni, hogy elmondhassák, 'ami a lelkükben van, amivel a közhangulatunk legilletékesebb tolmácsai lesznek. Mert nemcsak az igazságügyminiszter mondta: mondta és mondják napnap után a törvényhatóságok, városok és vármegyék egyaránt. Mondják a beszámolók alkalmára összegyűlt választótömegek. Mondja az ország értelmes, higgadt népe, amely másként és másban tudja a törvényhozói hivatást, mint ahogy azt az ellenzék betölti. Sőt látott és tanult tisztelni ellenzéket, amely az elvek nemes küzdelmét férfias módon, komoly eszközökkel vivta meg. Amit most lát, amiről most olvas, arról egyéb szava, véleménye nem lehet, mint az igazságügyminiszternek. Érdemleges válasz csak ennyi hangzott az igazságügyminiszter igazmondására. : — Azt tesszük, amit akarunk! Ez igaz. A többségnek persze nem szabad akarnia. Az a kísérlet, amely a többségi akarat érvényesítését, — tehát egy parlamentáris jogot, — akarná biztosítani, „alkotmánysértés" és „merénylet a nemzet ellen". A kisebbségnek azonban szabad akarnia, szabad nem törődnie azzal, hogy vájjon ennek az akarásnak van-e gyökere, vagy visszhangja a közhangulatban, — s szabad azt tennie, amit akar, tekintet nélkül arra, hogy amit tesz, azzal a parlament értékét lopja el, s azzal a ftörvényhozói tisztességet, az országgyűlés tekintélyét tapossa meg. Azt teszik, amit akarnak, — talán helyesebben : azért teszik, amit akarnak. Olcsó, utcai dicsőséget, friss kormányrajutást akarnak, — s erre jó a véderővita. Hanem ennek a szuverén álláspontnak is vannak korlátai. Ha a maguk lelkiismerete, törvényhozói felelősségérzete nem érteti meg velük, hogy ők, a megbízottak, a mandatoriusok csak azt tehetik, amit a nemzet akar, s azt, ami a nemzet többségének kifejezett közvéleményével ellenkezik, s az ország érdekeinek rovására van, azt nem akarhatják, — akkor valami egyébnek kell következnie. A komédia a végsőkig jutott, s az a cinikus forma, amelylyel a névszerinti szavazásokat kihasználják, nemcsak az igazságügyminiszter elkeseredett megütközését váltotta ki, de a haza minden józan elemének türelem-fogyta méltatlankodását. Mindazokét, akik lehetetlennek, képtelenségnek tartják, hogy a házszabályok ilyen kihasználásával időtlenidőkig meg lehessen fosztani az országot a parlamenttől, a törvénycsinálásra hivatott intézménytől. S ha az obstrukció a maga elbizakodott hatalmában még a kritikát se türi a maga cselekvése fölött, akkor maga erősiti a nemzet vágyát és sürgetését minden törFerenc. Irta Jan Neruda. Ugy él emlékezetemben ma is, mintha magam előtt látnám. Szörnyű komikus fej, kicsi, egész kicsike gyermektesten, ez volt ő. Arcvonásai? Mondom, egyszerűen nevetséges volt. Kivörösödött, fényes orra hegyes volt és vékony, mint a kigyó nyelve. Széles szája lustán, fáradtan terpeszkedett szögletes álla fölött. Fakó szemében pedig alázatos könyörgés volt, szintelen, unalmas tekintet, mely megdöbbentette az embert, de könyörületre nem indította. — Szögletes, szürke koponyáján csöppnyi sapkát viselt, amilyent ma, apró falucskákban, egész kicsiny gyermekek fején látni csak. Ruházata bő volt, kopott, ódivatú és minden nyomorúságának ráadásául Ferenc, a hegedűs, púpos volt. De bármily különös, sőt csodálatosnak látszott külseje, mi gyermekek mégsem mertiik soha gúnyolni, inkább bizonyos félelemmel néztünk reá. — Mikor hazajött s a meredek lépcsőkön fel, kicsi szobájába igyekezett, minden tizedik lépésnél meg kellett állnia, mert erősen köhögött, s lélegzete rövid, szaggatott, szinte hörgésszerű volt. Ha ilyenkor anyám pénzt küldött velem neki, szivdobogva nyújtottam át. mert rémséges volt látni a kis szörnyet, amint púpját a falnak támasztja, fáradtan lihegve áll a lépcsőkön, szőrös nagy kezét térdén kulcsolva össze. A felnőttek ellenben gyakran tréfálkoztak vele. — Ide nézzetek! Mi a munkából verejtékesen vánszorgunk hazafelé, mig Ferenc a korcsmát járja. Neki van a legjobb dolga a világon! Ez időtájban atyám elvitt néha magával a „Olaubitz'Vféle nagy vendégfogadóba, ahol barátaival, régi kiszolgált tüzértársaival szokott összetalálkozni. Egy sóskiflivel kezemben, csöndesen húzódtam meg közöttük, hallgatva meséiket, melyek mindig a régiek voltak. Egy nap ott találtuk a kis púpos Ferencet. Egy lármás, ujjongó, garázda társaságnak játszott szomorú és vidám dalokat, ahogy parancsolták. Én nem tudom, hogy történhetett, de mikor Ferenc az ő bánatos arcát hegedűjéhez hajtotta s vidám dalokat játszott, nekem sirni kellett és nem tudtam miért. A söntés tele volt dohányfüst-felhőkkel, zajjal, ujjongással. Egyszer csak iszonyú kiabálás hallatszik, durva röhögés és Ferenc fönn himbálódik a levegőben, a székkel együtt, melyen ült s a legények legpajkoSftbbjat vállukra emelték. S Ferenc a helyzet magaslatára emelkedve, tusst húzott s diadalorditásba tört ki. De én ugy hallottam, hogy az az „ichuchui", mely ajkát elagyta, nagyon fájdalmas fölkiáltás volt. Az emberek szerencséje, hogy ritkán veszik észre a nüánszokat s gondolkodás nélkül adják át magukat az élvezetnek. — Mokány legény vagy, gyerek!1— szólt nagy derültség között Struad, a favágó. Csak nézzetek oda, milyen jól 1 veszi ki magát Ferenc a szék tetején! Akár csak egy krajcáros zsemlye a pék,kirakatában. Hangos kacagás követte e szavakat. Hangos, vidám, orditó kacaj és egy borzalmas köhögés, mely Ferenc melléből tört elő. — Rajta csak, rajta! Egy özvegygyei több lesz úgyis nemsokára! És aztán mondd csak, tulajdonképen hogy jutott eszedbe olyan óriás nőt feleségül venni? Olyan, mint egy porosz gránátos. — Nono, — felelt rá a kis púpos, köhögéstől megszakítva i— ugy véltem ... azt hittem ... ha ő hozzám jön . . . kiegészíti, ami nálam hiányzik és két egész ember leszünk mégis. — Aztán hányszor ver meg? Megmernéd mondani? A köhögés gyötri, nem hallja a kérdést. Mikor kissé lecsillapodott, újra vallatják. — ö persze, különösen csütörtökön és