Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-07 / 205. szám

2 DÉLMAG ¥ ARORSZAG 1911 szeptember 7 Ez kérlelhetetlen logika. Könnyelműség és cinizmus az elvekkel igy játszani, nemzeti veszedelemnek kiáltani ki egyszer, máskor nemzeti csodaszernek. Darabont-programnak egyszer, máskor régi függetlenséginek. Ha ez nem játék az elvvel, akkor semmi sem az. Az iskolaév kezdetén. Országszerte most kezdik az iskolai tanítást, — reméljük, hogy nem az — előadásokat. Mert a tanításnak azt a módját, mely „előadások tartásából" áll. károsnak mondja a nevelés tudománya, eredménytelennek mondja az élet. A gyermekvilág nem hallgatóság, a tanitók és tanárok nem előadó miivészek. S rendkivül tévednek, akik még abban a íelfogásban élnek, hogy a tanitó és tanuló közti kapcsolatban, az előbbi az aktív, az utóbbi a passzív tényező. Mind a kettő egyaránt cselekvő részt vesz a munkában s a tanitás nem más, mind a kettőnek együttes munkája. Sokáig, nagyon sokáig uralkodott az a helytelen tanitási mód, — s fájdalom, még ma sem sikerült azt mindenünnen kiirtani — hogy a tanitó szépen elmondja a tudnivalót, feladja a leckét, rájuk bizza, hogy az iskolakönyvből otthon megtanulják, valamelyik közelebbi órán sorra kihívja a kiszemelteket, felelteti őket, aztán noteszbe jegyzi a felelések számbeli eredményét — időszakonkint ismétlésre feladja az addig megtanultakat s végül a vizsgák előtt az egész „anyagot" ismételteti s a vizsgákon kikérdezi mindazt, amit a könyvből otthon bemagoltak. Ma már minden valamirevaló tanárember tudja, hogy az ily eljárás csak paródiája az igazi tanításnak. Az igazi tanár nem elégszik meg azzal, hogy a tudnivalót elmondja, hanem azon van, hogy a tanulókat a tudásra rávezesse, hogy a saját észleletük alapján, saját elméjük erejével, saját munkájukkal jöjjenek rá a felismerendő igazságra. Állandó eszmecserét folytat az osztállyal. •—-'•III íiíiiTT ! A fiatalember megint hallgatott, szemei tűnődő, figyelmes kifejezést öltöttek, majdnem ugy, mintha a kis köpenyes kisasszonyt kisérné a legtávolabbi házak kapuiba, föl az uj lépcsőkön. — Hangversenyeket ís adott — szólt és a hangja olyan, mint szemeinek a kifejezése. — Amikor még fiatal volt. játszott is . . . .amikor még fiatal volt. És egyszerre félbeszakadt Károly ur .(különös átmenetei vannak ennek az embernek) és elkezdte elegáns mellényét húzogatni: — Ja, doktor ur, — szólt — egy szép napon mindannyian elterülünk és a levegőbe rúgjuk a lábainkat. És ezzel elmegy. De amikor a fizetésnél újra visszatért, csak ugy a levegőbe szóltam: — Maga, Károly, tulajdonképen nagy bölcs ... \ ^ __ Miért? " i s v — Maga ma egy egész élet titkait tárta "lőttem. 10 És Károly ur, aki néni értett meg. egy pillanatram evei rámnéz. de olyan mereven, Sa a ,doktor ur" egy kissé megbolondult volna, ugy hirteleneben. — Isten vele - szóltam f _ Volt szerencsém, doktor uri / A vendéglő küszöbén megalltam f*en ott künn, a tér másik oldalan volt a város széle De ő valóban, ezt láttam m.ndfg^bbfS irányba ment. a legújabb hazak íelí* „Leckeórák gyűjtése végett" - mindig a legújabb házakba. . -- < ezzel ébrentartja az ifjúság figyelmét érdeklődését, — folyton kérdez s folyton feleltet s mivel céltudatosan irányítja az osztályt, eléri azt, hogy az iskolában maguktól megtanulják a fiuk azt, ami otthon könyvek segítségével nem válnék igazán vérükké. Azt is tudja már minden valamirevaló tanitó, hogy az iskolakönyv csak — segédeszköz. Voltakép csak eredménytár, mely egybefoglalja mindazt, amit az ifjúság az órákon tanul meg. Minél tökéletesebb a tanitás, annál kevésbé szorul tankönyvre. Ez legfölebb csak arra való. hogy a fiuk utána nézhessenek, vájjon nem tévedtek-e ebben vagy abban. Tankönyvből tanulni annak, a ki iskolába jár: abszurdum; ezt a munkát a tanítónak kell elvégeznie a tanulóval együtt. A fankönyv nem állami vagy felekezeti alkalmazott, nem huz fizetést, korpótlékot, lakbért és nyugdijat, tehát nem a tankönyv dolga a tanitás. „Leckét" sem ismer a paedagógia, lecke alatt értvén azt a feladatot, amelyet a fiúnak magának otthon kell megtanulnia. Hisz a tanitó dolga, hogy a tanítást elvégezze s nagyon kényelmes eljárás lenne, a tanitó dóigát a fiúra hárítani. De nemcsak a tanítást, hanem a begyakorlást is a tanítónak kell elvégeznie a fiukkal együtt, tehát még ily értelemben sincs helye a leckének. Magától értetődik, hogy ahol lecke nincs, — nincs úgynevezett „feleltetés" sem. Vagyis a tanítónak nem kihívás utján s nem valamelyik közelebbi órán kell arról meggyőződnie, bogy megtanulta-e a fiu azt, amit tudnia kell. Hisz addig tovább sem halad a jó tanitó, amig erről meg nem győződött. S a saját tanítására ad „elégtelen" osztályzatot, aki a fiu utólagos kihallgatása után elégtelent ir noteszébe. Természetes, hogy ily tanitás mellett a régi értelemben való noteszre nincs szükség, mely ma már csak a nevek emlékezetbentartására s az iskolai írásbeli dolgozatok alapján való bíráló vélemények feljegyzésére szolgál. Gépies „ismétlés", vagyis a „tanult anyag" időközönkint való ujabb bemagolása sincs már helyén. Mert a lelketlen munka — mely voltakép csak a „feleltetés"-nek más cimen való továbbfiizése — ép oly érdektelen, mint fárasztó s szellemi kérődzésre szoktatja az ifjúságot. A tanultakat igenis lehet, sőt kell időnkint egybefoglalni, de mindig más és más szempontból s mindig uj tudás nyújtásával kapcsolatban. Mindezeket pedig nem mi mondjuk immár, hanem a közoktatási kormány, mely a tanitó és tanitónőképzők számára most adott uj tantervben és utasításban ezeket sokkal részletesebben és alaposabban kifejti. Már csak az van hátra, hogy az ország többi iskolanemeí a paedagógiai intézetek példáján buzdulva, kövessék a modern s egyben örökérvényű tanitás mintáját. S követniök kell, ha nem ma, hát holnap okvetlenül ezután kefl indulrüök. Hisz az ország összes tanitói néhány éven belül ebben a szellemben képződnek, ez teljesen átalakítja majd a hazai népoktatást, s lehetetlen, hogy a többi iskola a példa hatását meg ne érezze, hiszen népiskolákból kerül ki minden más iskola ifjúsága s tanári nemzedéke is. Az illetékes körök pedig előreláthatólag csakhamar folytatják a reform-munkát s kiterjesztik minden iskolanemre. Még csak egyet. Sajnálatos jelenség, bogy a közvélemény, amely ha bírálni kell, oly hamar készen van ítéletével, alig veszi észre a korszakos haladást, melyet az uj tanterv utasítása tartalmaz. Pedig ennek minél szélesebb körben való terjesztése az ország egész ifjúságának érdeke,^—s minden szülő megnyugtatására lenne. Csak az a vigasztaló. hogy ily reformot sem lehet agyonhallgatni, él, hat teremt s uj tanitónemzedéket nevei az országnak. Palányi Lajos. A képviselőház ülése. — Siékaly Ferenc az ellenzékről. — (Saját tudósítónktól.) Az ország bizonyára tapsolni fog Székely Ferenc igazságügyminiszter mai beszédének, melyben az ellenzék nivótlan, veszedelmes és gyalázatos manőverét jellemezte. A keddi ülésen, amikor két ellenzéki zárt ülést kért és megakasztotta a tárgyalást, az igazságiigyminiszter kijelentette, hogy szégyen és gyalázat. Az ellenzéki taktikáról az országnak is ez a véleménye. S ma az ellenzéki urak felszólították Székely minisztert, hogy magyarázza meg a gyalázat szót, vájjon, hogy értette azt? És az igazságügyminiszter megmagyarázta. Igy: — A parlamentről mindig az volt a felfogásom, hogy annak mindig dolgozni kell. S a házszabályoknak olyan magyarázata, amely a munkát lehetetlenné teszi, igazán szégyen és gyalázat. Ami most folyik itt, az nem méltó a parlamenthez. Az én hazafias érzésem felháborodik azon, amit itt látok — a véleményemet pedig kimondani mindig jogom van. ' \ Így mondta Székely Ferenc igazságügyminiszter. És érezzük, hogy a megbélyegző jellemző szavak akárcsak a nemzet ajkáról hangzottak volna, mert az egész országban kialakult már a meggyőződés, hogy amit az J ellenzék miivel, szégyen és gyalázat! A mai ülésről ez a tudósítás szól: Elnök: Návay Lajos. (Holló vitatkozik.) Napirend előtt Holló Lajos a házszabályokhoz kér szót. A házszabályok szerint száz képviselö kell a határozatképességhez. Tegnap az ülés végén a házszabályok alapján ennek megállapítását kérték, mért még a megejtett öszszeszámlálás után is volt munkapárti hang, amely a határozatképességet kétségbevonta. Muslay Gyula (munkapárti): Az a hang a másvilágról jött! (Nagy derültség.) Holló Lajos: Nem vonja kétségbe a kormánypárti jegyzők jóhiszeműségét s korrektségét, csak annak a jognak az elismerését követeli, amit minden képviselőnek a házszabály megad. A túloldal mégis olyan zajjal és türelmetlenséggel fogadta ezt a tegnap előterjesztett kérést, amely valóságos terrorizmust jelent. Hegedűs Kálmán: Kacagni való! önök beszélnek terrorizmusról!! (Nagy zaj.) Holló Lajos: A túloldal kifogásolta, hogy az ellenzék tegnap kivonult. Ez parlamenti szokás . . . Föl kiáltás jobbról: Nem szokás, hanem visszaélés! (Nagy zaj.) Holló Lajos: A többségről a kormánypárt köteles gondoskodni. Különben a többség minc g kivonul, ha zárt ülést kérünk. Egy hang: — Meri az is visszaélés a házszabályokkal. (Nagy zaj.) Holló Lajos: Ha a kisebbség a nemzet jogait védi (Ellenmondás jobbról.), akkor visszaélésről nem lehet beszélni. Elnök: Szíveskedjék szorosan a házszabályokhoz szólni. (Helyeslés jobbról.) Holló Lajos: Befejezi beszédét és kijelenti, hogy ami jogot a törvény ad, azt használni lehet és fogják is. Vermes Zoltán jegyző személyes kérdésben szólal föl. Kijelenti, hogy az ellenzéki jegyző tegnap nem volt jelen és igy Ő olvasta össze a szavazatokat. Minthogy őt Holló lappangó gyanúval illette, ezt ezennel visszautasítja. (Nagy zaj.) (Elnöki beszéd.) Elnök: Kijelenti, hogy az elnökség szigorúan ragaszkodik a házszabályokhoz. Minden képviselőnek joga van kérni a határozatképesség megállapítását. Ez megtörtént, tehát sérelem nem volt. Ha volt incidens, ingerültség, erről az elnök nem tehet. Az elnökség szeretné, ha ilyen incidensek nem fordulnának elő. Megesik, hogy az ellenzék sem a legfinomabb hangon támad. Ugy volna tehát jó, ha minden oldalon több méltányosság lenne. Tegnap az elnök a