Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-14 / 210. szám

f911 B. évfolyan*, 2K). wéan Ctlttdrtök, sMptember 14 DÉLM AGYARORSZÁG fiíjpottti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZE6EDEN: ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN: í TELEFON-SZAR: d Korona-tttca 15. szám c=i egéu ívre . R 24-— félévre . . . R 12-— egész ívre . R 28 — iílévre . . . R 14 — I SttttaaMMg 305 fca Riadóhivatal 836 Budapesti szerkesztőség és Kiadóhivatal IV., negyedévre . R 6— egy hónapra R 2*— negyei évre . R V— egy hónapra R 2.40 Jj Interurbán 305 o Városház-utca 3. szám c=3 Egyes szám ára 10 fiUér. Egyedszám ára 10 fillér, j Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A nagy hadgyakorlatok. Felsőmagyarországon nagy hadijáték folyik a leendő magyar király jelenlétében. Egy idő óta ezek a hadgyakorlatok mindjobban megközelítik a komoly hadviselést. Csak hogy vér nem folyik bennük és emberélet ném pusztul el tömegesen, meg hogy felgyújtott városok és falvak nem lángolnak. Máskülönben hü kópiája az ilyen hadgyakorlat a felfegyverzett népek egymásra rohanásának. A modern haladás elől még a megcsontosodott katonai szellem sem tudott elelzárkózni. Nem puszta elmélet immár egy-két hadtestnek a játékos mérkőzése; nem azért tartják a gyakorlatokat minden ősszel, hogy egypár öregebb és gyámoltalanabb tábornok penzióba lovagoljon, vagy hogy a magazinok rossz ruháit a gyakorlatokon nyüjjék el a katonák. Nem papiros háború folyik s nem a sakktáblán, ahol minden figura minden mozdulatát a hadvezetőség napról-napra irja elő. A megoldandó feladatot a hadvezetőség állapítja meg, de a kivitelben, a rendelkezésre adott erők felhasználásában, a stratégiai felvonulás utjának és módjának megállapításában teljes szabadságot biztosítanak a hadjáték két vezérének. Életmezés, csapatok elszállásolása, hírszolgálat, a modern technikai vivmányok felhasználása, mindez ép ugy történik, mint komoly háborúban. A hadsereget most már nem a katonai parádék számára nevelik, hanem a háború komoly céljára. S szürke elméletek helyett a vezetők a való életnek dolgoznak. A borzalmaitól eltekintve, a modern gyakorlatokon magát a hadviselést látjuk megelevenedni, teóriákat halomra döntő tapasztalataival, minden elmés kombinációt megszégyenítő, kézzelfogható valóságával. Minél inkább megközelítik az őszi manőverek egy igazi háború képét, annak célját és eszközeit, annál több haszonnal járnak a hadsereg teljes hadikészültségére nézve, s az ilyen hadgyakorlat a leendő hadvezéreknek is a legjobb iskolája. A magyar közvélemény érdeklődéssel kiséri a felsőmagyarországi hadgyakorlatokat. Az a körülmény, hogy a leendő magyar király szeme előtt folynak le a két sereg mozdulatai, csak fokozzák a gyakorlatok jelentőségét és diszét. A magyar nép a szokottnál jobban figyel azokra a halmokra és völgyekre, ahol a jövő történelem talán egy hatalmas jelenetének a főpróbája folyik. Hogy a magyar trón örököse izig-vérig jó katona, mint dicsőséges nagybátyja, ezt a nemes hajlamát megértik és méltányolják a magyar és osztrák birodalom népei. Földrajzi fekvésére nézve nincs ekszponáltabb nagyhatalom a mi monarchiánknál s történelmi hivatásának teljesítése más hatalmak érdekeibe ütközik. Az európai nemzetközi viszonyoknak nincs az a legtávolabb hulláma, mely hozzá ne ütődnék a mi küszöbünkhöz. Ezen a helyen, ezt a történelmi hivatást csak egy katonailag teljesen felkészült monarchia gyakorolhatja sikeresen. Az örökös veszélyek és örökös válságok e pontján, csak erős állam állhat fent; tehát olyan, amelyik, aki megtámad, kiteszi magát a legyőzetés veszedelmének. Ha a kis Poroszország nem lett volna ellátva jó és fegyelmezett hadsereggel Nagy Frigyes idejében, nemcsak hogy Sziléziát el nem foglalhatja, de áldozatul esik a szomszéd hatalmak egyező gyűlöletének. Ha a magyar és osztrák birodalom nem állítja olyan lábra a hadseregét, hogy e hadseregre támaszkodva, szembe nézhessen a kapuinknál leselkedő veszedelmekkel, akkor kár volt neki átélni a legnehezebb és leggyilkosabb históriai válságokat: mert abba az egybe, amelyre katonailag és diplomáciailag jól fel nem készült, belepusztulhat. Nem is értjük meg véges eszünkkel, hogy van még e hazában oly malomalatti Csipkekendő a porban. Irta Szabó Mihály. Gyorsan esteledett, mintha csak láthatatlan kezek pókháló szövésű fátyolt vontak volna a napsugaraktól bearanyozott égboltra. A finom fátyol folyton szaporodott, egyiket a másikra rakta a láthatatlan kéz. És egyszerre csak este lett. Kora őszi, szomorú este. Olyan volt a vidék, mint egy fáradt, negyven éves szomorú szép asszony, aki megbánta, hogy vértperzselő forró napsugárban, csóközönök között nyütte el hamvas szépségét. Még mindig szép volt a szomorú asszony, — gyönyörű volt a telet váró őszi este. A kis fürdő fáinak fonnyadt leveleit sejtelmesen zörgette a hűvös őszi szél. A siirü gályákból készült hosszú sikátorba pedig már elérkezett a sötétség, mintha csak a szomorú asszony fekete hajával takarta volna be a kavicsos keskeny utat. A hosszú keskeny uton négy primitív petróleum lámpa égett. Az apró piros fénypontokat mohón nyelte el a sötétség. Csak a szél susogott, csak a falevelek zörögtek. Igazi csendes, gondolatokat szülő nagy magányosság vett köriil. Nem sokáig élveztem a magányt. Lépések zaját hozta felém a szél. Figyeltem és nagy rutinnal megállapítottam, hogy ketten jönnek és csak nagyon lassan szedik a lépéseket, tehát szerelmesek, vagy, ha még nem azok, hát azok lesznek. Ketten voltak, egy nő meg egy férfi. A lámpa fényénél azt is megláttam, hogy a nő fiatal és üde, a férfi sovány és okosszemü. Leültek a padra, a férfi beszélt, a leány meg a férfitól elvett sétapálcával szórakozottan ábrákat rajzolt a földbe. — Rám se hallgat? — figyelmeztette a leányt a férfi. — Oh, dehogy nem, de maga olyan szomorú dolgokat mesél. Most akar elutazni, mikor . . . — Mikor? — vágott közbe a férfi. — Mikor . . . mikor már megértem, megtudom érteni magát. Most már tudom, hogy maga a legokosabb ember, magának szive is, meg lelke is van. — El kell utaznom, de a szivemet itt hagyom magánál. Egy erősebb szélroham elsodorta előlem az érdekesnek ígérkező párbeszédet, egy szót sem hallottam, csak a haíavány fénytől bevilágított arcokat figyelhettem. Folyton a férfi beszélt. Okos szemei erősen csillogtak, meglátszott rajta, hogy bölcs, szép dolgokat mesél a kis leánynak. A kis vézna embert a lelkes beszéd megszépítette. A leány is részeg lehetett a férfi beszédjének a zenéjétől, mert beleszédült a kis vézna ember ölébe. A szél lecsendesedett, gyengéden kacérkodott a lámpák lángjaival és már szót is, hallottam. — Szeretsz? - Szeretlek. — El fogsz felejteni? — Soha! — Jön majd más és te annak ugyanezt fogod mondani. — Nem, soha! — felelte a leány és csókokkal borította el a kis sovány ember okos nagy szemeit. — Téged nem tudlak elfelejteni. Mert te nagvon okos vagy. Szótlanul ültek még egy kis ideig egymás mellett. Néha csókolóztak, félve, lopva. A leány ittasan remegett meg ilyenkor és a férfi csontos mellére szédült. — Hideg van, ősz lesz, — törte meg a csendet a fiatalember. — Menjünk haza, a mama talán már keres is. — Menjünk. — Várj, előbb eltüntetem ezt a két szivet — és a földre rajzolt két szívre mutatott, — egyik a tied, másik az enyém. Senkinek sem szabad tudni róla. Nagy igyekezettel kotorta apró lábaival a homokot a rajzra. A kis sovány meg fázósan húzta össze a kabátját, azután elindultak. Egyedül maradtam. — Hát mégis van nő a világon, akinek nem a brutális erő, a vagyon kell, hanem az okosság, a finom lélek, gondolkoztam a hallottak után. — Nem, ez csak álom lehetett, ilyen nő nincs a világon, — cáfoltam meg hírtelen önmagamat. Közelebb mentem a padhoz, ahol néhány perccel előbb a szerelemesek ültek. — Még sem volt álom, — kiáltottam fel,