Délmagyarország, 1911. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1911-09-02 / 201. szám

2 DELMAGYARORSZÁO 1911 szeptember 2 szikus akszióniákban, hogy az obstrukció tűrhetetlen, veszte az alkotmánynak és a parlamentarizmusnak egyaránt. Egy év előtt az óbstrukció volt az, ami őket elválasztotta, ma az obstrukciő .jegyében akarnak egyesülni. Nemrégen még emelték, kétszeresére emelték a katonai költségeket, ma tiltakoznak a katonai terhek ellen. Egykor kölcsönösen leszólták egymásnak követeléseit, nemzetrontásnak nevezték, amit az egyik kivánt, porliintésnek azt, mit a másik követelt. Ma az egykori „porhintés" elengedhetetlen követelménye valamennyinek. Nemrégen még „óvatosan" kellett kezelni a választójogi reformot, mert nemzetünk léte függ tőle. Ma a választójogi reform az egyedüli „nemzetmentő", melyet épen ők, az óvatosság hirdetői, a legmegfontolatlanabbwl kezelnek. A nagy csalódásnak emléke él, de okai s a történtek részletei elmosódtak. Antal beszéde nagy emlékeztető. Emlékeztető a jelenleg obstruálók aranyos, kápráztató ígéreteire és a rájuk következett lesújtó, kiábránditó, semmit be nem váltó cselekedeteire. Kimen a Kossntk-párt határozatáról. Egyik ujságiró megkérdezte Khnen-Héderváry Károly miniszterelnököt, hogy menynyiben befolyásolja a Kossuth-párt tegnapi határozata az obstrnkcióval szemben elfoglalt álláspontját? Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök a kővetkezőket mondta: — A Kossuth-párt tegnapi határozata számításaimat a legcsekélyebb mértékben nem zavarja meg és semmi befolyással nem lehet a politikai helyzet kialakulására. Hogy H7, egyetértés az ellenzéki pártok között igen hiányos, azt a tegnapi értekezlet lefolyása is bizonyítja. Hogy szemfényvesztő formulákkal sikerült az egység látszatát megóvni, az ezen a tényen mit sem változtat. Én küI lönben szívesen venném, ha az ellenzék valóban egyetértene. Egyszerűsítené a kormány számításait, ha csak egy ellenzéki állásponttal kellene számolnia. De ugy látom, hogy ettől még messze vagyunk. Végeredményében ezt a küzdelmet nem klubhatározatok fogják eldönteni, de az ország közvéleményének megnyilatkozása. Ettől pedig nekünk nincs okunk tartani. A képviselőház ülése. — Kavarodás Kossuth pártja körül. — (Saját tudósítónktól.) Nemcsak az országot, de Kossuth Ferenc pártjának szövetségeseit is meglepte a Kossuth-párt tegnapi határozata. Mert ez a határozat nem őszinte. Egy csöppet sem őszinte. Sőt nagyon is álutakon járó. Az ellenzék érzi is, hogy erőszakolt az egész szövetkezésük. A képviselőház mai ülése közben ülést tartott az ellenzéki vitarendező bizottság csak azért, hogy összetartsa a szövetségesek obstrukcióját. A Kossuth-párt részéről: Désy Zoltán, Hammersberg László, Kállay Ubul, a Justhpárt részéről: Hock János, Beck Lajos, Eitner Zsigmond, Justli János, Lovászy Márton, és Mádi-Kovács János, a pártonkivüliek részéről: Károlyi József gróf és Ivobek Kornéi vettek részt az ülésen. A bizottsága tanácskozás eredményéről csak annyit hozott nyilvánosságra, hogy megállapodtak a további teendőkben. Értesülésünk szerint a bizottság a technikai óbstrukció folytatását határozta el. Igaz, hogy mást nem is határozhattak, mert az óbstrukció, a mindenről való megfeledkezés tartjta csak őket össze. Elv, meggyőződés, becsületes cél? Ilyesmi nem ! A képviselők ma kizárólag a Kossuthpárt tegnapi határozatával foglalkoztak a Házban is. Az ellenzék ugy tünteti föl a dolgot, mintha a tegnapi határozat szorosabbra fűzte volna egymáshoz a függetlenségi pártokat és csak egész titokban meri egynéhány őszinte ember megvallani, hogy Kossuthék a választójog kérdésében annyira eltávolodtak Justhéktól, hogy ci közöttük való harmónia ezek után aligha álli'hatő helyre. A képviselőház, mint értesülünk, jövő héten, pénteken és szombaton nem tart ülést. A jövő hét folyamán a vitarendező bizottság határozata szerint Kovácsy Kálmán Ivossuth-párti és Kelemen Samu Justh-párti szólhatnak a véderőjavaslathoz. A naplopás, a meddő szalmacséplés, az ország céljainak megbénítása tehát tovább folyik. A magyar politika paralizisben szenved mái-, ugy látszik. A Ház pénteki üléséről ez a tudósítás szól: A mai Lilés negyedtizenegy órakor kezdődött. Elnök: Berzeviczy Albert. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesitése után elnök jelenti, hogy öszeférhetetlenségi bejelentés érkezett Lenyyel Zoltán ellen, de mivel a bejelentés nem felelt meg az alaki követelményeknek, a bejelentést visszautasította. Bemutatja a beérkezett feliratokat, amelyekre nézve az ellenzék névszerinti szavazást és azok holnapra halasztását kérte, amit az elnök elrendel. (Az interpellációk-) Beszkid Antal jegyző felolvassa a választ váró interpellációk jegyzékét. Benedek János a házszabályokhoz kér szót ós kifogásolja, hogy a miniszterek immár 8§ interpellációt hagytak válasz nélkül. Többek között a kolerára vonatkozó fontos interpelláciÓKat is, aminek a következései már mutatkoznak is, mert hisz a kolera nyakra-főre szedi áldozatait. (Nagy zaj a jobboldalon.) — Nem igaz! Három nap óta nncs kolera! Mit tódit? — kiáltják a jobboldalról. Benedek János kijelenti, hogy a miniszterek hallgatásukkal megsértették a házszabályt, melynek 204. szakasza kimondja, liogy a miniszterek harminc napon belül tartoznak felelni az interpellációkra. Ilyen eljárással aláássa a kormány a parlamentarizmust... Rudnyánszky Gyula: Az obstruktorok moudják ezt!? (Nagy zaj.) Győrffy Gyula: Kigúnyolják a parlamentet! Mikosevits Kamit: Kigúnyolták önök már régen! (Folytonos zaj.) Elnök: Csendet kérek a Ház mindkét oldalán. (Nemzeti diadal . . .) Benedek János: Kötelezni kell a kormányt, hogy tartsa be a törvényeket. Felkiáltások jobbról: Nem sértette meg! zitsa. Jézus ideálizmusa tele volt nagyszerű praktikumokkal, amelyek szerint élve, a szegény buja emberi állat élhetett és fölemelkedhetett. Ment is, javult is a dolog, de mintha nagyban és egészben most viszszaesés volna. Lehet azonban, hogy mig Palesztina napja süt Pám, az otthon való árnyékok suhannak át a fejem fölött . . . Jeruzsálem csúnya. Tehát olyan szép, mint amilyen csak egy ázsiai város lehet. A vidék szegény és nagy a gyanúm, hogy a zsidókat innen nem kergették ki, hanem a maguk jószántából vándoroltak szét a világba. Vagy hatvanezer azonban visszajött és a keletinél is tarkább, a bánatnál is bánatosabb jelleget ád e helynek, ahol Krisztus nyomait rossz épületek, omlott — és névtelen — falak, művészietlen ereklyék jelzik. A keresztény imperátoroknak és a náboboknak nem volt szivük egy jó oszlopot állítani valahova, nincs egy nemes oltár és a német császár, aki a maga vizitjének az emlékére kápolnát emeltetett a szent sir templomának közelébe, szintén nem erőltette meg magát. És délszak pompájában elszürkülne lassanként minden, ha a szent sir körül nem verdesnék egymást agyon keresztény vagy másfajta hivők és az éiénk, de mindig csak egyszínű nedűvel nem élénkítenék föl a kegyhelyeket. A názárethi aligha igy gondolta ezt, de erről még Ö sem tehet és az Istennek egyik legfelsőbb és legelsőbb akarata, hogy a legnagyszerűbb virágokat csak a legmelegebb folyadékkal lehet öntözni. * Templom után — péntek este volt épen — Jehuda főszerkesztő úrhoz voltam hiva teára. Kollegám zsidónyelvii napilapot szerkeszt, de ő maga inkább tudós, mint ujságiró. Kicsi, szöszke öreg ember, aki Oreszországból vándorolt ide és a zsidósághoz, mint fajtához, semmi köze, szláv a koponyája, a szeme és a rajongása is. Arabs cseléd szolgálta föl a teát, angol süteményt, német csokoládét. Öten vagy hatan voltunk mindösszesen: egy lengyel eredetű, orosz illetőségű szobrász, aki itt az osztrák Rothschild-iskolában müipart tanit. A nagy hőségben és Jeruzsálemben természetesen bársonykabátot viselt és ínég panaszkodott, hogy beteg. A háziúr lánya és fiatal veje szőkék és szecessziósak, mintha most jöttek volna haza a berlini Friedrichstrasseról. Aztán a főszerkesztő ur fia, a felelős szerkesztő, egészen fiatal, de okos fiu. A zsidó nemzeti állam visszaállításáról beszélgettek és Jehuda kollegám nem kis türelmetlenséggel beszélt azokról, akik mindenféle idegen nemzetbeli jargonokban beszélnek, jargonban irnak és nem az ősi nyelven, amelyet ö oly nagyszerűen megtanult, ugy, hogy lapot is- szerkeszthet vele. A fiatal vő, egy berlini színész, bebizonyította nekem, hogy a világnak nincs nagyobb szüksége semmire, mint egy igazi zsidónyelvii színházra, itt Jeruzsálemben. És hogy ez kitűnő üzlet is. Meg is fogja csinálni . . . Éjfél lett és miután a kollegát biztosítottam, hogy a pesti hitközséggel abonáltatok a lapjára, szépen haza bandukoltam. A fiu I — hírlapi neve szerint „az apja fia" — kisért I hazafelé, hogy az orosz városrészben tulbuzgalomból agyon ne üssenek. A csillagok, a betlehemi csillagok kisértek utunkon és én az üdvözitő édes csöndben próbáltam kapacitálni a fiatal embert: — Talán mégis késő... Nehéz lesz megcsinálni ... Talán nem is lehet többé. A zsidó fajt magát nem ig«n lehet összeszedni és ha itt a nemzeti államot megcsinálnák valaha,, az már hamisitás volna! Beolvadtak itt is, ott is, vagj' ha még nem, azon az uton vannak. Az én hazámban türelmetlen magyarok, ők az izgága nacionalisták. Az ottomán birodalommal sem olyan könnyii ám elbánni! — Most bajban van, most olcsón meg lehet csinálni! — vágott közbe a rajongó fiatalember. — No jó, — folytattam — ha megveszik az országot. De érdemes-e? — ön nem látta a termékeny részét. Kánaán. — Lehetetlen és képtelen! A jaffaT kapu elé értünk, megáliottunk. A fiatal ember szembe fordult velem és halkan szólott: — Elképzeli ön, hogy ha a dolgot nem lehetne megcsinálni, ha itt nem látnám a jövőmet itt maradnék és nem mennék vissza az én kedves Berlinembe, ahol diákéveimet töltöttem és ahol boldogul az, aki valamit tud . . . De itt a terv, a biztos, a nehéz, de érdemes jövendő.