Délmagyarország, 1911. augusztus (2. évfolyam, 173-199. szám)

1911-08-06 / 178. szám

tus 6 ipján Hief' . Levélbeli zolunk, lift an. lyal is lehei ínyen elfér, dóhivatal 5. SZÁM. . iapos el együtt •n-nel eszOimexinélő polosc is nyomle. A Cikit, foltot, gy. Moly i'/.tos szer. ii indenütt ti : : Meák iry József, és Vitjűa jában Szegyógyszel mtiiiloii dísztárgy, 3 időhöz1' • és órásilunk. Ar> és béricr Samu i Kárászf és az égfigyelBckerek a í részéről választék lányokban, záliitott vay SánreskedéséKárász-u. or iező ! Uj! irfiizabá zkozlök. si. lÉflf. itig terjedő ősének vál! 10 órakor 8 fentartás® tartatni, gyezernég)" levelek nácsi iktató ik be. nem látott, be nem v«" i fenti ügy* íintholők 8 1 anguszti'8 György* ster. 1911 augusztus 6 DÉLMAGYARORSZÁG 13 II uariélé felé. A londoni Tivoliban egy Harry Lauder nevü komédiás, vagy variété-szinész lép föl minden este féltíz körül s ahány rezesbandája van a londoni grófságnak, mind az ő nótáját fuj-a, a Strandén ófjólig az ő nótáját dúdolják a sietve sétálók, sőt reggel hót órakor (ami itt hajnalszámba megy) az ő nótáival fütyülnek föl a munkások, kik udvari szobám ablaka alatt a fogadóudvar üvegtetetejének cserepeit javítgatják. Megnéztem a kitűnő fiút, meg is hallgattam, bár nem sokat értettem jó magyarosan ropogó skót beszédéből. Viszont sokkal egygyügyübb dolgokat ad elő, hogysem épen szóból kéne megérteni. Táncol, énekel ós főbeszólőszáma egy munkás ember magánjelenete, ki szombat délután haza várja az asszonyt s leszámolja kikapott heti bérét az asztalra; újra meg újra megszámolja, kis rakásokba válogatja s közben minden ilyen uj rendezésnél visszacsúsztat a zsebébe egy-egy garast vagy máriást — az asszonynak ennyi is elég lesz, neki pedig elkel egy kis gugyira. A kitűnő fiu igazán kitűnő fiu; jó színészvér, egészséges, biztos és megejtő, ie semmivel sem világrengetőbb teszem a mi pompás Szeréminknél, ki jó kedvében s jó vacsora után Larátai számára is végigcsinál ilyen programot, ezenfelül pedig a született szinósz érzékével tud beleilleszkedni minden színdarabba s épen azzal tűnik ki mindegyikből, hogy alázatosan tud belehelyezkedni egész menetébe. Nem tudom, hogy Harry Laudor tudná-o ezt — de azzal, amit tud: apró magánjelenetekkei, tánccal és mókával, egy héten hat este ós egy vagy két délután husz-huszonöt percet ágálva megkeresett a mult esztendőben vagy százhúszezer koronát, vagyis anynyit, amennyit mint szinész, például Shakespeare-alakitó, bizonyára nem keresno meg. Ám ez semmi. Most van idejövőben Sarah Bernhardt, s az újságok, amelyek ütik mellette a dobot, mint teljesen természetes dolgon fenn sem akadnak azon, hogy ez a még romjaiban is nagyszerű művésznő egy vorióté-szinpadon fog föllépni, egy táncosnő után s egz lótramüvész csoport előtt s a Rostand Aiglonjának kiszakított főjelenetét fogja előadni. Sarah Bernhardt! Elfacsarodjók-e a szivem, hogy öreg korában idejutott, vagy e szánalomnak föléje kerekedjék az a titkos érzésem, hogy ha megalázó nem volna, a jó komédiásvér nyilván örülne, hogy végre egy hosszú élet teméntelen művészi fáradtsága után elért oda, ahol jó és természetes lenni a színésznek — s ha most az uj deszkán a próba sikerül, bizonyára irat majd magának mókajeleneteket, melyekben minden teher és cafrang nélkül kedvére és tehetsége szerint kikomédiázhatja magát? .. . Félek, hogy igazam van, mikor ezt hiszem. Félek, hogy igazol a kitűnő német szinósz, Schildkraut, ki most — amin egész Németország szörnyűködik —hirtelen ugrással a variétének tart, miután, Shakespearejátókos mult után, művészete legmagasára egy Sumurum c. keleti néma játókban emelkedett, ahol egy púpos komédiást ad, aféle Tabarin-Pierrot-t, jó Sóverin-es gesztuspátosszal. Soha ez az igen jó szinész annyira hatalmas nem volt, mint itt, ahol kimondott szó nem kötötte, ahol (hiszen ez tulajdonkép a színészet) önön testén, mint valami hangszeren, játszhatta el a szerepe melódiáját. Föllélegzett, igen, föllélegzett Schildkraut, ebben a szerepében és Shakespeare után s a szinész nem elaludt, hanem fölébredt, magára talált s a születettsége [bátorságát találta meg benne, mikor elhatározta, hogá bretlire lép. Mert ez a fejlődós — legyünk vele tisztában. Ugyanolyan, mint az újságírásé, mely szintén rohamosan rázza le magáról az irodalmiságot s melyben a jó riporterek s a jó lnizszoros napi filozófusok agyonütik a régi-módi nagypolitikus publicistákat s a mondatcsiszoló tárcaírókat. Az embereknek kell színház ós kell újság, de a színpadon színészet kell nekik, az újságban újdonság kell nekik ; irodalom nem kell nekik, legfeljebb, olyiknak, az irodalomhan. Türelmetlenek és felszínesek, mert fárasztóan sokat oolgoznak, még pedig olyan munká, mely az értelemnek nem a mélységeit kavarja föl, hanem az eszközeit: az idegeket viseli meg rettenetesen. A mai embernek annzi mindenre kell gondolnia, hogy nem ér rá gondolkozni s annyi mindent kell tudnia, hogy nem ér rá müveit lenni. A világ demokratikus lett s ez, amily emel71 nóta. Mikor még semmi sem volt a világon, Csupán a nap, a hold, a csillagok, Ezen a bolygón hajnal s alkonytájon, Már muzsikáltak kóbor viharok. Zúgott a szélvész, jajgatva meg sírva, Egyszer bánattal, másszor meg vigan, A mindenség lüktető szívvel lángolt, -4 szilaj orkánok bus dalaiban, Megszületett a nóta! Muzsikája Berepülte a világ tereit, Csapongva szállt a mélyből a magasba, Megrázva a hegyek sziklaköveit. Örök medréből kicsalta a tengert, Es táncra keltek hullámos habok; A szélvészek zugó nótái mellett A hatalmas tenger mulatott. B az első elátkozott földi lélek, Ki árván járta a kálváriát, teste el titkon, elemektől, Az első féktelen melódiát. B formálta lágyan: Szive melegével, Á lelke sirt, a nóta is vele. Ks könnybe lábad a dal gyönyörétől 4 vándor sötét, bánatos szeme. örök himnusza életnek, halálnak Bt zsong a lelkünkben, amig vagyunk. Dallal ringatja bölcsőnket a dajka, Dallal temetnek el ha meghalunk. Szerelmes szivek, ha ketté szakadnak, Dalba zokogják el fájdalmukat, Klarinét, cimbalom, hegeclüszónál Király és koldus egyaránt mulat. Holt anyag érez, lelket kap, feljajdul Egy orpheusi nóta hallatán. Tavaszt varázsol kopár őszi tájra, Bűbájos sípolásával a Pán, Zene az álom, a halál, az élet, Zeneütemben ver a mi szivünk, Zene a mi vigasztaló világunk, A sóvárgásunk, szerelmünk, hitünk ! Peterdi Andor. Züffött fantos szerenádja. ó, hölgyek hölgye: délvirág! Te, völgyek völgge: mély világ! Te, sirkő fölé vont virág. . . nézd > most jő föl a holdvilág. Az uccátokba nincs világ, csak holdvilág, e kincsvilág, és még egy langy, kevés világ: neved, e csöndes ntécsvildg. Szemed bogárja aluszik, most álomhajóval úszik. Ó, szembogár, te szent bogár; Ó, messzi elröppent bogár ... Alvó szerelmem, ébredezz! Az éjnek is v ár vége tessz. , Az éjnek is, a kéjnek is ... s a züllött énekének is. Somlyó Zoltán. Tény az éjÖzn. Árnyaiba éj Feketén ölel: Messze sárga fény Lopva villan el. Olyan, mint vigasz, Hang, mely elsiet, Néma biztató: Ne légy csüggeteg! Kicsi sárga fény, Csillag vagy, mely ott Jézus Krisztusunk Egén ragyogott... Most szemed kihunyt, Az éj leszakad — Aludj már szivem, A csönd álmot ad .., Bierbaum Ottó.