Délmagyarország, 1911. augusztus (2. évfolyam, 173-199. szám)

1911-08-23 / 191. szám

mm" — mgu«ku« 22 i (felsS kereskeíáró tanulóknak thona. szakszerű állandó i és közgazdasági illandó egyesület elügyelő-bizoltság ezetö igazgatója i iskolai tanár. Ij 500 koronfl' dők és bármely t fiai. Kereskedők részesülnek, ágositást küld az )ugonics-utca 12. II. évfolyam, 191. szám 1911, szerda, augusztus 23 iz legjobb rizek közt. — ümölcsnedvbőf píiató mindenütt. kint 3 fiflér 16 „ rkedvezmény. rut 4. szám. mot akar, liírfasut jegyein* ti Jenő és tíiriban Korona' i. EG U' léikül. 3 uzeáralf, nára. íben, kség. éges. :mü felkészségInak. Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Q ticrona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Q Városház-utca 3. szám cra REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉSI ARA SZEGEDEN egész évre . R 24*— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6*— egy hónapra R 2"— Reggeli lap ára 4 fillér REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉSI ARA VIDÉREN egész évre . R 28*— félévre . . . R 14 — negyedévre . R 7-— egy hónapra R 2*40 Esti lap ára 2 fillér TELEFON-SZAM": ?H Szerkesztőség 305. <§» Riadéhivatal 836 Interurbán 305. Budapesti szerkesztőség teleion-száma 128—12. Kossuth és a kánikula. Kossuth Ferenc hosszú hallgatás után ismét beledobta magát a napi politika hullámaiba. Már nyilatkozik is az ellenzék harcmodoráról lapja hasábjain. Nem kevesebbet mond benne Kossuth Ferenc, mint azt, hogy a parlamentben most folyó ellenzéki akciót helyesli és helyesli annak formáját is. Vagyis helyesli az obstrukciót és annak legalantibb, legsilányabb faját: a technikázást. Ez uj dolog. Es ezért meglepő. Először történik meg, liogy Kossuth Ferenc, a higgadt, a megfontolt, a felelősséget érző pártvezér és államférfi nyiltan azononositja magát egy destruktiv parlamenti irányzattal, azzal, amelyet mindig elitélt és amelyre nézve valaha valamelyes fentartással élt volna, legfeljebb annyit mondott, hogy azt olyan ultima rációnak tekinti, amellyel a nemzetnek csak a legvégső esetben szabad élnie. Kossuth Ferenc ezt az álláspontját nyiltan hirdette mindig és különös erővel a legutóbbi általános választásokon, amikor az'ő és Justh Gyula pártja között egyik főválasztófalkéut épen ennek obstrukciós hajlamát állította fel, amelytől ö és pártja féltik a parlamentet és óvják az országot. A saját elmélete szerint Kossutli Ferencnek csak egy esetben volna oka és alapja az obstrukció mellett való ilyen kategorikus állásfoglalásra, ha az általa jelzett legvégső eset bekövetkezett volna. Az utima ráció helyett, mely Kossuthnak közelmúltbeli elméletet állit fel, mely szerint a többségi erőszak olyan ok, mely jogossá teszi az obstrukciót. Ez az erőszak pedig a nyári tárgyalás. Valóban meg kell ütköznie az országnak ezen a kijelentésen. „A télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van" kezdetű kupiésorok csak nem avathatok közjogi tétekké! Hisz ha meteorológiai és foglalkozási szempontok szerint szabnók meg a magyar parlament munkarendjét, akkor a mi parlamentünk — amely amúgy is édeskeveset dolgozik — egyáltalában sohasem végezhetne munkát. Egyszer a szántás-vetés, máskor az aratáscséplés, szüretelés, jó idő, rossz idő, adna okot vagy a szünetre, vagy az obstrukcióra. Az ilyen szempontokat különben, amikor szüksége volt rá, a megboldogult koalíció sem respektálta és bizonv együtt tartotta a Házat nyáron is. Vagy nézzük a külföldi példát: a francia kamara nemrég még együtt volt, az angol még ma is együtt van, anélkül, hogy a tárgyalás ellen egyetlen hang is emelkednék. Ezt angol politikus nem is merészelné. Az erőszaknak ilyen hajuknál fogva előrángatott ürügyeivel nem lehet az országot megtéveszteni. Aki az obstrukciót végzetes fegyvernek tartotta egy év előtt, az nem helyeselheti azt most — a kánikula cimén. Ellenben az obstrukció végzetességén fölül van még valami végzetes: a viszonos erőszaknak az az elmélete, amelyet Kossuth Ferenc e nyilatkozatában fölállít. A fogat-fogért őskorszakbeli doktrínája ez. A politikai vendettának proklamálása, amely, ha alkalmazzuk, csak balvégzetet idézhet elő. Mit szólna vájjon az ellenzék ahoz, ha a kisebbség nyilvánvaló erőszakával szemben a kormány és többség követelné Kossuth Ferenc erőszakelméletét? Erre teljes jogalapot nyújtana a parlamenti erőszak legelfajultabb neme: a most folyó obstrukció. A kormánynak és többségnek azonban nincs szüksége semmiféle rendkívüli eszközre. Épen azzal különbözteti meg magát az ellenzéktől, hogy szigorúan törvényeink és a Ház szabályainak alapján marad és az ellenzéki felforgatással szemben kitart az alkotmányos és parlamenti rend őrének szerepében. És nyugodtan meg fogja várni, mig ez az obstrukció az országos közvélemény tiltakozása és a saját üressége folytán önmagában össze fog omlani. Ehez nem kell semmiféle elmélet: sem az alkalmak szerint váltakozó, sem másnemű. Az obstrukciónak le kell törni. Hiszen már ma egymásután bélyegzik meg a törvényhatóságok az obstrukciót. És a törvényhatóságokat, amelyeknek tagjait a polgárság választja, inkább lehet az ország közvéleményének nevezni, mint a nagyhangú legényeket, akik még csak azt sem próbálják meg, hogy állítólagos igazukat érvekkel igyekezzenek bizonyítani. Fecsérelik az időt, az orA nő. Irta Emil Isac. Volt egyszer egy leáiiy. A neve: Éva volt. Szemei kékek, liaja fekete, csodás a termete, mesés a mosolya ... Ezüstkacaja megőrjített mindenkit, ifjút, férfit, aggot egyaránt. Mindenki a rabja volt ós sóvárgott utána. És Éva senkit sem hallgatott meg... Jött a költő és mondá: — Istennek szép alkotása Éva! Te vagy a legszeb költemény. Te vagy a legszentebb alkotás. Téged nem az anyának fájdalma, hanem 'iz istenek mosolya szült. Benned imádom a teremtést), az ifjúságot, a szépséget, a kábitó szerelmet. Ó szeress, szeress és én örök rabod csak te rólad fogok énekelni. Hozzád irom lelkem minden versét. Légy hü, légy vágyüzött Párom, Éva. Éh Éva nevetett és válaszolá: — Nem kellesz nekem. Nem vagyok hozzád méltó. Csak egy tanácsot adhatok: akaszd fel magad a lantod húrjaira... És a költő szomorúan elment. Jött a tudós és moudá: — Minden misztériumnak a kulcsa a szépség. Te veled mindent megoldhatnék, Éva. Éégy az enyém! És Éva nevetett, gonoszul nevetett és válaszolt: — A nyelvedet megoldotta a bor, ugy látszik, vén bagoly, én azonban harisnyám kötőjét sem oldoztatnám ki veled. Eredj a pokolba! És a vén tudós mosolyogni próbála. És reszkető lépésekkel tántorgott el, folyton ismételgette Éva szavait: „A pokolba... a pokolba... csakugyan a pokolba..." Jött azután a katona. Gyönyörű, kifejlett, erős férfi. Csillogott-villogott minden rajta. És mondá a katona: — A katona hódit. De jaj a hóditónak, ha erős az ellenfele. Két szem mosolygása visszaver ezer ármányos fegyvert. Két ajak mosolya lefegyverez ezreket. A te mosolyod mindenkit megőrjített. Engem is... Légy ó szépséges istennő az enyém, két erős karom védeni fog mindentől, szeretni tudok, ölelni és boldoggá tenni... És Éva csak nevetett és igy szólt: — Minek nekem az erő? Ereje az ökörnek is van. Mit szeressek rajtad? Az erőt? Hisz akkor inkább az elefántot szeretem, az csak erősebb, mint te. Hüvelybe a kardot, barátom, katona barátom. Indulj! I-i-in-du-u-ulj! Egy, kettő! egy, kettő! Egy, ke... S a katona a sarkantyúját pengetve és könynyezve eltávoza. És jöttek sorba a többiek, az ifjú diák, aki szép volt, mint Apolló isten, a miivész, akinek alkotásait az egész világ csodálta, a színész, aki a jellem kiváló ismerője volt, — jöttek sorba ifjak, férfiak, aggok egyaránt és Éva szivét ostromolták. — De hiába. Éva a diáknak is, a miivésznek is, a színésznek is — mindenkinek, aki birni akarta — pajzánul a szeme közé nevetett és vaskos bókokat mondogatott. Senkit meg nem hallgatott. Senkit meg nem szeretett. Egész nap a tengerparton játszott a homokban, vagy lepkét kergetett a réten, vagy lábacskáival lubickolt a sekély patakban. Hajnal volt az ébresztője, rózsás hajnal, — könnyező este volt az altató dajkája. Testvére volt a virágoknak, barátja a szélnek és a íils d'Ecosse-harisiiyának. Imádta a muzsikás alkonyt és a szamócás pezsgőt.. .Lelkesedett a tavaszért és az aranyíoglalatu gyémántokért ... Ilyen vala Éva, ilyen vala Éva. És tényleg jött vala egyszer egy csúf vándor. Egy felszemű, púpos és sánta vándor. És a vándor bicegve, púpját billegetve Éva elé döcögött. S a vándor rejtelmesen vigyorgott vala. Arca csúnya volt, mint a vétek, szemei savósak, biinös tüzü, vén beteg szemek — s vigyorgása olyan volt, mint a kigyó szája... S megijedő Éva. Csodaszép arcára a félelem borított tüzvörös fátyolt. Szelid őz, ragyogó két szemében könnyek pajzánkodtak. — Ki vagy te? — kérdezé az idegentől. — Ki vagy te, szomorú és csúnya vándor? Miért jöttél én hozzám? Miért fertőztetsz meg álnok nézéseddel ? És miért nevetsz ? Mit akarsz tőlem idegen? A púpos, félszemű, sánta hirtelen a zsebébe