Délmagyarország, 1911. augusztus (2. évfolyam, 173-199. szám)

1911-08-22 / 190. szám

ftÉGŐÉL! LÁP. •».•>; ...u. •*: . i JV II. évfölyüfn, 190. szám 1911. kedd, augusztus 22 MzpentiEszcrkeszMség és kiadóhivatal Szeged, 11 ^ Rorona-utca 15. szám c=i Budapest) szerkesztóség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám a .. REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉSI ARA SZEGEDEN egész évre . R 24*— félévre . . . R 12'— negyedévre. R ó-— egy hónapra R 2-— Reggeli lap ára 4 fillér 11 REGGELI ÉS ESTI LAP ELŐFIZETÉSI ARA VIDÉREN egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R 7*— egy hónapra R 2*40 ,, Esti lap ira 2 fillér 11 TELEFON-SZAM: Szerkesztóség 305. Riadóhivatal 836 Interurbán 305. , | Budapesti szerkesztóség telefon -száma 128—12. s A városok törvénye. Irta A Int áss y László dr, országgyűlési képviselő. Az államnak az a ténye, hogy a városokat államsegélyben részesiti, megállapítása annak a jogviszonynak, amely az állam és a városok között abban a tekintetben áll fenn, hogy amig egyrészt a városok állami feladatokat képező teendőket teljesítenek, addig másrészt az állam honorálja, segiti őket. Ez a jogviszony eddig egyoldalú volt, mert a városok eddig is teljesítették az állami feladatokat, de ezzel szemben az állam semmiféle kártérítésben vagy segélyben nem részesítette őket. Az állam eme kötelezettségének teljesítésére csak a közel múltban és pedig ethikai szempontból vezéreltetve gondolt, mert hiszen a városoknak semmiféle kényszerítő eszköz nem volt a kezükben arra, hogy a „do ut des, facio ut stb" jogszabályt az állammal szemben alkalmazhassák. Az állam lelkiismerete a polgármesterek egyesületének a folytonos sürgetésére ébredt fel s végre is az állam vezető férfiai felismerték a fent vázolt visszás helyzetet és megadták az első segélyt. Dicséret illeti ezért ugy a polgármesterek egyesületét, mint a kormányférfiakat is! Amikor e kérdést tárgyaljuk, fátyolt vetünk a múltra s legyünk a városoknak bármily jóakarói és barátai, senki sem keresi közülünk az államon a múltban tett szolgáltatások ellenértékét, hanem szólunk csakis a jelenről s még inkább a jövőről. Az első lépés az állami segély állandósításának a kimondása és lehetőleg fölemelése, a második a városok közigazgatásának külön törvény által való rendezése. Talán legszomorúbb a közélet funkcionáriusai között a rendezett; tanácsú város tisztviselőinek a helyzete, akik az élelmiszereknek és az élet egyéb szükségleteinek aránytalan megdrágulása ellenére igen sok helyen a tizenöt-husz év előtti fizetésekkel nyomorognak. A tisztviselők fizetése a város jövedelméből, legtöbb helyen a pótadóból kerül ki, igy annak javítása elsősorban annak a testületnek a megterhelését jelenti, amelynek hatásköréhez a fizetés-fölemelés tartozik. A képviselőtestületnek tehát elsősorban önzetlenséggel, fegyelmezettséggel, méltányossággal és igazságérzettel kell birnia, hogy a tisztviselő jogos igényeinek a kielégítését az autonómiától remélhesse. Ez pedig kevés helyen van meg. De el kell ismernünk azt is, hogy az adófizető polgárság igen sok helyen igen nehéz helyzetben van és a dolog természetes következménye, liogy az igen nagy részben állami föladatokat teljesítő tisztviselők sorsának javítása iránti akcióknál ők is elsősorban az államra gondolnak. De ezek a nézeteltérések és ellentétes vélemények a tisztviselők sorsán mit sem javítottak s az állam által küldött segély a régóta száraz földnek a jótékony eső által hozott áldását jelentette. Ugy tudom, hogy a jelenlegi kormányzat a városoknak nyújtandó segély fölemelését és állandósítását nemcsak tervezi, hanem de fakció is megkezdette és annak megvalósítását a parlament rendes munkálkodásának bekövetkezésekor mi sem fogja akadályozni. Régi gyakorlaton nyugvó elv, hogy a törvénynek a megváltozott viszonyokhoz kell alkalmazkodnia. Az 1886. évi XXII-ik törvénycikk, amely a rendezett tanácsú városoknak és községeknek úgyszólván alaptörvényét képezi, az alkotásának idején fennálló közéleti viszonyoknak általában véve megfelelt. Azóta a városok háztartása, az állami föladatok terjedelme, a népnek igénye, a kultura, egészségügy stb. stb. olyan intenzív és széleskörű fejlődést értek el, hogy a hivatkozott törvény keretei és rendelkezései szűknek és hiányosaknak bizonyultak. Más a városi és más a községi élet. E nagy közigazgatási és társadalmi egységeknek külön-külön törvényre van szükségük, mert közöttük az alapelvek és irányzatokban is nagy különbség van és igy a jelenlegi helyzet a fenti törvény által szabályozva és a különbségek a szabályrendelet által kiegyenlítve — megfelelő rendezett állapotot nem képezhet. A városok kultura, egészségügy, adó, honvédelem szempontjából nagyobb jog- és hatáskörrel kell, hogy bírjanak, mert nagyobb kötelezettségeket teljesítenek. Ma a várossá való alakulás magától a képviselőtestülettől Irodalmi nábobok, irodalmi páriák. — Londoni levél. — A napokban nyilvánosságra került egy kis lista, amely az elszegényedett Íróknak, vagy nyomorgó családjaiknak kiosztott jótékony adományokat tartalmazza. Ez a kis lista egy kissé szelídítheti azokat a panaszokat, amelyek a magyar irodalmi viszonyok mostohasága ellen szólnak. A szorosan vett irodalom a gazdag Angliában is a legsivárabb jövedelineztetési területe a talentum nevü tőkének. Kétségtelen, hogy vannak Angliában, akik könyveikkel vagyont kerestek. Különösen, ha a könyvnek nagyon csekély, vagy legalább nehezen mérlegelhető irodalmi értéke volt. Andreas Lang, a hirnoves kritikus, egy izben a legnagyobb komolysággal bizonykodott ama tény mellett, hogy az angol iró művészi értéke fordított arányban áll anyagi boldogulásával. Meredith kétségkívül egyike volt a mult század leghíresebb szerzőinek, de viszont a legkevésbbó vásárolt könyveket ö irta. És ha az angol iró irodalmi értékét könyveinek elterjedtsége szerint lehetne mérlegelni, Hall Caine és Maria Corelli volnának a jelenkor legzseniálisabb alakjai. Ezt azonban ők maguk sem hiszik. Hanem megvigasztalódnak abban a szép tudatban, hogy az irodalom évente több százezer, sőt egy félmillió koronát is hoz nekik. Hall Cainet és Maria Corelüt müveik minden eladott példánya után egy korona és nyolcvan fillér illeti és mivel a kiadásoknak megvan az a jó szokásuk, hogy csak Nagybrittániában és Izlandban játszva szaladják tul a százezeres számot, könnyen ki lehet számítani, hogy a két iró bármelyike néhány hónap alatt száznyolcvanezer koronánál is többet keres egy-egy müvével. A könyvkiadást gyakran megelőzi valamelyik folyóirat folytasásos közlése; az ilyen folyóirat busás összegekkel fizeti az elsőbbség jogát. Egy középszerű és elég esetlen regényért, amelynek A fehér próféta a cime, Hall Caine a Strand Magazinétól és egy másik amerikai magazintól csekély nyolcvanezer fontot kapott, ami magyar pénzben közel kétszázezer korona. Nem szabad elfelejteni továbbá, hogy az úgynevezett koloniális kiadásokért, amelyeket például Ausztrália és Kanada számára nyomnak, külön tantiémeket kap az iró; ezenkívül az első kiadás megjelenése után már nemsokára olcsó "népies kiadásra is ajánlatot kap a szerző és ennek az árát is zsebre teszi. Nem sokkal Hall Caine és Maria Corelli után következnek Humphry Wurd és Orczy bárónő. Sir Conan Doyle is megkóstolta a világszerte szárnyaló hirnév dicsőségét; a Sherlock történetekért hallatlan összegeket fizettek a kiadók és az erős üzleti érzékkel megáldott iró ügynökei egy-egy kis novella fordítási jogáért is elkérnek már ezer koronát. A regényirodalom e nagyságai után egész sereg olyan iró következik, akinek regénye legalább harmincezer példányban forog közkézen. És emellett bizonyos angol szerzők produktív ereje egyenesen példátlan. Henrette Stannard asszony, aki John Strange néven ir, huszonnyolc év alatt száz regényt irt. Helyesebben/ diktálta őket. Egy gépirókisasszonya van, aki szorgalmasan kopogtatja, amit a kereveten heverő asszonya diktál neki. Az irodalom nábobjaival szemben teméntelen páriája is van az irodalomnak. Többnyire olyan költők és irók ezek, akiknek szigorú művészi lelkiismeretük, de ennélfogva igen szükörü olvasóközönségük is van, ugy, hogy abból, amit megirnak, élni is alig tudnak. A csengő sikertől távol álló irókat az állani segélyezi, egy kis tőke szerény kamatait osztja ki közöttük alamizsnául. Azt hihetné az ember, hogy a támogatásra szoruló irók csupa ismeretlen nagyságok, akiknek a publikum a nevét sem tudja; ha a közönség felismerte volna értéküket, aligha lehetnének rászorulva a nemzet könyörületességére. Holott az évenként támogatottak között nem egy az igazán értékes és tehetséges iró. William Yeats például, a kiváló ir költő és drámaíró 3600 korona évi segélyből él, Josepk Conrad, a lengyel származású iró pedig, aki a szigetország legszebb tengeri elbeszéléseit irja, évi 2400 koronát kap. A nyomorban elhalt irók családjai is kapnak segélyt: a tragikus sorsú Jolin Davidson özvegye 1800 koronát kap, mert a férje nem tudott gyönyörű verseivel annyit keresni, amiből gyűjthetett volna. Ugyanennyit kapnak Green Wood, a Szibériában elhalt ujságiró leányai,