Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-06 / 152. szám

REGÖELI LAP. II. évfolyam, 152. szám 1911, csütörtök, julius 6 Rizggnti sztrhMztfcíg és kiaéikivital StegeJ, «==» Rerina-utca 15. szám •—i Bedapesti sígrkcMtáség és kiadóhivatal IV., 1=1 Városház -utca 3. szám <—1 RKGÜU te KTf LAP RlériEETÉSI ARA SSMEBEN egész é»re . R 24'— Wévre . , . R 12*— negyedévre. R A1— egy kénapra K 2'— Reggeli lap ára 4 Sllér RE60EL1 te ISTI LAP HŰPIZETÍM ARA VlfttMN egész évre . R 21'— félévre . . , I 14'— negyedévre. R V— egy kénepTa R 2-4* Esti lap ára 2 IHér vmáTTELIP6N-SZAR: Swrkesztlség 3«5 a Riadékivatal 131 InterirMn 131 • i Indapeati szerkesztdség teMvn-nima 121—42 Aranykalászszal ékes rónaság. Petőfi Sándornak, az Alföld forrólelkü költőjének jól ment dolga. Dalolva járt az aranykalásszal ékes rónaságon, nem keresve, mi van a rengő kalászok mögött, Nem érdekelte a lmza ára, csak a szine, áldott és gyönyörű aranyja s esetleg a térdig mezitlen lábú, gömbölyű parasztlányok, akik dolgoznak a kenyérrel: a marokverők. Ezen az alapon ki lehetne sütni Petőfi Sándorról, hogy impresszionista költő volt, amiért bizonyára megharagudnának rám hazánk ama őrködő elemei, akik hires költőnket szeretik a nomzetiesség és fajiság jeleiben láttatni. Az impresszionizmus ma már kissé lefelé jár a művészetekben, de a búzával szemben meg egyenesen könyelmíiség és bűnös naivság impresszionistának lenni, mert, hogy ugy mondjuk: szinte kihívja a materialistaságot. Mint a legmatériább anyag, mint ég és föld között tán a legpozitivebb valami, ma már a civilizáltság józanabb légkörében a búzáról egész hivatalos komolysággal illik beszélni és meg is van a búzához illő komoly hivatalos szótár: az úgynevezett tőzsdei nyelv, amely éppen »em mondható költőinek. A magunkfajta szegény középosztályit ember, müveit ember bizony nem jut abba a helyzetbe, hogy ezzel a hivatalos buzanyelvvel foglalkozzék. Mi sose börzézünk, örülünk, ha élünk és ha néha egy-egy fo gunkat belevághatjuk a kenyérbe. Harmad szor azért, mert hincs hozzá pénzünk s igy föl se engednének abba a drága és hires palotába, ahol a buza és a szegény embernek sorsát intézik. Ellenben: mostanában furcsa dolgokat művel a magyar buza. Akármerre megyünk a zsíros földü Csongrádban vagy a Bácskában, csupa ragyogó arcú gazdákba botlunk. Ezek ma reggel, vidám és hangos szóval küldték ki az aranyló földekre a kaszásembereket, kit búzába, kit árpába kaszálni, aratni. Sek-sok, nagyon sok gabona áll most a földeken és ez egyszer, az idén el lehet mondani, mert igaz: aranykalászokkal ékesek a rónák, rengeteg nagy a termés. Azok a gazdák, akikről már évek óta tudva vagyon, hogy ilyenkor aratáskor örökkön sirnak, panaszkodnak a rossz termésnek miatta, ma a legtuláradóbb boldogságtól fénylő szeműek és gyönyörrel kurjantják világgá, hogy ilyen bő termésük már régen nem volt. Természetesen: jól esik nekünk, buzavilágbóí kitagadott szegényeknek a gazdák értékes, életre szóló öröme. Valami furcsa boldogság tölt el minket, földnélkülíjánosokat a buza áldott bősége: a magyar föld termékeny jósága láttán. De, ha nagyon beleszagolunk ebbe a porló, jóillatu buzaszagba, mégis csak meg kell csóváljuk a fejünket parasztikusan, mert hogy azt szoká« mondani, hogy ami a gazdáknak jó, az nékünk is jó, hogy ha a gazda sok pénzt kap a búzájáért, mi is több pénzhez jutunk. Sokféle ócskább és ujabb tanulásokon, tapasztalatokon és elmélyedésekben élesedett eszünkkel ezt aehogyse tudjuk megérteni, mert hogy kérdezzék iriég a gazdák, melyik magánhivatalnok, melyik közhivatalnok, vagy városi hivatalnok, avagy állami hivatalnok kap akár egy krajeárral is több fizetést azért, hogy rengeteg huzat kalászt borzol a nyári szellő a határokban?Ennek dacára is, mi kiválóan örttünk a bő termésnek. De megkérdezzük : ha csakugyan oly nagy a gazdák örömé,-hsakUgyan olyan bő az idei termés Csongrádban, a Bácskában, az egész Alfdldüs, miért jelez a főldmivelesügyi minisztérium'1 czévf terméskimutatása öt millió méter mázsává! kevesebbet a tavalyi termésnél ? A táfdmivelésiigyi minisztérium a vidéki gazdasági tudósítóktól kapja a termésről szóld információkat. Ezek a gazdasági tudóáitók, földbirtokosok, gazdák, akik feltűnőek hasonlítanak ama szenthez, akinek magft' felé hajlik a keze. .lói tudják, hogy ázzál,' he jó termést jelentenek a minisztériumnak, tüstént leszáll a buza ára. Ezzel ötésóhhá válik minden életcikk és ennek azt^n'igezabban éa jogosultabban örölhete'e e" s*egéay ember, mert ez tényleg öröméi- szerez neki is. De a gazdasági tudóskéeem akarja a bővebb termést olcsóbban eladni s igy az idei bő aratásból csak a -gazdag emberek, a földesek esznek jóizfit • ••<? Nemzeti kincsek pusztulása. Irta Ligeti Béla. Hétfői lapszámunkban hirt adtunk a Pozsonyhoz közel fekvő eseklészi várkastély pusztulásáról. A várkastély 1772-ben épült, az Eszterházy grófi család hitbizományát képezte s még ma is folyik a pereskedés a tulajdonjog vitás kérdése fölött. Eddig a hir, mely igy közelebbről nem érdekelne bennünket, ha maga a kastély s a kastélyban fölhalmozott műkincsek kulturhistóriai szempontból nemzeti értéket s azok pusztulása nemzeti veszteséget nem jelentene. Amig egy dúsgazdag főúr, avagy nagyvagyonu akárki háza, birtoka, lábas- vagy lábatlan jószága pusztul, addig az ügyet egy hir keretében letárgyalhatjuk, de ha műkincsekről van szó, melyek történelmi és művészeti szempontból nagy jelentőséggel bírnak, akkor azok pusztulása nemcsak az illető tulajdonos kárát jelentik, de elsősorban vesztesége magának az országnak, melynek terű létén ezek a műkincsek megvannak és „meg szemléli) etök". Hozzá kell tennem, hogy „megszemléjhe tök" és sajnos, itt kiderül, hogy az előbb ban goztatott általános igazságok csak féligazsá gok, mert biz azok nagy általánosságban alig láthatók. Tudjuk, hogy létezik, hogy van, de hogy mi van s milyen az, azt nem tudja, csak az, akinek bejárása van egy-egy ilyen kastélyba. A eseklészi kastély, mely egyike volt az ország legszebb kastélyainak; még csak megtekinthető volt annak, akit utja véletlenül arra vétett, de a kastélyban bent felhalmozott műemlékeket már csak a család főúri barátai láthatták. Jó szerencse, hogy a kastélyokat s más építészeti műremekeket néni lehet zár alá venni, nem lehet eldugni, mert különben bizonyos, hogy a féltő irigység azokat is elrejtené az érdeklődő közönség elől Nagyon helytelen, ferde fölfogás az, mely a művészet remekeit zár alatt tartja. Akár az antik, akár a modern művészet kincsei csak akkor kincsek, ha azokat mindenki láthatja, ha azok ugy a nagyközönség, mint a művésznemzedék okulására szolgálnak, ha azok közkincset képeznek. Igaz ugyan, hogy horribilis áruk van az antik művészet termékeinek. Ezek a nagy árak, ezek az óriási összegek azonban nem képezik azok valódi, reális értékét. A műkincseknek nincs reális értékűk, azok értéke tisztára ideális érték, melynek összegét az i 'i1 .. ii ' -h-j-xjjBjHgai adja meg, liogy a mult bistönápín"á$iWművészi nagyságának miyen mérvű kifejezője. Egy Rubens-festmény csak abban az'esetr ben Rubens-festmény, ha annak Rubensi értékét minden művészet iránt fogékony lélek, hozzáértő elme szabadon mérlegelhet^ ha az általa képviselt művészet formatökáíye és színharmóniája, az élet jelenségeinek megértése és tökéletes művészi íöldolgozása által művészeinkre tanítást, helyes müvészíi fölfogást nyújt s ha a nagyközönség belőle a ker társadalmi s művészi értékéről igaz tájékoztatást nyer. Egyszóval a nyilvánosság: a hozzáférhetőség az, mely a műkincsek valódi nemes értékét megadja s ami a műkincsekét közkincsekké teszi. A műkincsek reális tőkét nem képviselnek, termelő erőt nem jelentenek, tulajdonosa annak semmi különösebb hasznát néni'"-vesÁ, minthogy szabadon gyönyörködhet benne, vagy a lakását diszitheti vele. De hiszen gyönyörködhetne abban akkor is, ha nem egyedül, de mások is élvezhetnék a müveket s takásdisznek használni egy műremeket-, nagyon is degradálja annak művészi becsét. ; Aki műgyűjtő s tisztán nemes szenvedély-