Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-16 / 161. szám

1911 julius 12. DÉLMAGYARORSZÁG 3 akarjuk őrizni egyéniségünket áilamjogi, valamint nemzeti tekintetben. A kiegyezést megbuktatni káros, elitélendő cselekmény volna. Oda kell törekedni, hogy a vitás kérdések testvéri megegyezésben intéztessenek el. Ezért keli helyeselni a közös országgyűlésre delegált horvát képviselők taktikáját. Az uj párt a kiegyezés álláspontján áll és azt kivánja, hogy a kiegyezést tisztán tartsák meg. Szükséges hangoztatni, hogy Horvátországnak a kiegyezésben garantált külön territóriumának egysége megóvassék és pedig elsősorban a Magyarországgal való kiegyezés keretein belül. Nem szabad azonban szem elől téveszteni azokat a virtuális jogokat sem, melyek Szent István koronáját a régi bosnyák királysággel összekötik. E tekintetben is közös Horvátország érdeke a magyar királyság érdekeivel. A horvát-szerb egyetértést illetőleg hangsúlyozni kell, liogy a nemzeti egységet tényleg keresztül kell vinni. A konferencia egyhangúlag elfogadta ezeket az elveket. Ezután öttagú bizottságot választottak, melynek föladata a pártprogram végleges megszövegezése. A horvát képviselők szombaton délután ujabb tanácskozásra gyűltek össze. Pejacsevieh Tivadar gróf, a horvát képviselők országgyűlési klubjának elnöke táviratban mentette ki távolmaradását, de kijelentette, hogy a konferencia határozataihoz hozzájárul, fíogdanow'cspatriárka szintén közölte a konferenciával, hogy annak a kiegyezés alapján álló határozataihoz hozzájárul. A képviselőház ülése. — Apponyi Albert beszélt. — (Saját tudósítónktól.) A véderő vitát mi sem zavarta szombaton a képviselőházban. Az ülés első szónoka Seherr-Thoss Béla gróf volt, aki a néppárt nevében visszautasította a javaslatot, majd Apponyi Albert gróf mondott bosszú beszédet a javaslat ellen. Ha figyelemmel kisérjük Apponyi beszédének a részleteit, az az impressziónk, mintha minden eddigi nézetét megváltoztatta volna, épen az ellenkezője. Az iilés végére hat interpellációt jelentettek be. A mai ülésről ez a tudósítás szól: A ma ülésen Návay Lajos elnökölt. Fölolvastak az interpellációs jegyzéket, melyben Ivánka Imre interpelltciója is szerepel a Duna— ' Tisza-csatorna miatt. . Következett a véderőjavaslat általános vitájának folytatása. (Néppárti beszéd.) Seher-Thoss Béla gróf (néppárti) nagy zajban kezd beszélni. (Az elnök csenget.) Nem fogadja el a javaslatot. Az ország békéjének föutartása, a külső és belső ellenség eben való védelem elsőrangú érdek, de csak ugy, lia az áldozat, amelylyel ez jár, nem fenyegeti súlyos veszedelemmel az ország egyéb érdekeit s az anyagi áldozat, amely a haderő föntartásával jár, arányban áll az ország képességeivel. (Apponyi beszéde.) Apponyi Albert (Halljuk ! Halljuk !): 1889-ben alkolták" meg az utolsó törvényt a véderőről. Azóta minden kísérlet válsággal, sőt katasztrófával járt. Azóta évről-évre kellett az ország szükségletét kielégíteni. A jelenlegi miniszterelnököt első izben ez az ügy, a chlopy-i hadiparancs körül támadt bonyodalmak buktatták meg és ez az ügy buktatta meg Tisza István grófot is. Csak egy kormányt produkált a véderő kérdése : Fejérváry báró imparlamentáris kormányát. Kell, hogy ez a tünet gondolkozásra késztessen bennünket. Megdöbbentő, hogy egy negyedszázad óta ez a kérdés katasztrófákkal járt. Külföldön diadallal jár, nálunk bukással. (Helyeslés.) Utal a véderőjavaslatbau lévő költségtöbbletre, amely 116 és félmillió koronát tesz ki. A katonai kiadások emelkedése túlhaladja az öszszes többi állami szükségletek emelkedését. Nálunk a szükségletek nincsenek arányban a jövedelmekkel. Minden közügy stagnál, vagy megoldásra vár. így a lelkószkárdés, az egyetem ügye ; -a gyermekvédelem összezsugorodott, kulturális, gazdasági ós társadalmi kérdések egész tömege vár megoldásra, vagy befejezésre, szociális téren egész sereg kielégítetlen igény vár kielégítésre. A háttérben áll gazdasási kérdés, a*, gazsasági egyoldalúság. Mindenütt sivárság. A nemzeti kérdés megoldási nélkül nem lebet a katonai kérdést megoldani. Megoldás pedig csak egy van: az önálló, magyar nemzeti hadsereg. Csak az önálló hadsereg volna teljes harmóniában a független magyar állam ideáljával. Ez nem volna ellentétben a pragmatika szankcióval és őfelségének abban biztosított jogaival. A kilences bizottság programját ismerteti, s megállapítja, hogy azokban vannak értékes dolgok, de azt, ami körül a nemzeti küzdelem folyt, alig érinti ez a program. A nemzeti küzdelem, majd a koalíciós kormány alatt történtekre tér ki. A nemzeti követelések érvényesítésében a parlamenti többséggé lett obstrnáló kisebbség tehetetlenebb volt, mint akkor, amikor kisebbség volt. Előállt az a helyzet, amikor nem a kisebbség akarata helyezkedett a többséggel szemben, hanem a korona akarata a nemzettel szemben. Tanulságos, de veszedelmes kifejlődése volt ez annak a küzdelemnek, amelyért a nemzet nem vádolhatja magát. A parlamentárizmus minden fegyverét jogosnak tartja arra, hogy e javaslat törvényre emelését megakadályozzák. (Zugé taps az ellenzéken.) Végül határozati javaslatot nyújtott be, melyben követeli, hogy a hadseregben legalább azok a követelmények teljesüljenek, melyeknek megvalósítása után a katonai szolgálat béke idejében is a nemzeti megerősödésnek nem akadályává, hanem elősegítő tényezőjévé válik. Ennél kevesebbet nem kívánhat a nemzet haderejétől. Arra kéri a Házat, hogy a védőjavaslatot még általánosságban se fogadja el. (Hosszas zajos éljenzés balról. Számosan üdvözlik Apponyit.) (Interpellációk.) Ivánka Imre az albán mozgalmról interpellált ós Montenegró magatartását fejtegette. Az interpellációt kiadták a miniszterelnöknek. Ivánka Imre azt kérdezte a kereskedelmi minisztertől, hogy a Duna-Tisza-csatorna dolgában elfogadja-e elődje tervét és hogy intézkedik-e az előmunkálatokról. Az interpellációt kiadják a miniszternek. Benedek János a vidéki városokban lakó állami tisztviselők lakásbére dolgában interpellálta meg a belügyminisztert. Az ülés két óra előtt ért véget. A magyar Borklj. — Látogatás az ágyrajáró doktornál. — fiz apostol naplója. — (Aradi tudósítónktól.) Országos érdeklődést keltett a Délmagyarország-nak György János dr-ról szóló tudósítása. A rendkívül érdekes ember, ki unitárius papból zsákhordó lett, kalandos életének ujabb részleteit mondotta el tudósítónknak, aki látogatóban volt nála Arad hirhedt külvárosában, Gájban, az Oláh-utca egyik vityilótájában. Fülledt levegőjű, primitív, parasztos berendezésit szoba: ez György János dr lakása. Csak meghajolva tudok benne járni, a két mestergerenda még az alacsony termetű embert is megakadályozza a mozgásban. Ablak csak egy van, az is oly kicsiny, hogy a levegő szinte be se fér rajta. A berendezés egy asztal, négy szék és három ágy, mosdót nem látok. Magyarázza: — Látja, hogy lakom ebben a kis lyukban, még hozzá nem egyedül. Két malommunkás is alszik még a szobában. A levegője rettenetes, étkezni nem is tudok a szobában. De ez nem újság nekem. Láttam én már sokkal nagyobb nyomort, sokkal dögletesebb levegőt is szívtam már magamba. Egy barna fedelű könyvet vett elő. — Ez itt a naplóm. Hogy fogalma lehessen, mi az a nyomor, egyes részleteket fogok fölolvasni belőle. (Napló a nyomorról.) — Oxfordi egyetemi hallgató koromban támadt az az ötletem, hogy szinről-szinre megismerem a lehető legnagyobb nyomort. Közel voltam Londonhoz s tudvalevő, hogy a londoni legalsóbb néprétegek nyomorához nincs hasanM a földön. Fölnyitotta a naplót s rövid keresés után olvasui kezdett, sürü kommentárokkal kisérve fölolvasását. — Londonban az East Endben, a Bethcftl Geeren-en vettem szállást. A világváros legszegényebb lakosai közé jutottam. Ez azonban nem nyújtott semmi ujat, mert a szegénységet mindig ismertem, a black miserty-t, a sötétnyomort vágytam látni. Megismerkedtem az Üdv hadseregének egyik prefektusával s megkértem, hogy egyik shalter-house (menedékhely) éjszakai életét engedje megfigyelni. — A prefektus elvezetett Slum-ba. Igy nevezik a londoniak azt a pár utcát, hol a metropolis söpredéke lakik. Még mindig elborzadok, ha a menedékhelyre gondolok. Egy óriási csűr, melyben emeletesen elhelyezve 3—400' ember kap szállást. — A „szállóvendégeket" már beengedték. Különös látvány tárult elém. Az óriási helyiség közepén lócához ültek a szennyes, mocskos alakok, kik a vacsorára vártak. Egy hang sem hallatszott, több száz ember közül egy se beszélt. Nagyobbrészt merően, kifejezéstelen arccal bámultak maguk elé. Kevesen újságot olvastak, krajcáros lapot, mit valószínűleg azt utcán eldobva találtak. Néhányan pipáztak, s ezeknek láthatólag rosszul esett, hogy köpködni nem volt szabad. — Kiosztották a vacsorát. Egy darab sós kenyeret. Vacsora után istentisztelet volt. A nyughelyek felé tartottunk. Érdekes, bogy bár mindenki 2 penny-t fizet a szállásért, az „ágyak*nem egyformák. Háromféle nyughely van. As első fajtát az „aristokracy" foglalja el. Igy nevezték azokat, kik már rendes, nap-nap utáni, látogatói a menedékhelynek. Ezeknek aránylag jó és kényelmes fekvőhelyük van. Mig a második csoport a „cammoner"-eké is meglehetős^ én azonban a harmadik, a legzüllöttebb csoportjába jutottam. — Fekvő helyem három deszkából volt ko~ porsószerüen összeróva. Ez a farekesz oly keskeny volt, hogy váltaim nem is fértek be. Az alján viasszosvászonból egy lepedő, melyhez borzasztó szenny tapadt. A nyomorultak levetkőztek. A büz, mely ekkor megcsapta orromat, fojtogatni kezdett. Leírhatatlan érzés volt ez. Az orromat befogtam, de a tüdőmet köhögésre késztette a páratelt, nehéz levegő. A lámpákat már regen eloltották, de azért az egész terem hangos volt. Mindenünnen nyögés, hörgés, sóhajtás, köhögés, nyöszörgés hallatszott. A jelenet Dante Poklára emlékeztetett. Nem is tudtam elképzelni, hogy lehetséges itt aludni? Irtózva keltem föl s rohantam ki a szabad levegőre. — Mint találkoztam a prefektussal, ki idevezetett. Nevetve kérdezte, hogy ily hamar meguntam már a dolgot? Megkérdezte telem, hogy mi a véleményem erről a nyomorról s hogy kellene rajta segíteni. Azt várta, hogy az Üdv hadseregét fogom dicsérni. — Az ember csak a társadalomban fejtheti ki tevékenységét — kezdtem. — Azok a javak, az a tehetség, mellyel az egyes rendelkezik, tu'ajdonképen az egész emberi nem fejlődésének nyilvánulásai. Az, amit vagyonnak nevezünk, az egész emberiség fejlődésének eredménye. A mai társadalmi rend, mely nem alkalmazkodik ehez, anarchisztikus, társadalmi és gazdasági berendezésük oktalan. A magántulajdon tehát átalakítandó oly módon, hogy mindenki a saját tehetségéhez mérten kapja meg mindazokat az eszközöket, melyek az érvényesüléséhez ós munkálkodhatásához szükségesek. — Kísérőm meglepetten nézett rám. Nem ezt várta tőlem, — Hisz ön anarchista ! — mondotta, miért jött akkor közénk? r