Délmagyarország, 1911. július (2. évfolyam, 148-172. szám)

1911-07-16 / 161. szám

16 DÉLMAGYARORSZÁG 1911 julius 13J zönség igényei sem valami nagyok. Manapság a lirai szerelmes (hogy ez avult, de a gyakorlatban nagyon is szem előtt tartott meghatározással éljünk) többnyire és sablon szerint egy jól öltöző, kellemes megjelenésű fiatalember és semmi más és semmi több. Igen jó bankfiu lehetne, hogy a keres-kedelmi pálya különféle ágairól ne beszéljünk. Az operettbeli férfiak és nők úgynevezett tudása és műveltsége — e tekintetben kár a szót vesztegetni. Egyszerűén: tisztelet a kivételnek! A szinészanyag olcsó és sekélyes volta a természetes oka annak, hogy a vidéki színházak közönsége lassankint egészen elszokik attól, hogy Shakspere vagy Ibsen és egyéb nagy szellemek, igazi drámáinak színpadi megformálására kíváncsi legyen. Egyegy tétova és ritkaságszámba menő kísérlet alaposan elveszi a kedvét a továbbiaktól. Ha egyik másik férfi vagy nő ambicionál is egyegy szerepet, a többiek meg nem értése, tudatlan vagy léha asszisztálása nyakát szegi a legszebb föladatnak is. Modern értelemben vett cs európai nivón álló rendezés, holmi .reinhardti vagy más elvek megvalósítása persze olyan távoli utópiák, amelyeket kívánni szivtelenség volna. Igy esik meg azután, hogy művészeti és nemzeti misszióról prédikálnak a vidéki direktorok, miután az > egész szezonon keresztül hülye és a magyarságot areulvágó wiener operettek, Cigány szereimek és egyéb ordináréságok bájainak zászlaját lobogtatták. Apropos: maradjunk csuk a vidéki szinházak igazgatóinál. Számtalan komoly művészi és nemzeti feladat hárulna rájuk, ha nem volnának csak üzletemberek, ha színházaikban nem volna első ur a színházi vigéc és utolsó a magyar iró. De mit csinálnak ezek a vidéki Reinhardtok, ezek a magyar Rettegi Fridolinok? Üzletet, üzletet, jó vagy rossz üzletet, amennyire az üzlethez értenek. Ehez pedig értenek, hiszen azért lettek színházigazgatók. Ellenben, ami a művészet mérlegét illeti, azt a következőképen lehetne fölállítani: 1. A magyar színpadi irodalmat egészen háttérbe szorították, teljesen mostoha elbánásban részesítették a bécsi operettek abszolút kultusza folytán. Hát jól van, bécsi operett kell a népnek, de akkor ne beszéljünk művészetről? 2. A magyar színpadi irodalom decentrálizálásának hitelét teljesen elrontották holmi helybeli dilettánsok és kapacitások silány portékáinak előadásával. Egy Tömörkény, egy Oláh Gábor, egy Dutka Ákos, egy Gozsdu Elek, nem jelentkezhetik eredeti premiérrel a vidéki színpadokon, a „helyi szerzőnek" kijáró rosszakarat és gúnyolódás nélkül. Hát jól ^an, pártolni kell az asztaltársunkat, de akkor ne beszéljünk művészetről! 3. A vidéki szinházak kivétel nélkül szellemi, mondjuk művészi vezető, irányító nélkül dolgoznak. Dramaturgia, öntudatos, tervszerű program, önálló izlés, bátor ujitás, az irodalom igazi megbecsülése, mindez hiányzik, mindez a jövő zenéje. Hát jó, fő a tele ház és a tele trikó, de akkor ismét kedves vidéki Reinhardt, ne beszéljünk a művészetről. A többi ... de minek? Ök a staggioneről csevegnek! Staggione, Staggione, milyen szép, dallamos idegen szó, az embernek Duse és Novelü jut az eszébe . . . Duse, igen, ő is színésznő, a fáradt és finom olasz vándorszinésznő, de minek okozzunk magunknak szívfájdalmat és hasztalan vá^vódást valami távoli szépség, nagyság, igazság és művészet után. Maradjunk itthon és mulassunk vigan a vidéki szinházak igazgatóin, akik a maguk és mások gyöm-öriiségére olyan kedves és olcsó társasjátékot játszanak: Jó nekünk itt lenni! Epitsünk három hajiékot, nekem egyet, neked ecyet, Mózesnek egyet! Nekem egy drámait! Uj egységes kormánypárt (Saját tudósítónktól.) A kormánypárti horvát képviselők tanácskozásra gyűltek össze, hogy a horvát képviselők budapesti konferenciáján elhatározott egységes kormánypárt alakítását és az uj pártprogram megteremtését megbeszéljék. A Svindermann Balázs címzetes püspök elnöklésével tartott gyűlésen Toniasics bán és az osztályfőnökök is résztvettek. A bán behatóan táryyalta a horvátországi politikai viszonyokat és eddigi fejlődésüket s azt javasolta, hogy a képviselők állapodjanak meg további működésűk programjában. Svindermann püspök, Spevecz és Seekulics képviselők ós Gruics és Krapac püspökök csatlakoztak a bán fejtegetéseihez és kijelentették, bogy az egységes kormánypárt megalakítása föltétlenül szükséges az ország viszonyainak konszolidálására és a Magyarországgal a vitás pontokban való megegyezésre. Spevecz hangsúlyozta, hogy a kormány politikája a kiegyezési törvény helyes keresztülvitelére irányul és hogy a magyar kormány kész teljes mértékben tiszteletben tartani Horvátországnak alkotmányilag biztosított jogait. A bán indítványára ezután egyhangúlag elhatározták, hogy az uj párt a haladó-párt nevet veszi föl. Rohrauer egyetemi tanár ezután fölolvasta az uj pártprogramtervezetet, melyet általános helyesléssel fogadtak. Toniasics bán szólt azokról az elvekről, melyek az uj párt működését irányítani fogják. Ez elvek csúcspontja a tántoríthatatlan alattvalói hűség a koronával szemben és a horvát-magyar állami közösség eszméjéhez való ragaszkodás. A Magyarországgal való állami közösség Horvátországnak csak ugy válik javára, liogy a horvát és magyar népek között teljes bizalom és kölcsönös hűség áll fönn. A Magyarországgal való kiegyezés oly jogi alapokon nyugszik, amelyeket megváltoztatni nem vagyunk följogosítva, de nem is vagyunk arra képesek. Érdekeink is megkívánják, hogy az állami közösséghez ragaszkodjunk, ha megríni k, hogy ki kell vele békülni. Persze nem •mindég nevet. Néha elkezd bömbölni, aztán megköti magát s a feleségem vagy én, hurcolhatjuk féléjszakákon át. Reggel felé persze elalszik, mikor nekünk már föl kell kelni. Az asszonyt is kimerítette már ez a mulatság, Szegényke olyan sápadt, beesett arcú; egészen el fog rutulni, amiatt a rongyos kölyök miatt. Aligha igaza nincs a doktornak, hogy még egy gyerek megölné. No, ezt a doktort se tudom, miből fizetem ki. Mióta ez az úgynevezett istenáldás itt van, azóta majd mindennap el kell hívni. Miből fizetem? Köl<'HÖnből? De ki ad nekem, hiszen nyakig Tigzcni az adósságokban? Igazán, néha azt hiszem, hogy még kell bolondulnom. És még egyre csúfolnak, gúnyolnak a gratulációkkal' Barátom, csak meg ne nősülj s főképen ne akarj családapa lenni, mert ez az állapot csak Jairva szép, de végigélve nem nagy gyöjiyöriiséget okozó. Hanem a karácsonyi ünnepek közeledtével mintha mégis okozott volna valami kis örömet János urnák a gyerek. Ha találkoztam vele, örvendve beszélte, hogy mit vásárolt . már a karácsonyfára, hogy hogyan csinálják otthon az aranyfüstös diókat, papirszala; gokat. — Dolgozunk mind a ketten; csakhogy lassan megy, mert csak egyikünk dolgozhat, a másikunknak vele kell lenni. Egyszer meg is leptem őket munka közben. , János ur az úgynevezett „vizit"-szobában dolgozott, a felesége pedig a másik szobácskában mulattatta a kisasszonyt. A vizitszobában, amelyet nem tudom miért hivnak vizitszobának, hiszen a szegény ördögökhöz ritkán jön vizit, átkozott liideg volt. Téli kabátban állt a fa mellett János ur. — Ugy-e, pompás lesz? Ide, körül még papirgirlandok jönnek, felülre lampionok, aljára babák. A kicsike kibújik örömében a bőréből. A karácsonyfának még örült is, hanem azután egy-két napra találkoztam Jánossal, aki lóhalálában futott az orvosért: — A torka fáj a drágának! Másnap benéztem hozzájuk. A kis leányka ott feküdt az ágyában; arcocskáján a láz tüze égett és égő szemével szomorúan nézegetett hol az apjára, hol az anyjára, mintha néma bucsut akarna tőlük venni. Az apja, meg az anyja ott álltak az ágya mellett, az apa simogatta a leányka forró homlokát s ugy becézte: — Majd fölkel a baba! Beveszi az orvosságot, azután megint jó lesz, azaz rossz lesz; majd megint nem liágy minket aludni, de csak ne hagyjon, csak gyógyuljon meg a torkocskája, hogy megint kiabálhasson! Most érzem csak — fordult aztán hozzám elérzékenyedve, hogy mégis boldogság volt a kiabálását is hallani! No de majd csak megsegíti a jó isten. Hanem a jó isten mást gondolt. Ha olyan teher idelent ez a kis jószág, hát majd fölviszi magához. Föl is vitte. A vizitszobában teritették ki a fonnyadozó, levelét hullató karácsonyfácska mellé. S amint ott feküdött a fehér ágyacskájára vetett ravatalon, kis fehér arcával, mellén átkulcsolt kezecskéjével, lezárt szemével, olyan volt, mintha csak karásonyfákat hordó angyalka lett volna, aki nagy munkájában elfáradva, lefekiidött egyik fácskája alá. — No most már csend lesz a lakásban, borult zokogva a vállamra János ur. Mindig küldtük, hát elment. — Most már alhatunk tőled, -r zokogta az asszonyka. Nem akartál elaíuüfti, most már elaludtál! Amint szótlanul hallgattam a panaszokat (nincs arra vigasztaló szó, amikor a fájdalomba önvád is vegyül) s néztem a kis halottat, mintha szóra nyilt volna eddig nem beszélő ajka, mintha halkan suttogta volna: — Van Akik, szegényeknek , úgyis elég bajuk, visszamegyek az égbe! És a két szegény ember egypár nap múlva egészen jól kezdte magát érezni. Alhattak békében és Hegedűs ur végezhette otthon a privát munkát és szerezhetett valamit nyomorúságos fizetéséhez. Szegény ember nem ér rá sokáig szomorkodni.